Nem éji bagolyként mondom ezt, hanem csalás nélkül szétnézve könnyedén. Nincsen most érkezésem és fölösleges is Orbán újratemetési beszédétől elindulva Antallon át végig venni, hol, mikor és hányszor vétettek – a lapos homlokú polgárok éljenzése közepette persze – végezetes hibát az általunk kiválasztottak és fölkentek, mert ez már fölösleges és nincs is rá idő. Világvége hangulatban sem vagyok, esetleg, ha úgy vesszük, permanensen abban leledzek, így már elkopott az éle.

Tehát miniszterügynök et. kis színesét módosítva, ne azt figyeljék, amit mondok, hanem, amit érzek. De, hogy ez mi a maga valójában, arról tudni igazán senki nem akar, hiszen a fortyogásába nézve úgy lehet járni, mint amikor a halandó előtt Abadonna leveszi a szemüvegét. És most, hogy elmeséltem az életemet, nézzünk valami vidám helyet. Imhol egy temetés, amelyet Magyarországnak hívnak, és van neki köztársasági elnöke, viszont nincs köztársasága, hanem manapság valami keresztény trutyi lett belőle.

Ez az elnök meg olyan is, és voltaképp ő ingerelt engemet most kéretlen – és végül is – értelmetlen és kilátástalan szólásra, de az ember már csak ilyen. Mondja, ha tudja is, szavainak foganatja nincsen. Esetleg forrás lesz elkövetkezendő történészeknek, akik kerekre nyílt szemekkel olvassák a dokumentumot, amely kis adatot, adalékot mutat egy rég elveszett népségről, valami magyar nevűről, és látják, világverő volt az önsorsrontásban. El is hanyatlott, ámde – és ezen csodálkoznak majd – élénk harmonikaszóra.

Áder János normakontrollra küldte az Alkotmánybírósághoz a kútfúrási törvényt. Nem kéne ez alapján engedélyeztetni a nyolcvan méternél sekélyebb, házi pancsolásra fúrt kutakat. Ádernek ez környezetvédelmileg nem tetszik, intézkedett tehát, mert az előtte elterülő országban csupáncsak ez az egy gond van törvényileg. Más ellen nem böstörködött, s bár lehet, igaza van, és egy tanyasi kút fúrása előnytelenül hat a jegesmedvék nemi életére, de ez engemet nem érdekel egyáltalán.

Illetve dehogynem, csupán jobban izgat a mindeközben utcára paterolt családok, a kórházban fölöslegesen meghaló emberek, a kivándorlásra váró fiatalok dolga, az elbutuló nemzet ügye, meg, hogy ekézik Esterházyt, s vele egyben a felvilágosodott, józan észt, a szekularizációt, ami megszüntette a középkort, s ami felé Áder országa masírozik. Neki meg a kutak a nyomora csupán, meg a redves halai, valamint a kiskutya lafogó fülei.

Ezzel sem mondtam semmi nóvumot, csak a jövő történészeinek rögzítem, hogy a valaha volt Magyarország legfőbb két gonosztevője: Orbán Viktor, a bohóc, a kalasnyikovos mészáros, valamint Áder János, a babaarcú gyilkos, de nem solskjaeri megengedő értelemben, hanem aljamódon. Mert amíg az „álamfő” kijelentette, hogy ő a nemzet golyóstollának tekinti magát, és ehhez hű is volt, Áder – akinek jogilag még mindig lenne módja embernek lenni – itt kutak kapcsán játssza el a demokratikus cirkuszt. Ez, amennyire átlátszó, annyira aljas is. Ez sem újság, de rögzítsük azért, és ne nézzük hülyének egymást legfőképp.

Jogszerűen tiltotta meg a rendőrség, majd pedig a bíróság, hogy Orbán Viktor miniszterelnök háza előtt tüntessenek – így döntött az Alkotmánybíróság. Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc háza előtt korábban állhatott a bál, Orbán háza előtt pedig azért tilos gyülekezni, mert „vannak olyan közterületek, ahol a gyülekezési jog gyakorlásának – a speciális körülmények okán – hátrébb kell lépnie. A kérelmezőnek is fel kell mérnie, hogy egy lakóövezetbe szervezte a rendezvényét, amely elsősorban és mindenekelőtt éppen a magán- és családi élet színtere”.

Ez meg a titok felfejtése:

„Ursulának az a nyomasztó érzése támadt, mintha a fia valami betolakodó idegen volna. Már akkor is így érezte, amikor belépett a házba: lármás testőrök csörtettek utána, és fenekestül felforgattak minden szobát, hogy nem fenyeget-e veszély valahol. Aureliano Buendía ezredes nemcsak tűrte ezt, hanem kérlelhetetlen szigorral parancsokat osztogatott, és senkinek sem engedte meg, hogy három méternél közelebb kerüljön hozzá, még Ursulának sem, amíg a kísérete őrszemeket nem állított a ház köré. Rangjelzés nélküli, egyszerű vászon egyenruhát és hosszú szárú, sarkantyús csizmát viselt, amelyet rászáradt vér- és sárfoltok borítottak. Bőrövéről nyitott táskában automata pisztoly lógott, s keze, melyet folytonosan a pisztoly agyán tartott, ugyanazt az éber és elszánt feszültséget mutatta, mint a tekintete. Fején kétoldalt erősen megritkult a haj, s olyan volt, mintha lassú tűz piritotta volna barnára. Arcát kicserzette a Karib-tenger sója, és acélosan kemény lett. A közelgő öregségtől még védte sajátos életereje, amely valahogy összefüggött zsigereinek hidegségével. Magasabb, sápadtabb és csontosabb volt, mint amikor elment, s már kiütköztek rajta a nosztalgia elleni küzdelem első tünetei. Istenem – gondolta magában Ursula rémülten. – Most olyan embernek látszik, aki mindenre képes. Olyan is volt.”
(GGM: Száz év magány)

Egyszerű világ ez.

Akárha május elsején hajdan a nép barátai, miközben sör virsli, csak épp ez fog majd hiányozni az eljövendő szürkeségben, mert az új hatalmasnak még ehhöz sincs érzéke. Csakis a szerzés, ez élteti őtet, lelohadni akkor fog, amikor az utolsó szöget is a vagyontalan batyujába tette, és mindenhol áll majd a stadion, és nem lesz mit építtetni. Máshoz nem ért.

Akkor már azt sem tudjuk, hol a picsába is vagyunk, a geográfia megszűnik, elég lesz annyi ismeret, hogy Felcsút a világ közepe, ahol a szeplőtelen alászállott, hogy fölajánlja a lángoktól öleltet a kuvasznak, majd elpöfög a kisvasúton. Ezt a legújabb ásatások is bizonyítják, amelyet a budi mellett folytattak.

Mindezt a rózsaszíntelen jövőt két történés alapozta meg visszafordíthatatlanul. A nemzet fővadásza, a szalonkák nagy barátja, Semjén ajtónálló nagy büszkén jelentette be, hogy immár nyolcszázezer embert terelt vissza a határokon túlról a nemzet kebelébe. Ők azok, akik persze, hogy nem kapnak szavazati jogot, csakis kényelmesen, levélben, atyai segítséggel kitöltve.

Ők azok a manusok a nemzet testében, akikért semmi sem drága, a tőled beszedett pénzt pumpálják oda nekik gazdaságukat élénkítendő és egyházukat támogatva, hogy a kerítésen belüli farhátzabálóknak nulla egész kilenctized jusson. Ez nyolcszázezer szavazat a talonban, amit akkor rángatnak elő, amikor csak akarnak, és senki emberfia ellenőrizni ezt nem tudja.

Ugyanekkor, mindezt kiegészítve a házi készítésű alaptákolmány-bíróság azt is helyénvalónak tartotta, hogy az a félmillió – vagy több – honfitársunk, aki Londonba, Münchenbe vagy Stájerországba menekült, hogy éhen ne dögöljön – vagy csak azért, hogy bele ne fulladjon a nemzeti pitypangba -, ne szavazhasson zavartalanul, vagy sehogyan se.

Ez alaphangon közel másfél millió nekik vagy úgy, hogy több jut, mint ami jog szerint járna, vagy úgy, hogy az ellenérdekelt fél nem kapja meg, amit neki szánnának. Mindez kiegészülve a belvizeken evező fix másfél millió barommal, készen is van a dolog, minden eldőlt, mielőtt elkezdődött volna. Ezért van az, hogy csak rázom a ketrecem tehetetlenül, és sírok. Valamint kiáltozom.

Már régóta látszik, hogy nem vagyunk mi itt egyforma mércével mérve. Most épp a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes MSZP-t fenyegeti a CÖF. Ez önmagában okot ad a sírva vigadásra, mert ki a faszom az a CÖF? Mért fáj neki, hogy aláírásokat gyűjtenek a szerencsétlenek, és mért pofázzák, hogy ez bűncselekmény, mert ezt teszik.

A menekültek ellen való, amelyet abba nem hagytak, csak fölfüggesztettek legjobb emlékeim szerint, de csakafidesz tette kígyóként sziszegve, meg mért nem az? Valahogyan kettős megítélés alá esnek itt minálunk a dolgok. Amikor a mostani vezér még csak ellenzéki bajkeverő volt, és szuszogva bontotta a kordont a Kossuth téren, senki nem lépett a tökeire. Most meg már ott tartunk, hogy ő építget magának, ha szónokolni támad kedve, és ezt a gyalázatot a saját kommandósai vigyázzák.

Megúszta a tévé székház fölgyújtatását is, mert az akkor a falakon belül lévők demokráciát játszottak és megbocsátó jófiút, ami végezetes hiba volt, sőt, egyenesen bűn. Nem állították meg, amíg meg lehetett volna, most meg már tehetetlenül nézik az ámokfutást, amit a nyolcmillió ellen folytat, aki nem kér belőle, és mégis elképesztő töménységben kapja. Péntekenként a rádióból, és naponta lázárok, rogánok, szijjártók, németszilárdok, meg mindenféle mocsadékok képében.

Kibasztunk magunkkal, és ezek kibasztak velünk. Elnézést a kendőzetlen fogalmazásért, de a moncsicsis mondókák ideje régen lejárt. Már 1998-ban, amikor a foguk fehérje először villant ki, most meg már szikrázva csattog a protkójuk. Ötperces sztrájk, amikor az életünket, a kölkeinkét és a kölkeink kölkeiét zabálják föl épp? Ugyan már, királylány. Van két évünk, amíg kiállítják a halotti bizonyítványt. Hétszázharminc nap, százhetvennégyezer százhúsz óra. Rohadt kevés, de tán elég. Hogy mire, az kiderül. Vagy nem.