Mindenesetre Veres András megyéspüspök, a Magyar Püspöki Konferencia elnöke szerint „nálunk mostanra érett be az ateista diktatúra gyümölcse”, valamint: „Több olyan generáció nőtt fel, amelynek tagjait tudatosan távol tartották az egyháztól vagy egyenesen eltiltották a vallástól, így értelemszerűen nem tudják továbbadni sem a hitet a gyermekeiknek. Pedig a papi hivatás melegágya a család.”

Mit lehessen tenni? Imádkozni, természetszerűleg, ezért a püspök létrehozta a Boldog Apor Vilmos Imaszövetséget, és aki ebbe a klubba belép, annak a püspökség elküldi azt az imát, amellyel naponta imádkozhatnak a papi, és a szerzetesi hivatásokért.

Mindenki azért imádkozik, amiért csak akar. Ki esőért, ki Micike kegyeiért, aztán lehet Orbán Viktorért, és most már a papi hivatásért is. A jóisten meg majd eldönti, hogy meghallgatja azt, vagy sem. Például az amerikai degeneráltak húsz százaléka szerint Trumpot a mindenható segítette a trónhoz, tehát nálunk is van minimális esély arra, hogy közbelépjen, és megszüntesse az ördögtől való hitetlen állapotot.

Annyit megjegyezhetünk az ateista diktatúráról azért, hogy a vallástól embereket eltiltani nem lehet, ha valaki megtalálja az egyedül üdvözítőt, akkor hisz. Hisz a spájzban, a réteken, magányosan vagy nyájban, a hit ugyanis egy jól fejlett tautológia, de ebbe ne merüljünk bele.

A baj az, hogy az ország erőszakos rekatolizációja után, amelyet rendszerváltásnak neveznek, és mára odáig fejlődött, hogy alapmicsodába foglalták a keresztény gyökereket, sőt, külön a keresztényeket védelmező hivatal is van, és pláne, már az is megtörtént, hogy vasárnap egy időre boltba sem engedték a népeket, hogy misére járhassanak, nos, ennek ellenére is eléggé istentelenek a népek.

Ezt egy adat mutatja fenségesen. Lehet rendelkezni az adók százalékairól, és amikor pár évvel ezelőtt a katolikus egyház kevesellte az ebből befolyó három milliárdot, akkor derült ki, hogy mindösszesen hatszázezren éreztek belső késztetést Mária országában az adakozásra, pedig ettől senki sem tiltotta el őket. Ennyire keresztényi lombos hazánk. Minderről lehet feltételezni, hogy a komcsik bűne, csak nem érdemes. Az a rohadt idő tehet róla, amely múlásával azt okozta, hogy a hókuszpókusz avíttá vált nagyon.

A nyolcadik században, amikor a keleti hordák kezdték elözönleni Európát, szükség volt felmutatni az új egységet, hogy életben maradjanak a népek. Ennek folyományaként Zakariás pápa a karoling Kis Pipin majordomust 751-ben királlyá választatta, aki viszont 756-ban lehetővé tette a pápai állam megalakulását, s ezzel a pápának politikai hatalmat is biztosított. Így kezdődött.

Kis Pipin fia, Nagy Károly csaknem fél évszázados uralkodása alatt teljes mellszélességgel támogatta az egyházat. Ő rendelte el az egyház anyagi támogatására fizetendő tizedet, és az egyház feladatává tette az iskolák létesítését. III. Leó pápa 800-ban Nagy Károlyt császárrá koronázta, ettől kezdve a nyugat-római császár természetes feladata volt – saját világi hatalma kiépítése mellett – az egyház védelme is. Az egyház védelme a kereszténység szervezését és terjesztését is jelentette.

Mindez később nagyon terhessé vált, az állam és az egyház szétválasztása a XIX. században szinte mindenütt megtörtént, mi a kiegyezés után kerültünk sorra. Hazánkban 1868-1895 között zajlott le az egyházak monopolhelyzete megtörésére irányuló úgynevezett nagy kultúrharc.

Az egyház és az állam szétválasztásával így kezdődő folyamat eredménye nálunk sem maradt el. Évtizedek alatt nem csak egyszerűen „megcsappant a nyáj”. Ahogy Molnár Tamás, az 1946-ban emigrált, az Egyesült Államokban élt filozófus, történész, politológus egyik könyvében keserűen megfogalmazta: „a XX. század végén az egyházi tevékenység már kísértetiesen hasonlított egy fakultatív szabadidős klubtevékenységhez.”

Ennyit tán az okokról. Einsteinbe, pláne Darwinba most ne menjünk bele, akik szintén megcsapolták a nyájat. Segíteni ezen úgy lehetne, ha minálunk is bevezetnék a kreacionizmus okítását, mint kellően degeneráló tananyagot, de már jó úton vagyunk feléje.

Különben is, a pufajkás Horn Gyula 1997-ben megkötötte a vatikáni szerződést, amely az állam és egyház szétválasztásának ellentettje, mert egészen elképesztő jogokat biztosít az üldözött egyháznak. Ilyeneket:

A katolikus közoktatási intézmények az államiakkal és az önkormányzatiakkal azonos támogatásban részesülnek. A katolikus felsőoktatási intézmények az államiakkal azonos támogatást kapnak (ez vonatkozik a hitéleti képzést adó akkreditált szakokra is). A katolikus egyház a tulajdonában lévő műemlékek, múzeumok, könyvtárak és levéltárak után az állami kulturális intézményekkel azonos támogatást kap. Az egyház a kommunizmus idején állami tulajdonba került egyházi ingatlanok egy részét visszakapja, más részük után rendszeres járadékot kap. Az állam biztosítja annak lehetőségét, hogy az állampolgárok a személyi jövedelemadó egy százalékáról valamely egyház (vagy egy erre a célra létrehozott állami alap) javára rendelkezzenek (ez nem azonos a közhasznú szervezeteknek adható egy százalékkal). Az állam garantálja az egyházaknak a teljes személyi jövedelemadó-bevétel 0,5 százalékát; ha ennél kevesebb gyűlik össze, az állam az összegyűlt pénzt arányosan kiegészíti. (Később a 0,5-öt 0,7-re, majd 0,9-re emelték.) A katolikus egyház további állami támogatást kap (ennek alapja „az állampolgárok azon döntése, ahogyan az egyházi közszolgáltatásokat igénybe veszik”).

Mindezek ellenére van ez a hitéleti nihil. Ennek kapcsán Veres András hedonizmusról beszél, akárha próféta volna. Lehet ezt is. Például Sheldon így panaszkodott, hogy miért menekül a barátai elől: egyszer csak Raj reggae zenét tett föl, a húga meg levette a cipőjét. Tisztára, mint Caligula utolsó napjaiban. Teljesen megzavarodott ez a világ.

Viszont nem mindenkinek áll rendelkezésre az ötven éves mamlasz fia, sőt, úgy vélhető, a többségnek nincsen ilyenje kéznél. Az emberséges állam az ő számukra biztosítja a házi segítségnyújtást, amelynek az a lényege, hogy a rászoruló ember továbbra is önállóan, a saját otthonában élhessen, és ott kapjon segítséget a mindennapi feladatok elvégzéséhez, így például bevásárláshoz, csekkfeladáshoz, takarításhoz, mosakodáshoz, öltözködéshez, étkezéshez.

Az embertelen állam pedig ezt nyirbálja meg, mint ez a miénk is, hiszen az új év, új remények szellemében megszigorította ezt a szolgáltatást. Eddig minimum egy, legfeljebb napi négy óra otthoni gondozásra lehetett jogosultságot szerezni, az ellátott egészségi állapotának súlyosságától függően. Januártól azonban törlik az ellátotti szerződésekből, hogy kinek hány órányi gondozásra van szüksége.

Ezzel pedig éppen a legrosszabb állapotban lévő idősek kerülhetnek bajba, hiszen nekik eddig nem egy-két, hanem napi három-négy óra gondozás járt, a jövőben azonban csupán annyit rögzítenek a velük kötött szerződésekben, hogy kapnak majd ellátást, ám azt, hogy milyen időtartamút, már nem. Így könnyen előfordulhat, hogy a gondozókra több beteget osztanak a szolgáltatók, mint eddig.

De, hogy lássuk, hol is élünk, a módosítás azt is tartalmazza, hogy ezentúl díjazás ellenében gyakorlatilag állapottól függetlenül igénybe lehet majd venni az önkormányzatok által kötelezően működtetett, eddig csak a rászorulóknak járó házi segítségnyújtást. Ergo, ha ezt lefordítjuk a mindennapokra, aki meg tudja venni, annak kinyalják a valagát, aki nem, hömbölöghet a szarban napestig.

Akinek nincsen semmije, annyit is ér. Ez a lázári axióma ültetődik át a gyakorlatba, s ha az elméletet sikerül tovább fejleszteni, akkor előbb-utóbb kialakítják az állami „büdös” intézményét (Sánta F.: Sokan voltunk), ahová a haszontalan, dologtalan idős példányok kigyalogolhatnak, hogy ne rontsák a munka alapú társadalom levegőjét. Ezt az egészet fölösleges is tovább ragozni, inkább örvendezzünk!

Például annak, hogy a tengelic lett az év madara kies honunkban – szoros versenyben megelőzve az erdei fülesbaglyot és a házi verebet -, és hamarosan megjelenik az ajánlás, amivel a lakosság, a közterületi zöldfelületeket kezelő állami és önkormányzati szervezetek, cégek segíthetik a fészkelőállomány védelmét – különösen a lakott területeken. Mert jónak lenni jó. Viszont el lehetne gondolkozni a tengelic vs nyugdíjas dichotómián, hogy az utóbbi milyen védelemre szorul. Különösen lakott területeken.

Január 4-től minden nap imádság, illetve tanítás hallható a Kossuth Rádióban, a reggeli Krónika után pár perccel jelentkező műsorban a négy történelmi egyház egy-egy képviselője osztja meg gondolatait a közmédia hallgatóival. A műsorszám alapja az aznapi bibliai részlet, vagy egy igerészlet, amelyet egy rövid ima, valamint tanítás követ. Tisztára müezzin tempó.

A totális téboly újabb állomásához érkeztünk el tehát az Úr 2015-ig esztendejének utolsó napján, és már meg sem lepődünk. Orbántól tudjuk ugyanis, hogy Szűz Mária Alcsútdobozon ajánlotta fel a mindenhatónak az egész kibaszott országot, és nem utolsó sorban vezérünk lelkét, aki nem Belzebubbal, hanem Esztergommal kötött egyezséget a saját üdvözülésére. Mint az látható, készül is elkárhozni, miután mennybe meneszti magát. A mi saját bejáratú Kis Pipinünk ő nekünk. Pedig…

Csuhások térdre, imához! – rikkantotta a múlt század kilencvenes éveiben az akkor még hamvas korú, a liberalizmusba belefeledkezett emberünk. Először a Parlament falai közt, és vélhetőleg utoljára. Akkoriban tisztára Voltaire volt ő, a lobogó hajú, s ha tehette volna – és tudta volna – így nyilatkozik meg: Ecrasez l’infame! De erre már nem futotta, elkezdte tehát futószalagon keresztelgetni a kölkeit, három különféle felekezetbe bele – amelyből bajok is adódhatnának, de mindegy-, hátha az egyik csak bejön. Végül maradt Rómánál dakota zanzásítással.

Most pedig katyvaszolja össze megint az ő államát az ő egyházával kisded játszásiként. Mindez, az egyház és az állam összetekeredése már rohadt régen elkezdődött, a népvándorlás korában, a VIII. század második felétől kezdődően alakult ki. A Bizánctól való függetlenedéssel egyetértő Zakariás pápa a karoling Kis Pipin majordomust 751-ben királlyá választatta, aki viszont 756-ban lehetővé tette a pápai állam megalakulását, s ezzel a pápának politikai hatalmat is biztosított. Így kezdődött…

És így folytatódott…a XIX. században nálunk egyidejűleg többféle egyházi házassági jog is létezett. Ezekre példa, hogy a katolikus kánonjog szerint a férfi 14, a nő pedig 12 éves korától házasodhatott. Az unitárius egyházban ugyanehhez a 18. illetve a 14. életév betöltését kívánták meg; a katolikus kánonjog szerint a házasság felbonthatatlan, ellenben a görögkeleti román egyház bontó oknak tekintette a házasságtörést, a házasfél „kiállhatatlan szájbűzét” és az éjszakai ágybavizelést, míg az izraeliták azt, ha az egyik fél keresztény hitre tért át.

Nem véletlen, hogy az államot az egyháztól elválasztó igyekezetek már régóta dolgoztak jobb helyeken. Minálunk viszont az illiberalizmus nem engedi a józan észt, mégpedig azért, mert az európai – mai szóval liberális – filozófusok a XVIII. század eleje óta hangoztatták, hogy az ember szabadságát a két összefonódott hatalom: az egyház és az állam béklyói akadályozzák. Programszerűen hirdették meg tehát a célt: az összefonódást meg kell szüntetni, mert a szétválasztástól meggyengülésükre lehetett számítani, s ettől várható az ember szabadságának kiteljesedése. Stimmt, itt van elvermelve a kutya.

Ez nem komilfó, pedig az egyház és állam szétválasztása Európában a XIX. században szinte már mindenütt megtörtént, ám a magyarok (már megint) történelmi okok miatt csak a kiegyezés után kerültek sorra, de sorra kerültek. Minálunk 1868 és 1895 között zajlott le az egyházak monopolhelyzete megtörésére irányuló nagy kultúrharc. E negyedszázadban izgalmas idők jártak: az egyház és az állam szétválasztásának szükségességével – ritka kivételként – még Deák és Kossuth is egyetértett, miközben a pápa kiátkozással fenyegette meg Ferenc Józsefet, ha egy ilyen törvényt aláírna. És aláírta.

Most viszont visszaugrunk az időben, s már nem is Horthyhoz, hanem valahová sokkal messzebbre evezünk a tajtékos vizeken. Mindettől egyetlenünknek már kiállhatatlan a szájbűze, lassan ágyba is vizel. Tehát el kell válnunk csendben.

Összegzésképp: BÚÉK! – hívők és hitetlenek.

A munkavállaló szja, nyugdíj- és egészségügyi-járulék címén 36 225 forintot, a munkaadó szociális hozzájárulási adóként és szakképzési hozzájárulásként a bruttó felett még 29 925-öt utal az államkasszába. Ez összesen 66 150 forintot jelent, ami a 2014-es összegnél 2205 forinttal több. Ezzel szemben a minimálbéres dolgozó 2292 forint pluszt kap, csak 87 forinttal többet, mint az állam. A bruttóból munkavállalói oldalon 173 százalékkal több pénzt vonnak el adók és járulékok formájában, mint tették azt 2010-ben, a munkaadónak a tehernövekedés miatt 43 százalékkal kerül többe foglalkoztatnia egy minimálbérest idén, mint öt évvel ezelőtt.

Magyarán: jóval többet adózik a munkavállaló, jóval többet fizet a munkaadó, aminek eredménye lett az, hogy az állam is jóval több pénzhez jut a minimálbérre bejelentettek után.

Míg 2010-ben 34 212 forint ment az államkasszába egy dolgozó után (munkaadói és munkavállalói járulékok és adók címén), idén ez 66 150 forintot jelent. A növekedés 93,4 százalékos, azaz, az állam lett az elmúlt évek minimálbér emeléseinek nyertese. A legfrissebb adat szerint 2013-ban egyébként 1,345 millióan dolgoztak a minimálbérért vagy annál kevesebbért. Ha ezt elfogadjuk 2014-es adatnak a minimálbéresekre vonatkozóan, akkor 2,9 milliárddal többet fizetnek az érintettek az államnak azért, mert a kormány 3500 forinttal emelte a bruttó minimálbért idén. Köszönjük, Emese.

(Az adatokért kösz: mfor.hu)

Áder erre hajazott, amikor nem volt rest kijelenteni, és ezt hangsúlyozta a fel-feldobott pórnépnek: az első kérdésünk ne az legyen, hogy mit tesz értünk a szomszédunk, a barátunk, a rokonunk vagy a hazánk, hanem azt, hogy mi mit tehetünk őértük. Kiemelte, a magyarok a történelem sikeres nemzetei közé tartoznak, de akkor gyarapodott és erősödött legjobban országunk, amikor képesek voltunk szót érteni önmagunkkal, és bölcs megegyezésre jutni környezetünkkel. (Mindez két dolgot jelezhet, az egyik, miszerint Áder igyekezett normálisabb lenni a környezeténél, és gondolkodott is, a másik verzió szerint csak koncott dobott, mert így követelte na nem a haza, hanem a nap. Ez utóbbi valószerűbb.) Mert nem akarom én bántani a legfőbb közjogi bérencet, de hülyeségeket beszélt szegény, ugyanis azt is bírta mondani, hogy az állam mi vagyunk, tán ezzel kívánta ellenpontozni a Napkirálynak tulajdonított kifejezést. De ez sincs úgy, mint ahogyan tudni lehet.

Hahner Péter történész 100 történelmi tévhit című könyvéből megtudhatjuk, hogy a XIV. Lajosnak tulajdonított kijelentés (“L’État, c’est moi!“) sohasem hangzott el ebben a formában. A legendássá vált mondat, amely híven jellemezné a Napkirály abszolutisztikus uralmát, a történészek szerint csupán egy szállóige, amely a király halála után született. Bossuet (XIV. Lajos fiának nevelője, Meaux püspöke) egy helyütt így ír a Napkirályról: “Az egész állam őbenne van, az egész nép akarata az övében foglaltatik…” Ez a mondat lehetett a későbbi szállóige alapja, amelyet az ismert formában 1818-ban írtak le először. Valójában XIV. Lajos éppen az ellenkezőjét jelentette ki halála előtt: “Én elmegyek, de az állam örökre itt marad.”

Itt, a mi országunkban az állam akkor voltunk mi, amikor márciusban az igazi állam a hóviharban egy elcseszett sms-t volt képes kipréselni magából, hogy üljünk át másik autóba, meg amikor a nyár elején jött a Duna, és homokzsákokat köllött pakolászni. Meg amikor a nem megszorításnak nevezett kismilliónyi adót köll bepöngetni, akkor is mi vagyunk az állam, meg minden olyan esetben, amikor a szívatásról van szó, akkor mi vagyunk, bizony, és ebben a formában a jelenlegi hatalom tanult is XIV. Lajostól, csak éppen a neki tulajdonított szavakat forgatja ki, hogy jobban hangozzék, amúgy működési formájában tényleg hasonlít hozzá, csak még a megvénült király bölcsességével nem rendelkezik, hogy belássa, egyszer ő bizony elmegy. No, eddig a gondolatig még nem sikerült eljutni, de ne legyünk telhetetlenek.

Hogy az ő államuk milyen fájintosan működik, arra is csak egy tegnapi példa, egyszerűen nem bírnak mit kezdeni a ’kéthétalattrendetteszek emberek egy egyszer már betiltott szervezettel, amely a pofájuk előtt él és virul, és üli torát.

„Akasztón a Stadler stadionban került sor – a Gárda hagyományaihoz híven – a próbaidős gárdisták és csendőrök avatására” – írta az ultrasliberi.hu. A szélsőséges portál – az Új Magyar Gárda honlapja nyomán – részletes tudósítást közölt hétfőn az eseményről, amelyen idén a rendkívül profi szervezésnek köszönhetően rendőri vegzálásra nem került sor, a rendezvényt a nagyjából százfős csendőrség biztosította. Az Új Magyar Gárda mintegy száz új tagot avatott, az eseményt Ferenczi Henrik, az Új Magyar Gárda főkapitány-helyettese moderálta, részt vett a rendezvényen és beszédet is mondott a Gárda egyik alapítója, Murányi Levente, valamint Vona Gábor, a Jobbik elnöke. A beszámoló szerint Vona kiemelte, hogy a gárdisták ezekben a percekben is történelmet írnak, és büszkén lehetnek részesei ezeknek az eseményeknek. De a gárdistának nemcsak be kell kerülnie a történelembe, hanem tovább is kell vinnie azt. Nekik az a küldetésük, hogy megakadályozzák, hogy eltűnjön a magyar nemzet. De ez a harc nem lehet magányos harc, hiszen az esküje után a gárdista soha nincs egyedül – fogalmazott a politikusféle.

Nem vegzálták őket persze, mert Ozorán biztosan kimerültek szegények, és most pihegnek. Magam az elmúlt hetekben két alakban találkoztam az állammal. Még amikor a negyven fokok tomboltak a mi utcánkban, a boltból jövet láttam, hogy a flaszteren fekszik egy ember, láthatóan öntudatlanul, és senki rá sem baszik. Telefon nem volt nálam, ezért fölrohantam a lakásba, ami két percbe telt, hívtam a mentőket, és megkaptam a lebaszást, hogy mért hagytam ott. Mondom, mert akkor nem tudtam volna maguknak telefonálni, de ez nem érdekelte a mentős képében pofázó államot, és azt mantrázta, hogy én ezzel szabálysértést követtem el, még jó, hogy le nem csukatott rögvest. De nem járt jobban az a pár sem, amelynek női tagját az egyik este megtámadták, a táskáját akarták kiszakítani a kezéből, de ő olyan erősen fogta, hogy földre került, és a táska segítségével a földön vonszolta a rabló, majd belátva, hogy győzni nem tud, elszaladt. Viszont a nő az attak közben sérüléseket szenvedett, ezért is – no meg a támadás ténye miatt is – férjével elbandukoltak a rendőrségre feljelentést foganatosítani, ahol a szerveknek nem a rablótámadás ténye volt a fő baja, hanem a férjet cseszegették, hogy bizonyítsa: nem ő kalapálta el az asszonyt. Magunk közt szólván még szerencséje is volt, hogy nem vallatták halálra, mint az másutt megtörtént, mint tudvalévő.

Nos, ezért nem vagyok én az állam, bármennyire is szeretné ezt az idillt Áder – mint a mesében -, mert nagyon jól tudja, hogy az állam az ő maga, meg a haverjai, akik azt nem éppen komilfó módon működtetik, csak ezt hiába igyekeznek tagadni, mi azért tudjuk, és ezért lesz baj, mert ha ők mennek is, az általuk létrehozott képződmény az marad. Ebben igaza volt a Lajosnak, sajnos.