A parádfürdői gyerekek már nem nézhetik bámészan a csetlő-botló, poros és bús szemű őzikét, akit nem egy medve, hanem ember evett meg, ami őneki mindegy, az álszent társadalomnak azonban nem. A medvére azt mondja, csak tette a dolgát, erre van programozva – ennek ellenére lelövi, kutyával tépeti szét -, ha az ember zabálja a Bambi combját, aljas gazember, pedig ugyanúgy éhes volt csak, mint a medve. Őt nem öli meg – bár szíve szerint megtenné -, hanem ketrecbe zárja. Ezt nevezik civilizációnak.

Viszont, hogy a gyöngytyúk mért maradt ott magában társak és pletyka lehetősége nélkül, mint egy öreg hobó, az elgondolkoztató egy dolog. Hogy ő már levesnek sem volt jó. Ha én Poirot lennék, aki a tolvaj-gyilkost keresi, első figyelmem valami irodalmárra terelődne. Ő az, aki Marquezt forgat ezekben a vészterhes napokban, és emlékezne rá, amikor Jose Arcadio Buendia a tengert keresve barangolt az erdőben, mennyire megviselte az arapapagáj kékes és fanyar húsa. Egy irodalmár ilyen megfontolásokból sem lop gyöngytyúkot, hanem inkább nyulat – ha nincs is igaza.

Nincs igaza, mert például az előző emberminiszter, a Balog nevű, akinek a gonoszságát már el is feledtük, gyöngytyúkból jó levest főzetne a Hiltonban, és libamájjal kiegészítve fejedelmi lakomát szervírozna árva gyerekeknek karácsonyra. (Tíz éves fiú jeligére.) Mostani utódjának ilyenre gondja már nincs, ezt túlhaladta az idő és a NER szerves fejlődése. Ma már okkult dolgokkal foglalkozik az emberminiszter elsősorban, a gyöngytyúkot nem zabálná fel, hanem imádkozni tanítaná, hogy elkerülje őt a köszvény.

Mert ugye, hogy ne feledjük, a parádfürdői gyöngytyúk öreg már. Így, túllépve az irodalmár-tolvaj képzetén, aki regényélmények miatt nem gyömte őt a zsákjába, azt kell gondolnunk, hogy a tolvaj csak ránézett a szakadozott tollára, a sánta lábaira, az opálos szemére, s csak legyintett. Nem elsősorban humánumból, hanem, mert tudta, az ilyenek soha nem főnek meg. Így maradt magára a gyöngytyúk a lepusztult állatkertben mementónak, azt szimbolizálva, az élet voltaképp racionális, ha momentán, s főként gyöngytyúki szemmel nem is tűnik annak.

Ez a ráció pedig elsősorban a kegyetlenségen alapul. Aki már arra sem jó, hogy megzabálják, örök magányra ítéltetik, mint a szemben lakó néni, akinek szintén egészen gyöngytyúk formája van, főleg az ünnepi otthonkájában. S ahogyan ő az ellopásra sem érdemes szárnyas, akként egy lerabolt állatkert az egész nyüves ország, amit lassan be lehet zárni lakók és érdeklődés hiányában. Ilyen parabolákat lehet írni, sőt, tanulságos állatmeséket is, de minek? Máma harci dalokra van kereslet – erősen fizetőképes -, a gyöngytyúk éneke pedig senkit nem érdekel.

Ez nem depresszió, melankólia csupán, mert jön az ősz a csalfa fényeivel és a hajnali ködökkel. S ha azt hiszed most, én nyájasom, ebből az egészből levonok majd egy forradalmi tanulságot, hogy miként kell és kívánatos ezt a mi rezsimünket elzavarni, csalódást kell okozzak. Engemet ebből az egészből csakis a gyöngytyúk érdekel, azon belül is a bozontos lelke. Hogy mit tesz most a tépett kerítések között társak nélkül, s egyedül. Ő már nem címlap, akit elvittek, nem szenzáció, nem hoz kattintást sem a téblábolása, és már megenni sem akarják, aminél szörnyűbb nem eshetik egy gyöngytyúkkal. A halál előtt elérte a halálban meglévő másik halál, a feledés. Döbbenet és iszony.

Még csak az sem állítható, hogy ez a magyar lélekállapot az elmúlt közel hat év folyománya, egyszerűen így alakult. Lehet, hogy erre teremtett bennünket az Isten, vagy az évszázados félelmek és gyötrelmek ülepedtek le a génjeinkben mint valami túlméretes guano.

Így lehet ez, hiszen az állatkerti dolgozó nem volt sem indulatos, sem mérges. Egykedvűen tette, amit tett. Lehet, hogy az asszonya a bűnös, aki előző este fejfájásra hivatkozott, vagy a villamosvezető, aki hirtelen fékezett. Ez soha nem derül ki.

Az állatkerti dolgozó előző este csalódottan fordult a fal felé, és ágyékában különös bizsergést érzett. Asszonyára sem haragudott, aki tizenkét órás műszak után ért haza. Fáradt volt.

Reggel, munkába menet valami hülye hirtelen a villamos elé lépett, a vezető satufékezett, és borult mindenki, merre látott. Az állatkerti dolgozó udvariasan elkapott egy nyugdíjast, aztán mosolyogtak egymásra. De gyűlt benne valami, nem tudta megmondani, mi.

Beérve a munkahelyére elővette a reggelijét, és a tescós kenőmájas teljesen íztelen volt. Ezt ette már húsz rohadt éve. Eddig nem fedezett fel benne semmi különöset, elnyammogta, kell az erő. De most valami sajátosat érzett, mintha az életét rágta volna.

Mindegy. Hóna alá fogta a söprűjét, elindult a körútjára, mint minden nap. Valami gyereksereg visongott a tó partján, tele voltak élettel. Az éjjel fagyott kicsit, jeges volt a víz, azt böködték teljesen értelmetlenül.

Mögéjük állt, nézte őket. Hangosak voltak, nevettek, amit sehogyan sem értett. Minek lehet itt örülni? Ezen gondolkodott, meg azon, hogy este meccs lesz, de rossz a tévé. Csináltatásra nincsen pénze. Marad az asszony, aki ha újra fáradt lesz, akkor a zsibbadás. Ezt nem lehet kibírni. Így gondolta.

Az egyik gyerek egészen közel ment a vízhez, szinte belehajolt, úgy birizgálta a hártyás jeget. Mi a francot lehet ezen élvezni, ezen tanakodott az állatkerti dolgozó. Az asszonyra gondolt, a villamosra, a reggelijére, a meccsre.

Szomorú lett. Nem is, az volt már időtlen emlékezet óta. Sőt, nem is szomorú, valami más, a spleen ülte meg, de ezt ő nem tudta. Csak azt, hogy zavarja ez a kölyök az ő világát. Farba billentette, csak épp, hogy beleessen a vízbe. Ettől neki nem lett jobb, csak a gyereknek rosszabb.

A kölök csodálkozva nézett rá, vacogott. Hiába, az éjjel fagyott.