Az Agymenőkben, amikor Sheldon a saját személyiségéről akart értekezni, Leonard frappánsan állította le a kibontakozni készülő szózuhatagot. Azt mondta a kényszeres fizikusnak, hogy neki nincsen személyisége, csak kedvenc sorozatai vannak.

Hollik keresztényi manusnak sincsen saját arca, ám sorozatai sem, az ő agyát nem a scifi meg a húrelmélet, hanem a párt zabálta föl. Neki kedvenc orbáni hagymázai vannak, amelyeket hirtelen-váratlan a legszokatlanabb helyeken böfög fel, arra ügyelve, hogy legyen a közelben mikrofon.

Nem róhatjuk meg ezért igazán, ilyen az összes. A már nem is tudható hányadik fideszvonal a permanens csatában, akiken távolról szaglik a kontraszelekció. Hol vannak már a pokornik és társaik? Elfújta őket a szél, és eljött a némethszilárdok kora, ami hasonlítással minden magasságot és mélységet sikerrel megmutattam.

És akkor Soros.

Róla annyit kell tudni holliki megközelítésben, hogy be fog lépni a magyar választási kampányba. A bazi sok dollárját ezért utalta a saját alapítványának, amely, s innen szó szerint: „…eddig is bőkezű és intenzív pénzforrása volt azoknak az illegális bevándorlást támogató szervezeteknek és politikusoknak, akik rendszeresen beavatkoznak a magyar közéletbe, és megpróbálnak nyomást gyakorolni a magyar kabinetre.”

És még: „…ezek az NGO-nak nevezett, nem kormányzati szervezetek és politikai támogatóik az Orbán-kabinet elleni támadásokhoz is minden eszközt felhasználtak, tüntetéseket szerveztek, Brüsszelbe jártak feljelenteni Magyarországot. Brüsszeli politikusok vannak a zsebükben, akiken keresztül üzengetnek és fenyegetnek.”

Továbbá: „… A kormánnyal szemben ellenséges civil szervezetek időközben országjárásba kezdtek – bevallásuk szerint uniós pénzből –, amit az általuk vallott ideológia terjesztésére igyekeznek felhasználni.” Látjuk, hogy ökörségeket beszél, két fogalom azonban megragadta kalandozó figyelmemet, úgymint kampány és ideológiák.

De először a pénz.

Mai árfolyamon saccperkábé négyezer milliárd forintot csoportosított át Soros, ami a Fidesznek kurvára fáj, de nem tudni miért. Gyuri uraságnak ez a lóvé a sajátja, ha úgy szottyan kedve, még a seggét is kitörölheti vele. Amivel a Fidesz kurválkodik, az viszont nem az övé, hanem közös. Ez az egyik.

A másik pedig, hogy fölösleges visongani, Pártunknak is van közel ennyije, csak be kell nyúlni a bugyelláris mélyére, és előkotorni a nyugdíjak lerablásából származó háromezer milliárdot – ami valami rejtélyes módon már senkinek sem fáj -, és máris kiegyenlítődtek az erőviszonyok. Főleg úgy, hogy Soros ezt a dellát nem Magyarország elpusztítására szánja, azt csak úgy képzelik a jól fésült hollikok és más degeneráltak.

Sőt, míg Soros itteni költéseiről semmilyen adat sincsen, az övékéről viszont igen. Ennek az elcseszett 2017-es évnek az első hat hónapjában harminchat milliárdot költött államunk reklámokra, s mint az ismeretes, nem mosóporokat, se nem bontott csirkét népszerűsít ezekkel, hanem a saját hülyeségét.

Ennek a dolgozatnak nem tárgya ugyan, de a sztori kedvéért lemásolom a hányást: „5,9 milliárdot kapott a TV2 főcsatorna (a teljes csoport 7,9-et), 4 milliárdot a JCDecaux plakátcég – ők a G7 szerint nem egyértelműen kormánypártiak, viszont az Orbán-Simicska szakítás óta az egyetlen választási lehetőséget jelentik a kormányzati plakátkampányokra. 2,1 milliárd ment az Origo-Adnetworknek, 1,45 milliárd a Duna TV-nek, 1 milliárd az M1-nek, 923 milliót kapott a Rádió, 880 milliót a Petőfi Rádió, 870 milliót a Kossuth Rádió, 830 milliót a Lokál Extra, és 650 milliót a Ripost.”

Apróbb tételekkel, amelyek más, az egész univerzumot kitöltő úgynevezett kormányközeli médiumoknál landoltak, most nem foglalkozunk, meg a konzultációkkal sem. Csak miheztartás végett srejboltam ide, hogy a jómunkásember verejtékkel befizetett adóforintjait hogyan basszák el propagandára. Plusz a stadionok, templomok, futballcsapatok meg a többi trágya, ugye.

Ez a közel negyven milliárd egy félév költéseinek summázata, 2010-óta pedig már rohadt sok félév telt el, tessenek osztani és szorozni, majd megdöbbenni, befejezésképp pedig átkozódni, de még nem végeztünk teljesen.

Holliknak fáj, hogy a közelítő választások okán kampányolni fognak, akik a NER megrohasztásában érdekeltek. Érdekes idea ez, főleg, ha figyelembe vesszük azt, Orbán és hordája 2010-óta megszakítás és egy perc szünet nélkül kampányol. Máshoz nem is értenek, tulajdonképpen ez kormányzásuk alfája és omegája, a kampány. Ezért mállik szét az ország.

És itt érkezünk el az eszmékhez és ideológiákhoz, amelyek ezt a kampányolós, pénztől tocsogó felépítményt mozgatják. Sorosnak van ilyenje – mármint víziója a világról -, ami már harminc évvel ezelőtt is kiderült Akkor, amikor ezeket pénzelte, hogy lebontsa a kommunista – jó, szocialista – diktatúra vasfüggönyeit. Az ő bűne az, hogy nem változott, a mi tragédiánk viszont, hogy az idő körbeforogván ma éppen ott tart, mint akkor, és Soros most újra arra cseszi el a saját – hangsúlyozom még egyszer – pénzét, hogy az orbáni sötétséget elűzze.

Soros maradt, aki volt, Orbán nem igazán, így vált ebben az általa egyáltalán meg nem értett világban üldözőből üldözötté. Ez fájdalmas lehet, de mit lehessen tenni. Ez a mi átkunk annyiszor váltott ideológiát, jelszavakat hatalmi tébolyában, hogy mára valami kiismerhetetlen, fortyogó massza lett az ő lelke. Világnézetről, kiérlelt világlátásról, eszményekről esetében nem beszélhetünk, olyanja soha nem is volt, csak a trón akarása.

És bár a degenerált Schopenhauer szerint ez éppen elég, ő is lebuktatta önmagát, mert azt a szöveget, amelyben eljut az akarat diadaláig, azzal kezdi, hogy a világ az ő képzete. Stimmt, most szakítottuk át a célszalagot, most értettük meg Orbán et. zavaros tudatát és látomásait. Mit ne mondjak, nem egy üdítő elegy, de ez látszik a véreres szemein is.

Szombathely, ez a hajdanvolt „nyugatkirálynője” zakatolva halad az álpolgári elkurvulás pokolba vivő biztos útján, s ebbéli evolúciójában nincs egyedül egyre csak romló országunkban, amely tele van önélzetes kis latlokkal. Ami itt van, az nem unikum, hanem konyhákban pállasztott zavaros házi kisüsti.

Van itt nekünk, a majd’ kétezer éves kövek között – amely romokat Claudius, de nem a kedvenc kávézóm, hanem Tiberius Claudius Caesar Augustus Germanicus, Caligula unokafivére alapította, illetve emelte coloniává – ilyen történelmi karneválunk, amely a vándorcirkusz, a kirakodóvásár és a Halloween sajátos elegye, viszont baromira büszkék vagyunk rá.

Csak úgy mellékesen, alapító atyánk térdei gyengék voltak, nem tudott egyenesen állni, feje mindig remegett. Dadogott, és beszéde gyakran zavaros volt. Amikor izgatott lett, nyáladzott és a taknya is folyni kezdett. Apokolokyntosis című művében Seneca azt írja, hogy Claudius hangja egyetlen szárazföldi élőlényéhez sem volt fogható.

Mindegy, a kezdetekkor, azaz Kr. u. 43-ban megszületett Colonia Claudia Sabariensum, amely tőlünk teljesen független tényre verjük most itt a nyálunkat. Mulatunk veszettül négy teljes napon át, félresöpörve minden gondot és mocskot, és ebbe a kategóriába a hajléktalan polgártársak is beleértendők, akiket nem láthat a városba érkező siserehad, mert turistának nevezi magát.

Most, hogy így elmeséltem az életemet, az is eszembe jut, hogy egyes magyar laktanyákban miként festették olajfestékkel zöldre a füvet, amikor a magasrangú elöljáró érkezett szemrevételezni az átnevelő táborban senyvedő öntudatos fiatalokat még a kádári időkben. Ez az álság most is élénken él, meg nem erősített városházi információk szerint a szombathelyi homelesszeket úgy takarítják el erre a néhány napra, mint hajdan Demszkyt március tizenötödikék táján.

Viszont a szaguk itt marad. Finnyás orrú polgártársak a fészbúkon ajvékolnak, hogy a decens karnevál egyik színterén, amely amúgy a hajléktalanok nappalija és hálószobája, nem fertőtlenítették a padokat, amelyre polgári seggüket pihenni küldik ilyentájt. Meg cukkolják is egymást, hogy olyan szag van arrafelé, mint az állatkertben, amely illatanyag voltaképp a zúgó életé.

És mit ád Isten, ugyanekkor, amikor itt minálunk ilyen szagok miatt böstörgött a CSOK népe, ugyanők egyszerre csodálták Vajna Timi seggét, amelyet egy drón fényképezett, midőn egy jachton süttette Ibizán. Ezreknek csorgott a nyála, mert ők sem tanultak Buddhától, aki nem volt rest elmesélni, hogy ez is csak nyakig tele van vizelettel és ürülékkel, csak úgy, mint a hajléktalan polgártárs.

De nem is ez az érdekes igazán, hanem, hogy senki emberfia föl nem tette a kérdést, hogy ezek a helyben született migráncsok vajon hol élnek vagy halnak azidőtájt, amikor zajlik a városban a cirkusz, amely a jelek szerint minden mocskot eltakar.

A mi homelesszeink nem sok vizet zavarnak egyébként. Éppen a kedvenc kávézóm (amely hogy, hogysem, Claudius névre hallgat) teraszán is megjelennek olykor egy-egy százasért, és az öntudatos, latol álpolgár azzal hajtja el őket ordítva, hogy ő fizet adót, mint volt szerencsém hallani.

Két dolog van itt. Schopenhauer annak idején elmesélte, hogy nincs joga ítélkezni és nyavalyogni az elesettekről, amikor ő borjúbélszínt zabál. Másodjára pedig azt sem árt meggondolni ezekben a bizonytalan időkben, hogy miként a zsenit is csak egy hajszál választja el a bolondtól, akképp az öntudatos és illatos polgár is egy szempillantás alatt az út szélén találhatja magát, ahonnan pedig belerúgják a trágyába a mai jól szituált cimborák, akikkel most épp koktélt szopogat élire vasaltan.

Tán éppen ezért sem komilfó szerencsétlen embertársaink sorsán és szagán fintorogni. De, hogy föloldozást adjak még a misére járás alól is, elmesélem, Füst Milán hogyan vélekedett az ilyen fennforgásokról. Aszonta, hogy aki hitetlen, de amellett jóakaratú, annak útja mindenképpen tiszteletre méltó. Csak azért nem macskakörmöztem, mert lusta voltam felnyálazni a Hábi-Szádit. Mégis, azért valami igaza csak van az öregnek, nem? De.

Meg a bőrkéje a Dezsőnek. Az sem nagy gond, ha csülökkel együtt megy a dolog, mert, hogy legyen húzása, ettől úszkálnak majd karikás, sárgás foltok a színén. Meg, ha füstös, az sem óriási riadalom, csupán a zamata miatt. Továbbá csirkenyak is óhatatlan a kellő szopogatás kedvéért, és még a szárnyasnak a mája. Ez olyan kellemes, olajos érzést ad a szájpadlásnak, és ha már a baromfiudvarban járunk, a szíve, meg a zúzája. Ezek külön örömök.

Mindezeket jól megmosogatjuk, a májával vigyázunk, nehogy az epe belerondítson nekünk. Föltöltjük a fazokat – nem a lábost, abban vízszintesen alkotunk, de mi most függőlegesen szeretnénk – hideg vízzel, és aláeresztjük a lassú tüzet. Ez külön művészet, hogy épp csak gyöngyözzön, alig is forrjon. Fával, szénnel, gázzal meg a villannyal úgy kell bánnunk, akárha gordonkáznánk valami szerelmes darabot.

Ez mindeddig az alapozás, a fundamentum, ami után a mesterember megpihen, és kortyol, majd megtörli izzadó homlokát, és körülnéz a fűszerszámok után. Sózza az alakulmányt, de nagyon óvatosan, szinte tétován, és ezt majd a hosszú születés alatt folyamatosan ellenőrzi kanalával. Olyan tízpercenként, miközben ismét kortyol, mert a gőzök a kontya alá csapnak, és akkor rakja bele, ami kell, mert ez így csak húslé, a leveshez semmi, de semmi köze egyáltalán.

Egy közepes vereshagyma teljes szépségében, valamint egész bors, apró maroknyi. Minimum hét-nyolc gerezd fokhagyma, hogy majd ragadjon az ember keze, de mégis inkább az íze miatt. Csöppnyi kömény, titokban, mert szentségtörés. És aztán tovább. Paradicsom kettébe vágva, zöldpaprika csumája, és egy cseresznye is – a paprikából -, egészben, hogy csak lazán legyen mérges. Egy szép, nagy krumpli, kelkáposzta levele, fejes káposzta tönkje.

Sárgarépa, hosszában szelve négyfelé, meg fehér is, ugyanígy. És a karalábé, kockákban meg a karfiol virága, de csak kevés. Mindezt a műbe tesszük, és várunk, figyelünk. Az első jelek, hogy készül már és alakul, ha barna hab jelenik meg a felszínen. Ezt lekanalazzuk, és emiatt egyfolytában óvjuk és vigyázzuk, ami születik nekünk. Ezt a habot kistányérra tesszük. Amikor már habunk sincsen, akkor, pár óra teltével egyet szusszanhatunk, hagyjuk zümmögni az egészet, és a mosatlan dolgokat odébb rakjuk, hogy majd valaki foglalkozzon vele. Mi ilyenre nem érünk rá.

Mert ki kell választani a tésztát. Ez lehet cérna, ami csak egy bizonyos zöldségesnél kapható a város másik végében, vagy az anyu reszeltje. Ez külön művészet. Ezt meggyúrni, toszogatni, nyomogatni – csak tojás és liszt -, aztán lereszelni, és száradni tenni a kamrába. Egy két nap után zacskóba porciózva várja a véget, mintha Ray Charles lenne. Ő muzsikálta nekünk, amit főzés közben hallgathatunk is: „Amíg nem szerettem senkit, semmi se fájt. Most tele vagyok blues-zal, és várom a halált.” Ezt inkább fülhallgatóval élvezzük.

Előbb-utóbb elérkezik nekünk a szűrés ideje, ami külön ünnep, maga az aktus. (Ne vihogj!) Két tányért készítünk elő, amibe a dolgok kerülnek, a húsfélék, meg a zöldségek. A szűrőt egy másik fazokra helyezzük, és óvatosan meregetjük a levet, ami már szinte leves, de még nem egészen az. Amikor a cupákok előbukkannak a mélyből, azokat igen óvatosan rakjuk a tányérokra, míg el nem érjük az alját. Ekkor már a lakás gőzöktől terhes, a falak is isszák az illatokat, de még így sincsen vége.

Be kell főzni a tésztát. Erre megint külön edényünk kell legyen, amiben vizet forralunk. Amikor már bugyog és lobog, akkor belevetjük a cérnát a zöldségestől, vagy a reszeltet anyutól. Egyet lobban, és máris lekapjuk, egy másik edénybe leszűrjük, és merünk rá a léből, ami ilyenkor már sárga, zsíros, és isteni. Megterítünk. Az asztalra kerül a két tányér a húsokkal, zöldségekkel, egy fazok a natúr lével, egy meg a tésztással, és még – ja! – egy kistányér a megvágott petrezselyemnek, amit csakis messzi vidékről lehet beszerezni, de kell, ha odakint méteres a hó, akkor is. Készen vagyunk hát, és megpihenünk. Igaz, hogy a mosatlan elárasztja a konyhát, a tányéroknak, amiből aztán ennénk, alig jut hely az asztalon, de megcsináltuk, és mégis itt vagyunk.