A ma harminc éve történt úgynevezett páneurópai piknik a határ áttörésével ebben a kontextusban mérföldkő, amely aztán elvezetett a német újraegyesítéshez és az Európai Unió tagállamainak egységesüléséhez. Ironikus, hogy ma pedig az a Magyarország, amelyik akkor ennek a folyamatnak az élére állt, az Unió szétverésén munkálkodik szuszogva, és, hogy Merkel, aki a német nép hálájának szorításában vergődik, azzal az Orbán Viktorral találkozik, aki kerítést épített. A bontás ünnepén az építővel bazsalyogni elég nonszensz, de ilyen a politika, mindig a jómunkásember szívja a csöcsöt. Merkel egy módon lett volna méltó ehhez a naphoz csupán, ha egy szál szegfűt visz Horn Gyula sírjához.

Most három napos búcsút rendeznek Sopronban az évforduló okán, van ringlispíl és fellép Nagy Feró pénzt keresni, azzal a toldással, hogy egyelőre még nem Orbán vágta át a drótot, de lehet, két év múlva már arról harsognak zenei fesztiválokon. Harminc évvel ezelőtt olyanok szervezték a találkozót, akik szabadságot akartak, s ezért kockáztattak is, mert nem lehetett tudni, van-e érvényben lőparancs vagy nincs. Orbán Viktor már akkor sem szabadságot akart, hanem csupán hatalmat. Amikor mások határt nyitottak, ő Soros-ösztöndíjas volt, amit csak addig szakított meg, amíg a már úton levő oroszokat hazazavarhatta.

Ennek megvolt a kellő publicitása, míg a veszélyekkel járó piknikezésnek meg nem. Mégis vele találkozik meggondolatlanul Merkel, ami azért is nonszensz, mert hiába ő ennek a szerencsétlen országnak az első embere, az a gondolat, amit a páneurópaiság képvisel – benne az integrációval és szociális felelősségvállalással – távolabb nem is állhatna embertől, mint amennyire Orbántól áll. Sem a történelem, sem az eszme nem indokolja, hogy Orbán és mostani csürhéje itt kinyissa ugyanazt a száját, amit Tusványoson is, és esetleg ugyanazt mondja vele, vagy pedig, ha nem, akkor viszont hazudik. Sem Orbánnak, sem ilyen Novák Katalinoknak semmi keresnivalója nincs itt.

Nem az egyszerű ellenérzések okán, hanem a logika parancsának engedelmeskedve. A harminc év előtti események voltaképp Moszkva ellen szerveződtek, ma pedig ismerjük a kedves vezető Moszkvával való perverz és visszataszító viszonyát. Mégsem ez az, ami miatt ez a csürhe nem méltó arra, hogy ünnepeljen, s éppen ezt a napot, hanem a Brüsszel az új Moszkva, nem leszünk gyarmat és minden olyan kijelentése és törekvése miatt, amely az egységes Európa ellen irányul, míg ez a nap épp annak az ünnepélyes évfordulója, hogy megnyílt az út az egységesülés előtt.

Érthetetlen tehát, Orbán és a Fidesz mit ünnepel ezen, amikor az idea szöges ellentétben áll az övékével. Bár a holnapi, bazi nagy tűzijátékos is. Mert Szent Istvánra hivatkoznak ugyan, ő viszont az országot úgy tartotta meg, hogy a kereszténységgel Európába vezette azt, míg ezek ennek örvén épp kivezetik onnan. A Fidesz egyszerűen elveszítette azt a jogát, hogy a múltra mutogatva bármit is ünnepeljen, ami az ilyen napokon – és voltaképp az összes többin is – folyik, szemfényvesztés és hazugság. Hogy összefoglaljam a mai és holnapi cirkuszi mutatványokat: méltatlan kezekben vannak az ünnepek, és méltatlan kezekben van az egész ország is.

Már az is jól fejlett eufemizmus, hogy a kormánypárttal nem szimpatizálnának egyes szavazók. Sajnos rossz hír van. Rühellik a kormánypártot rengetegen, a többség egy kanál vízbe fojtaná bele mind az egész kormánypártot, s vele együtt Gulyás Gergely elvtársat is. Hogy ez nem történik meg, az egyrészt annak tudható be, hogy a pöttyös seggű magyaroknál ritkán csordult túl a pohár, másrészt, hogy nem polgári habitusuk van, autót nem gyújtogatnak, kockaköveket pedig nem tépnek fel.

Különben sem tudjuk, mi az a polgár már, Márai ugyanis meghalt. Hende pedig, aki a Polgári Körök atyaistene volt az MDF-ből kibukva, ámde új ingyenélésre áhítozva Orbán kebelén, nem a polgár archetípusa egyáltalán. Vagy a tyúkszaros Mészáros sem nevezhető annak, és az összes többi sem a vezérükkel bezárólag. Polgári maszlag amúgy is régen volt már, az orbántorgyánpolgárkormány idején, de a chilei cseresznye elérett, Jóska bácsi pediglen ledarálva meghalt.

Nem értem, mért nem tudja Gulyás elvtárs, hogy máma nem polgári, hanem keresztényi kormányunk van azzal a kis szépséghibával, hogy annyira keresztényi, mint amennyire az akkori polgári volt, tehát sehogyan sem. Zavart érzek az erőben akkor is, amikor egyes számban beszél kormánypártról, mert akkor a KDNP meg hol van, és Semjén elvtárs mit keres a helikopter helyett a miniszterelnök-helyettesi trónon. Ravasz dolgok ezek, furmányosak nagyon.

Még tovább mélázva Gulyás elvtárs mondanivalóján, arra hívnám fel a szíves figyelmét, hogy jobbközépnek nevezni egy olyan csürhét, amelyik a szélsőjobbról, hogy úgy ne hívjuk, neofasiszta barátokról és szövetségesekről ábrándozik, enyhén szólva sem felel meg az igazságnak. Mari néninek talán, aki jó esetben a karjait címkézi jobbal, ballal, különben meg Orbánra szavaz, mert olyan fess ember. Szép az inge, meg szépen is beszél. Mindegy, mit.

Ezen túl a se nem polgári, se nem jobbközép párt nem szállt szembe az első pillanattól a menekülőkkel. Azt László Petra tette, aki lerúgta a veséjüket, míg a se nem polgári, se nem jobbközép kormány halomba gyűjtötte őket törődés helyett, és egyszerre zúdította rá Merkelre. Aki, ha nem lett volna humánus, itt hagyta volna Orbán nyakán az összeset, hogy fulladjon bele a gonosz. Mint tudjuk, nem így történt, ám miután áthaladt kies hazánkon a karaván, meg lett ágyazva a permanens kampánynak, ami ím, most is tart.

Ügyes lenne, ha nem lenne aljas, de hát, az. Mint ahogyan Gulyás elvtárs mondandója is, aki, miután sikerült ennyi hazugságot és félrevezetést belezsúfolnia egyetlen mondatba – még, ha összetett is -, érzelmes húrokat is penget, hogy tegyem a szívemre a kezemet. Nem teszem, még senki nem tépte ki, ezen túl meg szepszist kapnék, mint akármely magyar kórházban. Másrészt ha rajtam kívül lenne, akkor fölöttem csattogna és verne, ahogyan J. A.-nak is.

Szóval, ne nézzük egymást madárnak, és Gulyás elvtárs jobban tenné, ha nyáladzó mondatok helyett az lenne a száján, ami a szívén – már megint ez -, és egészen egyszerűen kijelentené, szavazz rám, különben megdöglesz. Mert, végül is, ezt akarja mondani, csak nem meri. Viszont csinálja, meg a főnöke is, aki számára az eufemisztikusan vele nem szimpatizáló állampolgár nincs is. Nem létezik. Szóval, hagyjuk egymást békén, és meglátjuk, kinek lesz jobb.

Ámde, hogy a látható betegsége mellett még bunkó is, tapló egy köcsög, az olyan eleggyé teszi a benne formát öltött organizmust, ami nem érdemel irgalmat. Imádatot meg pláne, de ez meg legyen a szektájának a baja, amikor majd el kell számolni a hiábavaló és felettébb kártékony életükkel ha nem is Isten, de legalább a szomszédjuk előtt, akit vagy kilakoltattak vagy éhen halt, vagy hetedhét határon túl menekült a romlás elől.

És most, hogy kellő alapossággal leföstöttem elátkozott országunkat, nézzük meg, mi történt az elmúlt órákban Orbán Viktor Mihállyal benne, hogy milyen dolgokkal öregbítette a lángoktól öleltünk hírnevét és renoméját, amelyet most már szerte körülöttünk úgy emlegetnek, mint a gonosz birodalmát, amelyből a lelkeket ki kell menteni, mielőtt el nem veszik az összes, aztán mégsem történik semmi, sőt.

Sőt, a pofonok után egyetlenünk még inkább megvadult, és már senki nem áll meg előtte, akinek nincs olyan mélyen elmenve az esze, mint neki. Következésképp a világ jelentős része így járt, aki nem rohan vele a szakadékba, és leglátványosabban az ifjú osztrák kancellár, ez a Kurz. Ez is ki van téve már az átkoknak, s ha nem vigyáz, Németh Szilárd csapatai le fogják őt rohanni, anyahajóink pedig kikötnek a Burg udvarán, a szökőkutakban.

Ez a Kurz is megszavazta, hogy Orbán Viktor Mihály fasiszta csőcselék volna, amitől ez a csőcselék rádöbbent, hogy kígyót melengetett a puffatag kebelén, és az is odahagyta őtet a csatamezőn, akitől pedig támogatást, és vitézségének formát remélt. Milyen visítósan, megváltóként üdvözölte az egész horda a sógorok választását, de, amikor kiderül, hogy bár azok is enyhén terheltek, ámde nem annyira aljasak mint a miénkek, elszabadult a pokol.

Az a röhej, hogy Orbán Viktor Mihály saját magát mint valami nagy öreget, s innen eredeztetve akárha napkeleti bölcset képzeli, és ebből fakadóan leereszkedően nyilatkozik Macrontól Kurzig mindenkiről, mint tejfeles szájú ifjoncokról, beleesve a patriarchális társadalmak azon hibájába, amely szerint a kor önmagában érdem. De, mint vezérünkön is látszik, nem az.

Hogy Macront megfojtaná egy kanál vízben, az érthető, mert a francia is így van vele, de most már Kurz is így járt. Ekképp gyűjti a barátokat szerte a sártekén miniszterügynök úr, nem véletlen, hogy a messzi sztyeppékig kell iramodnia már, ha hasonszőrű elvetemülttel akar parolázni, de most az a vizsgálat tárgya mégis, miképp veszítette el végleg Kurz kancellár kegyeit is minden bizonnyal.

Amint megtörtént a brüsszeli Strasbourgban a szavazás, amely őt szagosnak nyilvánította, egyből elkezdte ekézni addigi országos cimboráját, először arra utalva, hogy taknyos kölyök. Szó szerint: „Az osztrák kancellár egy, a harmincas évei elején járó fiatal ember, aki beleesett ebbe a zűrzavaros vitába.” – A vele együtt és egyként szavazó sógorokat pedig paraszti egyszerűséggel legazemberezte.

Aztán kicsivel később „megbízhatatlan labanc” lett ebből a Kurzból a Die Presse által is megénekelve, növelve országunk amúgy is kiváló renoméját, hogy tényleg azt hiszi már a nagyvilág, itt lovas népek rohangásznak hátrafelé nyilazva és más ilyen cukiságok. Mindemellett egyetlenünk újólag elhelyezte a történelmi palettán, és besorolta magát a nagy hadvezérek közé is.

Eleddig a törökverő – illetve finomítva, muszlimevő – képében tetszelgett, most már kuruc brigadéros is, aki kiűzi a honból a megszálló osztrák népeket. Nem kellett messzire mennie, pár éve már volt baja az osztrák vircsafttal, viszont abból sem jött ki valami jól, de nehezen tanul, mint az látható. Ezzel a labancozással azonban a szabharc új frontját nyitotta meg, abba a hibába esve, hogy maximum a Tenkes kapitánya lehet ő, s nem egyéb.

Emlékezhetünk, illetve az éltesebbek emlékezhetnek az infantilis sorozatra, Eke Mátéra, Buga Jakabra meg báró Eberstein Eckbert ezredesre, a hülye történeteikre, amelyek, így vén fejjel visszarévedve, a Ludas Matyi kibővített változata más köntösben, amelyben a hős kurucok százszor verik le a sérelmeket a lökött labancokon. Viszont abban a sorozatban az összes szereplő sajátosan degenerált volt.

Eke Máté (Zenthe Ferenc) filmbéli habitusa épp megfelel Orbánnak, midőn a boros kupát fogaival elhajítja, csattog a karikás ustor, permanens a nemzeti vágta, és a fehércselédek szempillájukat rebbegetve kívánnak szaporodni a hősökkel. Tisztára NER, legalább annyira debilis az egész azzal a különbséggel, hogy az játék, ez viszont nem az.

És mi lesz itt még, ha kiderül, ez a Kurz a hét végén Merkellel kokettált, és együtt tettek hitet a Frontex, azaz a közös európai határőrizet mellett, ami Orbáni olvasatban idegenszívű, migráncsoknak kulcsot adó zsoldosok eljövetelét jelenti. Hogy ebből mekkora visítás lesz, és mekkora paláver, na, arra kíváncsi vagyok. Meg, hogy milyen mesebeli gonosz óriássá válik a kerítésen kívül mindenki, azt Orbánon kívül már csak a Grimm testvérek tudják. Meg a kínok azon tárházát is, ami emiatt a kerítésen innen élőkre vár, mert úgyis mi baszunk rá a végén.

Mindezzel nem azt akarom demonstrálni, hogy milyen baromira túlművelt vagyok Hitlerből – nem is -, sokkal inkább, hogy megmutassam, a demokráciák úgy nagy általánosságban lassúak, nehézkesek, valamint bambák, naivak és töketlenek.

Ezeket a sajátosságokat kitartóan őrzik az ilyen Orbán-félék legnagyobb gyönyörűségére, mert ezek azt hiszik, azt csinálnak, amit csak akarnak. Elbuknak aztán mindig, de ez a jelen pillanatban kevés vigasz az éppen alatta szenvedőknek. És mégis azt a következtetést vonom le ebből az egészből, hogy legyen velünk a nevetés, mert Kierkegaardtól is lehet tanulni azért valamit.

A végén még majd azt is elmondom, miért jó vigyorogni.

Itt van nekünk mindjárt ez az Unió, mint a demokrácia sánta állatorvosi lova. A föntebb odavetett tulajdonságok mindegyikével hatványozottan rendelkezik, olyan mennyiségben, hogy közel áll a totális működésképtelenséghez.

Tele van kretén alakokkal és renitens országokkal – köztük az élen a mi fatornyos, karikás ustoros hazánkkal -, amely kicsapongók csupán fejőstehénnek alkalmazzák, különben meg ott tesznek neki keresztbe, ahol csak tudnak. Sőt, még Gerébek is, akik Putyinhoz szaladgálnak azzal a nyüves zászlóval.

Azt sem bánnák, ha a grund elveszne, de most kimászok ebből a metaforából, mert sehová sem vezet. Mondjuk ki nyíltan, ganaj egy ország vagyunk európai szemmel nézve, és ezek képtelenek bármit is tenni, bár legyek emiatt hazaáruló (úgyis rég az vagyok).

Most például Merkel mamának lett tele a nemlétező töke mivelünk (is), és fenyegetőzik, hogy azok az országok részesülnének EU-támogatásban csupán, amelyek betartják a jogállamiságot és az EU-alapelveit. Nyolc éve hallgatjuk már ezt. Merkel is, meg az összes többi Chamberlain a nyüves papírdarabját lobogtatja, hogy aztán kitörölhesse vele a seggét.

Ha tényleg megtették volna – amit egyébként soha nem fognak, mert lassúak, nehézkesek, valamint bambák, naivak és töketlenek – amit csak ígérgetnek, amikor rothadásnak indult a hazánk, akkor már rég túl lennénk mindenen, mert uniós pénz nélkül két hét alatt roskadt volna – roskadna – össze a rezsim.

Hogy megszenvednénk, az ziher, viszont ennél rosszabb úgysem nagyon lehetne. Mégsem reménykedhet az ember abban, hogy akármilyen apró kis segítség érkezik. ’56-ban sem érkeztek a testvéri usákos tankok Hegyeshalomra.

Sőt, tegnap az is kiderült, hogy a rendszer belülről is – illetve csak belülről – legyőzhető, ha vigyázó szemünket nem Párizsra, hanem Hódmezővásárhelyre vetjük.

Addig azonban, amíg mindez országos szinten is jellemzővé válik, tessenek jóízűen vigyorogni. Elsősorban is azért, mert így hétfő hajnaltájt úgy tűnik, ez a falat úgy megakadt a rendszer torkán, hogy még hírt is alig bírnak felböfögni róla, a hátország pedig, a kommenthadsereg átkozódva hörög, miközben fröcsög a nyála.

Nincs megalázóbb egy handabandázó mókus számára, mint ha jóindulatúan mosolygunk rajta. A jelek szerint ezt már a nagyságos Európa is kezdi észrevenni, mert például Macron, amikor kiderült, hogy a konzultációjában csak és kizárólag a mi hazánk nem vesz részt, csak vigyorgott ironikusan, míg hallgatósága pedig hangosan nevetett a lehangoló poénján.

Viszont ezzel az egy gesztussal oda tette Orbánt, ahová való, a történelem szemétdombjára, mert diktátorokon már csak akkor szoktak röhögni, amikor a delejük megszűnt. Ezért mondom, hogy mosolyogjunk mi magunk is rajtuk, míg el nem fehérül a szájuk, akárha Lázár falujában.

Csak így lehetett, másképpen nem.

Ahogyan azt az Abend Zeitungnak, a német Ripostnak volt szíves ecsetelni – ez a Mandoki -, azt hangsúlyozva, hogy ő Willy Brandt tanítványa, aki még Brezsnyevvel is szóba állt. Ilyen első taktusok után az ember semmi jóra nem számít, aztán úgy is lesz. Több kuriózum mellett nekem az ütött szöget a sajtszerű agyamba, hogy Leslie szerint „Orbán művelt ember, egy értelmiségi, akivel Schopenhauerről és Kantról lehet vitatkozni”.

Innen a kép bennem a kandallóról, valamint az is, hogy ezek szerint Orbánnak még a segébe is felye van. Hazudni azért tudni kéne. Nem vagyok én egy filozopternáci, arról azonban teljes a bizonyságom, hogy aki Kantot olvas, az nem dobol Dschingis Khanokban, mint tette ezt a Leslie, hogy meglegyen a betevője migráncsként. Ezt még csak tudomásul veszem, hogy lárifári (by: Gyurcsány) Leslie uraság, Schopenhauerre viszont ugrok, mint a vak komondor, mert ő Füst Milán atyja volt, és nem Orbáné, de ezt nem részletezem.

Ez a Mandoki amúgy ügyes mókus, és látványosan kurválkodik. Mostanában a magyar adófizetők pénzében utazik, amit Orbán et. folyósít neki hatalmas bőséggel, de írt már kampánydalt Angela Merkelnek, meg Donald kacsának is, mikor, mi fizetett jobban. És innentől leszarom őtet, igaz, eddig is azt tettem.

Ellenben köszönetet is mondok, mert nélküle nem álltam volna neki miniszterügynök úr szellemi nagyságáról elmélkedni. Ez egészen érdekes házi feladat, ha tudjuk, hogy a dohos szagú parasztudvar budijáig terjed a horizontja, pöttyös labdával koronázva.

Miniszterügynök úr se nagyon olvasott Schopenhauert, az is hétszentség. Arthur etikája ugyanis így foglalható össze: az emberi élet cél nélküli, szenvedés, és nem arra való, hogy élvezzük, hanem hogy átessünk rajta és befejezzük. Némi nyugalom azonban akad az életben, és ez a művészetekben keresendő. De a művészet is csak múló álom, így ébredés után az élet még elviselhetetlenebbnek fog tűnni. Egyetlen kiút a szenvedésből az önmegtartóztatás, az aszkéta életmód.

Ehhez tessenek hozzátenni egyetlenünk képét a nyakában fityegő partedlivel, és máris nincsen több kérdés.

Másfelől pedig, ha egyszer is belegondolt volna Schopenhauer nyitó tételébe, miszerint a világ csupán az ő képzete volna, egyáltalán nem lenne semmiféle kedve kerítéseket építgetni, meg permanensen forgatni a macsetét minden ellen, ami él és mozog.

Viszont nemcsak Mandokiban, hanem Orbánban is megvan a késztetés, hogy magát nagy gondolkodónak tüntesse fel, és ezeket könyvekkel illusztrálja. Milyen beszédesek már a címei, miszerint „Egy az ország”, meg „Út a győzelemhez – Minden hangszeren”, amelyek olyan jól fogynak, hogy a jogdíjakból lehet futballmeccsekre utazgatni nagyon messzi vidékekre.

Könyvet azért ír az ember, mert ellenállhatatlan vágyat érez rá, a múzsa unszolását, noszogatását mintegy. Így volt ezzel már a jó Adolf is, aki, miután a saját Kampfját papírra vetette, illetve hát, a hülye Hess vetette neki, de, amikor ezzel végzett, az abban foglaltakat ki is vitelezte az egész világ legnagyobb gyönyörűségére.

Vagy vegyük Lenin apánkat, aki meg egyszerűen teleszarta szövegekkel a nagy Oroszországot, és magyar követői is voltak. Rákosi pajtás például „A magyar jövőért, a magyar demokráciáért” címmel is értekezett – ez is milyen már -, vagy, ami egészen pikáns 1958-ból Kádár apánk tollából, már csak a dátum miatt is: „Szilárd népi hatalom, független Magyarország”. Hát nem édes? Nem.

Ezzel az egésszel én senkit bántani nem akarok, csak kijelöltem a sövényt, jelzőkarókat, gátakat abbéli igyekezetemben, hogy megmutassam miniszterügynök úr valós igazodási pontjait. Meg azt, hogy aki dakota lovakkal példálózik, az nem olvas filozófusokat, inkább üldözi őket, mint erre is emlékezhetünk a közelmúltból.

Kadhafi „Zöld könyv” című örökbecsűjét forgathatta volna, mert a gyakorlatuk egybecseng. Ez a Moammer arról álmodozott, hogy a kormány mindig győz, a demokrácia mindig veszít, meg hogy az embert csak a hagyomány és a vallás irányítja. Ezt O. V. sem mondhatta volna szebben, viszont ő sem merült el az olajipari gondolkodó lázárjaiban – abban sem -, csak ösztönösen ilyen.

Így jártunk, emberek.

„…Befogadtuk ezeket, mert azt hittük, itt a klubban majd megtanulnak viselkedni. De nem tanultak meg, ezzel szemben belehugyoznak a zongorába. Rá kell nézni Prime Minister Victor Orbanra, és mindenki látja, hogy ez így nem működik…”

Most azon panaszolkodnak az uniós a széplelkek, hogy ahol a magyar miniszterelnök megérzi a hatalmi vákuumot – lyukat észlel úgymond -, oda egyből benyomul. Ez történik most Európában, ahol ez a drága ember a véleményvezér szerepére pályázik.

Úgy mondják ezt nekünk, akik már a kezdetek óta élünk vele egy háztartásban, mintha valami nóvum lenne, pedig elég lett volna minderről továbbképzésre járni Torgyán Paprikajánoshoz, vagy Dávid Nemértekafutballhoz.

Most éppen Merkel nem jön mihozzánk, mert Orbán a zongorával vacakol. Ott tart immár a rózsás viszony, hogy a kancellárnak nehéz lett volna eladnia Németországban, hogy miért jön vendégségbe az „ősellenségéhez”. Berlinben ugyanis súlyos aggodalmat vált ki, hogy Orbán egy amúgy is kényes időszakban újabb árkokat ás az EU-n belül.

Ha mindehhez hozzátesszük a degenerált Sancho Panza, a külügyminiszterként eufemizált Szijártó egyre inkább ámokfutássá váló fungálását, akkor a kör teljesen bezárul, és újólag vissza kell utalnunk Váncsa jósdájához, mert most is épp ez van:

„…Magyarország az utóbbi hónapokban úgy jelenik meg a világpolitika színpadán, mintha a Kretén magazin valamelyik képregényéből lépett volna elő…”

Hogy mért tartunk itt, az megér egy miatyánkot legalább. Orbán szemére vetik minduntalan, hogy folyamatosan váltogatja a színeit, akárha kaméleon, holott, lófaszt, mama, hogy a másik klasszikust, Gyurcsányt idézzük.

Orbán egyáltalán nem váltogatja a színeit, ő csak lukakat lát, amelyekbe benyomulva kielégítheti hatalmi tébolyát. Semmi egyébről nincsen itten szó. 1994-ben kezdődött ez a lukra futás, amikor az MDF földbe lett döngölve, a hullájára pedig pirosló arccal és piros zászlókkal hágott fel aviktor.

Olyannyira, hogy 1995-től már Fidesz – Magyar Polgári Párt lett a kiscserkészek friss neve. Rövid uralkodás után 2002-ben vereséget szenvedett, persze előtte még ez volt: „Az pedig, hogy a kisgazdákkal egy koalícióban legyünk, a legrosszabb álmainkban se kerüljön elő.” Torgyán azóta is árulja a cseresznyét Chilében.

Újabb lukat észlelve a vereség után jött az „Egy a tábor, egy a zászló”, meg a polgári körök, amelyből, mint fatörzsből gyönge ága, kisarjadzott a Jobbik névre hallgató elsőáldozós alakulat. Ez újabb olyan vákuumot generált, amelyet be kölött foltozni sürgősen.

Forduljunk ismét Váncsához bizalommal, aki az új lukbetömés ámokfutását, a fordulat aljasságát ekképp ábrázolta: „Finom úriember ilyet nem tesz…hacsak nem akarja lenyúlni egy másik párt kedves náci szavazóinak lehetőleg minél nagyobb hányadát, ezzel kapcsolatban viszont azt kell mondanunk, hogy az igazán finom úriember más úriemberek kedves fasiszta szavazóival pettingelni sohase szokott…”

Valahol ezen a tájékon jár most szeretett vezérünk, és az Unió bambán néz ki a fejéből, hogy ilyen frappáns képzavart illesszünk a dolgozatba. Ők még nem tudják, amit mi már nagyon rég, hogy ez csak egy nyamvadt futballista. Azok szoktak lukra futkosni. Illetve módosítok: lehetett volna futballista, vagy lehetett volna ember. Lehetett volna, mégsem az lett.

Vajna télapó zsebtévéje, akárha Mókamiki hátulgombolós korunkban, úgy osztja az eszet a nagyérdeműnek – már csak a nagy étvágyú Hakapeszi majom hiányzik, de, ha belegondolunk, ő is benne van a történetben szügyig -, nos tehát, ez a doboz a potenciális választópolgárt igyekszik belehajtani a fideszfiúk tátott szájába. (Ez milyen plasztikus képzavar már, csak ezért megérte.) De azért ugorgyunk, mert Nyilas Mihály a nevünk.

Origónk a következő: Angela Merkelnek van ez a lányos zavara a kamerák előtt, ha dumálnia kell. Ezért hülyén tartja a kezeit, mint Lagzi Lajcsi a mikrofonját, mikor a hasán nyugtatja, de ez csak úgy beugrott. Mindegy, okos emberek – mint amilyen Széles Gábor vezércöfös is, aki UFO-kat posztol -, szóval ilyen tehetségek levonták az igazat, hogy a manapság Magyarországon oly igen népszerű Merkel asszony illuminátus volna. Valamint Theresa May, az új brit miniszterelnök is. Aszondják.

Mért baj ez? Kérdezhetjük, és azt kell föltételeznünk, a mi drága ismeretterjesztőink nagyon szeretik Tom Hankset, őtet bámulták sokat az Angyalok és démonok című misztikus thrillerben, és azt szűrték le belőle, hogy abban papokat gyilkolásznak az illuminátusok nevében, meg a Vatikánra törnek, borzalom. Aztán kiderül, hogy a camerlengo a bűnös, de ez úgy látszik, senkit sem érdekel. Viszont mi itt nem filmismertetőt irkálunk, hanem a Fidesz baromságát elemezzük, ezért szintén lépjünk tovább!

Az illuminátus rendet 1776. május 1-jén Adam Weishaupt ingolstadti filozófus, az egyházjog professzora alapította. A rendet rövid működés után Bajorországban 1785-ben végleg betiltották, és azóta a szervezet hivatalosan nem folytatta tevékenységét. Célja az volt, hogy a felvilágosodás és az erkölcsi fejlődés által az emberek feletti uralmat feleslegessé tegye. Tagjai a szabadkőműves páholyokba is beléptek, illetve onnan vettek fel erre érdemesnek tartott szabadkőműveseket. Létszáma fénykorában mintegy kétezer fő lehetett. Ma kettőről tudunk bizonyosan, Angeláról és Theresáról, ugye.

Ismerjük Martinovics Ignác nevét még? Szép egy alak volt, császári titkosügynök, s ebbéli minőségében jelentgetett az illuminátusokról meg a szabadkőművesekről. Aztán, amikor a kegyes hatalom három művét is elkobozta, azokat éppen azok terjesztették, akikről jelentett, mert a francia forradalom elveivel rokonszenveztek, és a királyság bukását várták. Ez volt a Jakobinus história minálunk, elég legyen annyi, hogy a jó Martinovics – miután részt vett a buliban – föladta a cimboráit, de őt is kivégezték velük együtt a Vérmezőn. Bonyolult egy dolog ez, csak a miheztartás végett emlegettem.

Körülbelül ugyanebben az időben, a XVIII. század vége táján a nagy vízen túl is zajlottak a dolgok cefetül. Példának okáért Philadelphiában elfogadták az Alkotmányt – nem alaptörvényt, ugye -, amelynek szövegezői nagyrészt – és állítólag – szabadkőművesek lettek volna. Azóta az egész hely a Sátán tanyája, amely állapoton csak az Orbán által oly igen kedvelt Donald Trump segíthet, s miközben ezt mondja, az osztrák kancellárral meg liblingje frizuráján vihog, de ne lóduljunk ennyire előre. Viszont bunkó dolog más küllemén élcelődni, ugye.

Ez a Trump is – akit szeretnünk illenék az intelmek szerint – szép egy figura. Michael Bloomberg, aki pedig két hét alatt rendet tett New Yorkban, nem igazán komálja. Azt mondja róla, hogy zsebtolvaj, sőt, továbbá: „Karrierje során Trump jól dokumentálhatóan csődök sorát, peres eljárások ezreit, dühös részvényeseket, magukat becsapottnak érző alvállalkozókat és kifosztott, illúziójukat vesztett fogyasztókat hagyott maga után. Trump azt mondja, úgy akarja irányítani a nemzetet, ahogyan az üzleteit. Isten segítsen meg minket.”

Vaclav Havel jelentett ki valami ilyesmit a mi örökös miniszterelnökünkről, hogy az Isten óvjon tőle, ha emlékezünk még a nyüves cseh komcsira. Viszont mégis itt van nekünk, és azt delirálja, hogy tele van a töke azzal, hogy az USA exportálgatja a demokráciát, hogy ez tarthatatlan. Hozzávetőlegesen mindezt egészítsük ki azzal, hogy ’56-ban meg állva hugyoztunk volna egy kis demokrácia-exporttól, de ki emlékszik már arra? Mi Wittner Máriára emlékezünk csupán. Mindegy.

De, hogy el ne feledjem, ma meg mi volnánk a demokrácia fő-, és egyetlen letéteményesei. Erről Kósa Lajos értekezett két kupakolás között. Elmesélte nekünk – miheztartás végett -, hogy: „Magyarország az egyetlen európai uniós tagállam, ahol az emberek elmondhatják véleményüket a bevándorlásról. A magukat demokratáknak tartó brüsszeli vezetőknek láthatóan fáj a demokrácia, az, hogy reményeink szerint a többség elutasítja a migránspolitikájukat.”

Innentől magunk vagyunk, leszünk a demokrácia exportőrei, és ez rá is fér az elfajzott világra, valljuk be, hiszen drága jó, egyetlen Lajosom még azt is kifejtette, hogy a mai Németország olyan, mint a hajdani Szovjetúnió. Ha hozzávesszük ehhöz, hogy azt a kócerájt még egy illuminátus is irányítja, akkor előttünk áll a Fidesz-hívő teljes világképe Dan Browntól Kósa Lajosig, Tusványostól Felcsútig. Mi pedig irigykedjünk ezen a teljességen.