Rogán, mint organizmus sem különösebben kelti fel az érdeklődésemet, pár év múlva azt sem tudjuk, ki volt, amikor a politika természetéből fakadóan aláhull a ganajba. Ha azt mondom most önöknek, hogy Győriványi Sándor, akkor mi jut az eszükbe? Úgy vélekedek, hogy semmi se. Pedig ez az úriember munkaügyi miniszter volt Antall úr kormányában, mára pedig már betakarta a hó. Vagy elsodorta a szél.

Mondjuk, Rogánnak az a helyzeti előnye megvan, hogy mocsadék egy alak, ebből fakadóan tovább őrzi az emlékezet, végül azonban csak, mint Szakonyfalu egyetlen nagy szülötte marad meg valahol a virtuális térben. Viszont most még nagyon itt van. Érdeklődésre mégsem emiatt tarthat számot, hanem azért, mert mintapéldány. Egy személyben testesíti meg a fidesziséget, behelyettesíthető volna Lázárral, Habonnyal, etc.

Ezeknek mindenki más annyit is ér, következésképp az összes magyar megalázott és megnyomorított kívül esik az érdeklődési körükön. Ez a Fidesz-életérzés, amely, mint tudvalévő, a valósághoz fűződő érzelmi viszonyaik összessége, ebből alakult ki sajátos világnézetük, amely a leszarásban, mint központi vezérlő elvben kristályosodik ki.

Ezen túl még, s ezen fölül, Rogán úr önkéntelen filozófiai fejlődésen is átmegy itt a szemünk előtt. A suttyó parasztgyerek még a platóni világban élt, a gyönyörűséges táskák csak barlangjának falán tükröződtek ideaként, most már viszont Arisztotelész rajongója, aki így biztatja a gonoszra: „Szép az, amire törekednünk önmaga mivoltáért érdemes, és ami ezért dicséretre méltó, vagyis az, ami mint jó és éppen mert jó, kellemes.”

Azt nem hinném, hogy a rotorhangok közepette miniszter úr ilyeneken andalgott volna, elméjét a szerzés mint önmagáért való létállapot töltötte ki. Ez a hörcsögtempó jellemző uralkodó osztályunkra, mint mutatja ezt, hogy az Orbán család a keresztapa felügyelete mellett most épp másfél milliárd osztalékot vett föl, vagy, hogy a gázszerelő megvesz mindent, ami az útjába kerül.

Ilyképpen minden fideszesnek megvan a maga Berlutija, csak nem mindegyik olyan hülye, hogy kiteszi az asztalra a kamerák elé. Az azonban közös, hogy egyáltalán nem zavarja őket ha emiatt a népek tutulnak. És ebben van a mi nagy-nagy tévedésünk, hogy lelkiismeretet tételezünk ott, ahová még csak hálni sem jár ez a különleges állatfajta.

Megint csak Sheldont hívom segítségül, aki a maga nyakatekert módján, de mindig a tökénél ragadja meg a lényeget, szép képes beszéddel. Helyzetedet – kedves lázadó – így írja le: „Te azt hiszed, ő azt hiszi, te azt hiszed, hogy ő azt hiszi. De nem hiszi.” Ezen tessenek jó mélyen elgondolkozni. És azon is, hogy ez a fizikus megrótta Leonardot, amikor az a pisálás után nem vett semmit a benzinkúton.

„Nem rólad van szó. A pakisztáni menekültről van szó, aki éjszakai műszakot vállal, hogy valahogyan boldoguljon Amerikában.” Ebből is kitetszik, hogy Magyarország az nem Nyugat, pláne nem Amerika. Tovább ragozni mindezt egyáltalán nem érdemes, örvendjünk inkább tiszta szívvel a gyönyörű tatyónak, amely az istenkirályság érzetét kölcsönzi Rogán úrnak. Viszont tartsuk szárazon a puskaport.

Ott, a nagy vízen túl rendeztek egy Real Madrid-Manchester United labdarugdosást, amit ezek a szemetek nem átallottak a helyszínen megnézni olyan száztízezren. Nonszensz, ilyenek nem valók magyar szemnek és fülnek, aláássák a stadionépítő Nemzeti Együttműködés Rendszerét, ergo felérnek egy hazaárulással. Teljesen negligálják Orbán tusványosi pörformanszának velejét, olyan ez az egész, mint egy rossz álom. Semmi illiberális győző eszmeiség, oszt mégis működik, semmi magyaros jónapot nincs a dologban. De ugorgyunk, ahogyan Pósalaki bácsi mondaná.

Szóval az van, hogy abba az egy meccsbe beleférne az egész magyar enbéegy össz nézőszáma cuzammen hatszor. Két forduló zajlott le, és máris esik a nézőszám itt minálunk. Ez azért különösen érdekes, mert azt hihettük volna, hogy a nyitó forduló gyalázatos érdeklődése után már nem lehet hová visszavenni a tempóból, aztán kiderült, hogy de, igen. Gyenge kezdés után erős visszaesés volt tapasztalható, és ez a tendencia nem igazán lep meg már senkit sem. Az első felvonást mindösszesen 20 476-an nézték meg a helyszínen a magyar arénákban, s miután sokan rájöttek, hogy hibáztak, a másodikra már csak 17 385-en voltak képesek elmenni. Nyolc meccsre cakomapakk, hogy félreértés ne essék. Ez utóbbi 2173-as átlagot jelent, amely adatot azonban csak sunyi megfontolásból tett közzé a sportok napilapja.

Ez az orgánum leheverve a hülye hatalom trónusa elé, fölvéve annak torz világképét – amely stadionépítésekről és a magyar futball felvirágzásáról delirál folyamatosan – nem azt teszi, ami a dolga volna. Nem azt állapítja meg egy nagy darab gőzölgő barna kupacról, hogy ez uraim bizony szar, hanem viszonyítási pontot keres, hogy máshol azért büdösebb ugyanez, éppen ezért nekünk a miénkbe még belenyalni is érdemes. Így tesz bennünket kaján ínyenccé a sportújságírást is megfekvő szervilizmus. Szlovákiában rosszabb. Ennyi az általa levont következtetés.

Kapóra jön neki, hogy minálunk csak per has a nézőszám megállapítása. Ezért írták félve, hogy Felcsúton, a Pancho Arénában olyan négyszázan lehettek az elvakultak. Igaz, arányaiban jó ez az érték, hiszen a falu hatoda végül is ott tombolt a derbin, de ilyen nézőseregnél óhatatlanul felvetődik a kérdés, mi a rossebnek? De ez már túl messzire vezet, vizsgálgassuk ehelyett Szlovákiát.

Az alapos összefoglaló megmutatja minekünk, hogy ott aztán tényleg teljes a nihil, nem lennénk a helyükben. „Szlovákiában öt bajnokin összesen 8295-en voltak, ez meccsenként 1659-es átlagot jelent. Eddig a legtöbben a második fordulóban Dunaszerdahelyen, a DAC–Spartak Trnava mérkőzésen voltak, 4811-en, míg a legkevesebben az első fordulóbeli Zlaté Moravce–Ruzomberok találkozón, Aranyosmaróton, ahol 1048-an látták a helyszínen a találkozót.”

Itt a hangsúly az 1659-es átlagon van, ez mutatja a mi 2173-asunk felsőbbrendűségét, a dolgok a helyükre kerültek. Ilyen gyönyörű összehasonlítások után már ki emlékszik a Maracana-ra, mit nekünk Amerika, ha itt a szomszédot ilyen izmosan lenyomtuk. Minden viszonyítás kérdése, vigyázó szemünket nem kell túl messzire vetni. Elég nekünk a gémes kút, malom alja, fokos, hazaérkeztünk. Itthon vagyunk a mi kis dagonyánkban, és jó nekünk nagyon.