A műalkotás a kedves vezetőt Puskás Fröcsi (by: Végh Antal) társaságában ábrázolja, és a „Két sportbarát” címet viseli. Ez a mű szépen illeszkedik legújabb kori művészettörténetünk vonulatába, gondoljunk csak Torgyán úr freskójára, továbbá Kerényi úrnak az alapszarba rendelt képeire a teljesség igénye nélkül.

Tállai András politikai pályája akkor emelkedett éteri magasságokba, amikor hogy, hogysem, a Fidesz-be lépett bele, mint aki halkan. Momentán épp NAV elnök. A történet azért ugrott be, mert mindeközben a mezőkövesdi csodacsapat tulajdonosa is ugye, aki alakulatot – az ínyencek kedvéért – most Pintér Attila, bukott szöv. kap. tolódtatja a pompastadionban.

És itt jutunk el a kályhához. Tállai András NAV elnök az általa felügyelt közpénzből folyamatosan kapja a dellát miniszterelnök úrtól az ő csapatára. A summa most épp egymilliárdnál tart. Ám ez nem elégséges, szállodája is lesz a stadionnak, amely a közbeszerzési értesítő szerint másfél milliárdba fog kerülni.

Jobb helyeken, amilyen Magyarország már sosem lesz, az adóhatóság elnöke nem igazán szokott pénzt kapni a miniszterelnöktől, mert ezzel függetlensége, vagy mi a rosseb veszik oda. Igaz, ez régebben sem volt másképp. A régebbi szép időkben, még a „G” nap előtt Simicska Lajos APEH elnökként a „hosszú bájtok éjszakáját” prezentálta édes gazdájának – némi székházpénzek elvarázslására -, most meg van, ami van.

Azt a rendszert, ahol a jobbágyok némi ellenszolgáltatásért kapnak ezt-azt az uraságtól, hűbéri rendszernek nevezzük, igaz, a nagyúr önkénye aztán le is csaphat, lásd Simicska sorsát. Tállaira nem tudni, mi vár, egyelőre önti bele a pénzt a nagyúr.

Ez a feudális rendszer hátrányokkal is jár azonban. Olyanokkal, hogy a hűbéresnek fingja sincs arról, amivel megbízták, mint most Tállai úrnak az adóügyekről. Jól példázza ezt az az interjú, amelyben arról kérdezték a NAV elnökét, mért kerül a nyugdíjasok választási tízezre tizenötezerbe. Íme, a csoda:

„HírTV: A miniszterelnökség azt mondta, a Nemzetgazdasági Minisztérium tudja majd megmondani, miért jön ki tizenötezer forintra egy tízezres Erzsébet-utalvány. Mit lehet erről tudni?

Tállai: (hosszú csend) Mi a kérdés?

HírTV: (Kérdés megismételve.)

Tállai: Úgy gondolom, hogy a kormánynak joga eldönteni, hogy most tízezer forint vagy tizenötezer forint. A kormány ülésén fog megszületni, hogy ez az összeg mennyi lesz. Ha a Miniszterelnökség ezt javasolja, nyilván megvitatja a kormány. Így van?”

Ez is minden pénzt megér. Viszont az inkriminált kép nem, az ugyanis ingyenbe’ volt Tállai úrnak. Az alkotó Járó Ferenc mezőkövesdi nyugdíjas, aki régóta ismeri az államtitkárt, korábban együtt fociztak, ezért haveri alapon alkotott. Látjuk, mit fialt a műalkotás Tállainak, hány milliárdot. Járó Ferenc pedig megkapja a tízezrét karácsonyra, ami tizenöt. Viszont, hogy mért, azt titok lengi be elnök úr tudatában.

A gond a trenddel van, ami dívik. Ez következik most, a mai hvg.hu egy leadje: számláról-számlára végignéztük, mire költötte az állam azt a közel ötszázmillió forintot, amit az állampolgárok ajánlottak fel adójuk egy százalékából parlagfű-mentesítésre. Vettek belőle például ezüstmetál cipőtisztító gépet a hivatalba, drága mobiltelefonokat, laptopokat és irodaszereket, de úgy tűnik, diplomatatáska és pogácsa is elengedhetetlen kelléke a pollenek ellen vívott harcnak. Az allergiások érdekében összeadott közpénzből még rezsicsökkentésre is futotta: az egyébként is állami büdzséből fenntartott hivatalok ebből fizették közüzemi számláik egy részét.

A Vidékfejlesztési Minisztériumban úgy vélték, az a pénz, amely befolyt az adófizetőktől, az övék. Szartak arra, hogy azért kapták a polgároktól, tegyenek már valamit azért a kétmillió emberért, aki lassan a taknyába fullad bele az allergiától, ez nem igazán fordult meg a fejükben. Vizsgálat emiatt egy darab sem indult, nem kaszaboltak szobrot, a KEHI meg csak norvég ügyekben tesz feljelentést, mert állításuk szerint az Ökotárs pár garast másra költött, mint kellett volna. A minisztérium – meg az APEH ugye – érinthetetlen, más kaszt, Indiát játszanak itt nekünk magyar feudalizmussal spékelve.

Ami pénz a markukban van, ahhoz már senkinek semmi köze. Így gondolják. L. Simon László, a kormány bohóca igazolja mindezt, aki az ATV-ben mondta meg a tutit újólag. Arra a kérdésre, hogy mi szükség van a budai várnegyed rekonstrukciójára, ha az országban statisztikailag igazolhatóan nőtt a szegénység, a következőt válaszolta: „Azt is lehetne mondani, hogy zárjuk be a Magyar Állami Operaházat, és azt a 9,3 milliárd forintot amit az Operaház és az Erkel Színház működtetésére akarunk fordítani, inkább osszuk szét a szegények között.”. Azzal kapcsolatosan, hogy mennyibe fog kerülni a budai Várban található Karmelita kolostor felújítása, ahová Orbán Viktor és hivatala fog költözni, pedig azt mondta, hogy „sokba fog kerülni, de mindannyiunk örömét fogja szolgálni.”

Igen. A mindannyiunk öröme. Az elsősorban az övék, olyannyira, hogy valami eszement módon nem győzik mutogatni. A csertői ember a létra alján a közösből kivettet még a köz javára hasznosította volna, legfelül ezek a pénzek saját gyarapodásra szolgálnak, de néha leomlanak a díszletek. Házak, nyaralók, földek, jachtok, Új-zélandi koncertek, Rolexek, miegyebek. Kósa, Szijjártó, Orbán, Giró Szász, meg a többi, az összes. Már Pokorni is kiakadt, mondván, nem kéne urizálni, odáig azonban nem ment el, hogy nem kéne lopni.

L. Simon szerint ez idegesíti az embereket, éles meglátással fedezte fel a lényeget. Igen, egyre inkább idegesek az emberek, ami tapintható a tüntetések szaporodtával. De míg a lakáj Hír TV szerint ezt két milligramm kokaintól és autós ütközéstől bódult hazaárulók vezénylik a CIA – meg persze Gyurcsány – irányításával, a koszorús költő L. Simon szerint a sajtó szándékosan rá is játszik erre, és olyan dolgokkal próbálja tovább hergelni az olvasóit, mint, hogy Lázár János milliós karórájáról vagy Giró-Szász András meggazdagodásáról ír. Az államtitkár azt mondta, hogy az újságírók ezekkel az ügyekkel csak az emberek rossz ösztöneire és az irigységére játszanak rá. „Ugye nem gondolják, hogy ez az újságírás csúcsa?”- tette fel a költői kérdést. Nem az. De a körülölelő világ, amelyet a „bértollnokok” bemutatnak, az igen. Az a magyar valóság csúcsa.