De ez legyen Semjén gyilkos elvtárs saját bejáratú nyomora, én csak figyelem, ahogy most magyarkodik, szuszog és nekivicsorít a falnak. „Van olyan idő, amikor a fregolin száradó pelenka a nemzeti zászló jelentését is hordozza a magyar élni akarás szimbólumaként.” – Ilyet épeszű ember nem mond. Bár érteni vélem, hogy a költő jelképet akart alkotni, szimbólumot mintegy, amely egyként fejezi ki a nemzet, a haza, a születés, a család, a magyarság szentségét és Orbán valagát is, de ez a kísérlet nem sikerült valami jól, erős híja van benne az értelemnek.

Mondhatni, szarul sikerült, amit érthetünk szó szerint is, midőn a pelenkákat a fényes szellők lengetik és fújják, mint nemzeti lobogót. Ez a vég, azt hiszem, vagy a vég kezdete, és tényleg jobb lenne, ha Semjén elvtárs a puskáját olajozgatná csendben, farkasokkal táncolna, szarvasokkal repkedne, vagy akármi, csak fogná be végre, de erre vajmi kevés az esély. Másrészt meg, ha én Fidesz lennék meg pláne KDNP, és a szívem olyannyira nemzetien lobogna, mint amennyire hazudom, akkor tetemre hívnám Semjén elvtársat erősen.

Mégpedig, hogy ne szórakozzon Magyarország hivatalos állami jelképével, amit Alaptörvénybe foglaltunk – I. cikk (2) -, sőt, még hivatalos ünnepnapot is adtunk neki, március 16.-át – az Országgyűlés 44/2014. (XII. 17.) OGY határozata: „Az Országgyűlés, fejet hajtva mindazon emberek, közösségek és emlékük előtt, akik e zászló és címer alatt harcolva életüket, szabadságukat adták a magyar nemzetért, vagy e zászló és címer tisztelete miatt szenvedtek bármilyen sérelmet vagy hátrányt…március 16. napját a magyar zászló és címer napjává nyilvánítja.”

Amit ezentúl a szaros pelenka emléknapjának is nevezhetünk bízvást, vagy tökön rúghatjuk Semjén elvtársat inkább, hogy ne szentségtelenítse meg az éteri jelképet. Az ilyesmi engemet hidegen hagy, mert csak bot és vászon, ám az ő fajtájuk szokott hörögve visítani, ha bármi vélt sérelem éri a szimbólumaikat. A kokárda értelme már rég erodálódott, most meg a zászló szarozódott össze, ahogyan a NER-ben minden elveszíti igazi jelentését párhuzamosan azzal, ahogy kúrják szét az egész országot és növekszik a hasuk.

Viszont arra magyarázatot kérhetnénk Semjén elvtárstól, hogy az emlegetett alapörvényi passzus – I. cikk (2.): „Magyarország zászlaja három, egyenlő szélességű, sorrendben felülről piros, fehér és zöld színű, vízszintes sávból áll, amelyben a piros szín az erő, a fehér szín a hűség, a zöld szín a remény jelképe.”, hogyan manifesztálódik egy pelenkában, annak mely tartalma hordozza az erőt, a hűséget és a reményt, hogy a húgy vagy szarfoltok előtt kell hasra esni, vagy neki ment el teljesen az esze.

Értem én a szuszogós megfelelni akarást, meg, hogy ennyire futja, de akkor az ember ne legyen miniszterelnök-helyettes, vagy ha az, akkor sunyítva hallgasson, mert kiderül, hogy nemcsak ő ostoba, hanem a rendszer is amelynek ilyen ember a második embere. A rendszerben viszont szotyog a keresztény, nemzeti magyariság, amely folyományaként jövőre a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson a Puskás Ferenc Stadionban nagy, nemzeti elsőáldozást óhajtanak rendezni, és ez az idea sem alávalóbb, mint a szaros pelenka nemzeti lobogóként.

Egybeér ebben kies hazánk két éltető eleme, a két államvallás, a futball és a kereszténység azzal a biztató toldással, hogy utoljára ilyet 1938-ban rendeztek, és máris helyben vagyunk. Más, Orbán által kedvelt diktatúrákban a stadionokat kivégzésre használják, most Kínában tankokat tárolnak bennük, bevetendő a lázongó hongkongiak ellen, nálunk elsőáldoznak, secko jedno, tort ül a gonoszság és az ostobaság. Elalélnak a stadionban, ahogy magukhoz veszik Isten testét, miközben a pelenkák csattognak a tavaszi szélben.

Ilyesmi örömökkel szórakoztatják az alattvalókat, hogy milyen jó nekik, miközben körülöttünk, Ausztriától kezdve Anglián át egészen a messzi USA újságjaiig minden azzal van tele, hogy a Semjén-félék, az Orbán csürhe, a Tiborcz falka meg a többi hogyan lopják szét az országot. Közben meg szaros pelenkákkal és stadionos elsőáldozással kábítják a népet, amely pedig mosolyogva hagyja magát. Meg is érdemli a sorsát. Aki meg akar halni, azt nem lehet visszarángatni az életbe, ahol ilyen Semjén nívójú emberek osztják az észt, az a hely menthetetlen.

Erre egymilliárd pénzt szánnak jövőre.

Hogy mi lesz belőle, ha el nem cseszik, még nem tudható, fogvájó, vagy ha nem, hát kisnyúl. Balog páter lesz a főnök, és mindenfajta minisztériumok, egyházak és a Szent Korona Testület fog erősen dolgozni a majdan kitalálandó eseményeken. Ebből az fakad, hogy semmi jóra ne számítsunk, igaz, ilyen scifibe illő elvárásai már nagyon régen nincsenek az embernek ebben az országban.

A koronát hogyan lehet ismertetni, azt én nem tudom.

Ha csak a szomszéd Józsiból indulok ki, aki organizmus, ha nem vegetatív szükségletekről esik szó, csak annyit bír mondani, hogy he, és így kerek neki a világ. Ilyen Józsikkal van szügyig tele a NER. Korona, ugyanmá’, fröccs, és ricsaj. Másrészt ez az egymilliárd az semmi, lepkefing, egy Schmidt Maris a kisujját meg nem mozdítja ezért az apróért. De lehet megint mégis pofázni egy évig, hogy szent, független, nemzet, meg ilyenek, amiktől az elrévedést várja el a Viktor, nekem pedig tele van a tököm vele.

Mégpedig a Fidesz ócska és emelkedettnek vélt, amúgy meg avas szagú szimbólumaival, amelyek a középkorba álmodják vissza az országot. Már el is felejtettük nagy jódógunkban, hogy mivel kezdődött a kollektív őrület.

Emlékszünk még az Országimázs Központra? (Csak azért, hogy lássuk, nem most kezdtek lopni.) Nos, az ő szervezésükben 2000. január elsején megúsztatták a koronát, a Dunán vitték a Parlamentbe, hogy ott Habony gondoksága alá kerülhessen később. Lehet, hogy ő mutogatja majd a cuccost a milliárdért. Nem tudom.

A fülkeforradalom után voltak más cukiságok is. Fölidézem, mert nem árt a diagnózisnál, hogy a kórlapra rákerülhessen, nem hirtelen és váratlan ment el a csekélyke eszük, hanem kitartó munka eredményeként. 2010 áprilisában deklaráltan megszületett a NER, amiből lett NENYI is, a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata, amely annyira fontos volt, hogy kormányrendeletben tették kötelezővé a kifüggesztését a középületekben. Ezeket dobálták akkoriban tojással a forradalmárok.

Egy évre rá megszületett a gránit szilárdságú, amelyet a nemzet golyóstolla aláírt, természetesen. 2012. január elsején mindenfajta hazai és nemzetközi visítás ellenére hatályba is lépett, és ebből is sikerült cirkuszi mutatványt csinálni. A kormány kötelezővé tette, hogy az összes, mintegy háromezer kétszáz önkormányzatnak külön szobát, asztalt és asztalszolgát, valamint dekorációként virágot kell biztosítaniuk az új alkotmánynak a Magyar Közlönyben megjelent példány olvasásához, illetve a saját példány megrendeléséhez.

Most meg a korona következik, mert a hatalmukat ezek most már Istentől óhajtanák eredeztetni. Vagy köll valakinek egy kis apró.

Mindemellett ócska kis cirkusz csak ez is, mint az összes fölsorolt szarság, amitől sűrű volt az elmúlt hét és fél év, és penészes lett az ország. Arra gondoltam egyébként, hogy ezt az értekezést úgy oldom meg, hogy idemásolom a vikipédia koronás bejegyzését, és nyújtom a mocskos mancsomat a milliárdért, hogy elvégeztem a munkát. Többet más sem fog vele dolgozni, és értelme is csak annyi lesz – semmi -, viszont valaki elteszi a dellát, és az nem én leszek. Különben is rohadt hosszú szöveg van a mi drágalátos koronánkról ebben a vikiben, ember azt el nem olvassa. Viszont van benne egy érdekes mondat:

„A korona egy absztrakt, metonimikus képzet, amely a kormány létezésének jogi alapját biztosítja.”

Aha. Tehát nem a választás lesz az. Helyben vagyunk.

Az egyház adatai szerint tíz év alatt húsz százalékkal csökkent a papok száma, de az igazi feketeleves még hátra van, a papság vészesen öregedik, egyre nagyobb hányad éri el, vagy már jóval túl is haladja a nyugdíjkorhatárt, a Győri Egyházmegyében például a papság több mint fele már betöltötte a 73. életévét, így az egyháznak hamarosan katasztrofális emberhiánnyal kell szembenézni.

Veres András püspök még januárban egy „önfelszámolási” tervet jelentett be az egyházmegyében, néhány éven belül a mostani közel százról nagyjából felére csökkentik a plébániák számát. A papságnak kell eldöntenie, hogy melyik plébániát zárják be, melyik maradjon, elvéve így sok hívőtől a vasárnapi matinéját.

Kajánul vihoghatnék, de nem teszem, mert hitetlen vagyok ugyan, de jóakaratú, így nekem is fáj, ha Mari nénitől megvonják az ostya szopogatásának örömeit. Igaz, ahogyan a papság, úgy a hívők is fogyatkoznak, hiába büszke az alapizé nemzeti hitvallása a kereszténység nemzetmegtartó erejére, az is csak olyan anakronizmus, mint maga az egyház.

Csak ezt bíborban, bársonyban és csúcsos süvegekben nagyon nehéz belátni. János pápa 1962-ben azért hívta össze a II. Vatikáni Zsinatot, hogy megújítsa az egyház belső életét, az elszakadt keresztény testvéreket visszahívja az egyházba, és párbeszédet folytasson a mai világgal, ami azóta sem, Magyarországon pedig különösen nem megy.

A baj viszont nem csak Magyarországra jellemző, rendületlenül zajlik az egyház leépülése másutt is. A zsinat óta papok tízezrei hagyták el szolgálatukat, főként a kötelező nőtlenség törvénye miatt. A papi utánpótlás, de a szerzeteseké, szerzetesnőké és laikus testvéreké is megfogyatkozott, mennyiségi és minőségi tekintetben egyaránt. Sokan cserbenhagyva érzik magukat szükségükben, és szenvednek az egyház reformképtelenségétől.

Egyházmegyék sokaságában áll elnéptelenedett papi szeminárium, egyre több az üres templom és plébániaépület. Számos országban paphiány miatt egyesítenek egyházközségeket hatalmas „lelkipásztori központokká”, amelyekben kevés pap rettentő túlterheltségben él, és amelyek létrehozásával csak színlelik az egyház reformját.

Visszatérve kéngőzös hazánk állapotjára, itt, minálunk még a redves politika is az egyház ellen dolgozik, pedig nem is tud róla. Megteremtett egy kirakatot, önti a földi javakat, a súlyos milliárdokat a saját hatalmi játszmája érdekében az egyházba, de a hívő nem teljesen hülye, mint például Somlóvásárhelyen sem, ahol a huszonhat éve szolgáló plébános ellen lázadtak fel a helyiek, és ez nem egyedi jelenség.

Itt Tamás atya szolgálata alatt többször összezördült már a lakossággal, de a politikától sem tartotta magát távol, mise helyett gyakran Orbán igéjét hirdette, ami sok hívének nem tetszett, és elmaradtak. Tavaly decemberben pedig föl is jelentették, miután megütött egy tizenöt éves fiút, ezért petíciót írtak a veszprémi érseknek, aki azt válaszolta nekik: a papokat általában augusztusban helyezik át. Gyönyörű.

Nincs egyedül a hülyeségével a somlóvásárhelyi plébános, s ha még fogyatkoznak is, igaza lesz a Beszélő 1981-es cikkének, amely így fogalmaz: „Jézus Krisztus azt ígérte, hogy egyházán nem vesznek erőt a pokol kapui, de azt nem, hogy a magyar egyház is megmarad. És valóban úgy tűnik, hogy a magyar katolikus egyház díszmenetben halad az összeomlás felé. Rohamosan csökken a papok száma, egyre kevesebb fiatal jelentkezik erre a pályára, mégsem hiszem, hogy egyedül a paphiány a magyar katolikus egyház végét jelentené. A nagyobb veszélyt az jelenti, ha az egyházat sikeresen eltérítik feladatától, küldetésétől.”

Majd’ negyven évvel ezelőtt a kommunisták bűnének tartották a roskadozást, és ma be kell látnunk, nem az a rendszer volt a legfőbb baj, hanem maga az egyház, amely kétezer év alatt sok vétkével szép lassan fölzabálja önmagát, s ha, mint Ferenc, egy emberarcú pápa kerül az élére, magában hordozva a nyitás és megújulás igazi lehetőségét, akkor az ortodoxok megfojtanák egy kanál vízben, minálunk pedig lekomcsizzák.

Csoda, ha fogy a nyáj, s vele együtt a ceremóniamesterek is? Soltész Miklós, az EMMI államtitkára például a hívőket basztatja az „Istentől és kereszténységtől, kétezer éves kultúránktól elforduló” mentalitás miatt, de nem azért, hogy a hitért aggódjon, hanem, hogy a muszlim vallást és a vadliberális ideológiát vádolja a havibajáért, de be kell látni, hogy ez így nem megy. Az egyház és az állam beteg szimbiózisa csak végromláshoz vezethet.

A keresztényeket nem kell üldözni, üldözik azok saját magukat módszeresen, és, miközben fecseg a felszín, rohadtul hallgat a mély. Kábé úgy ábrázolhatnánk hatásosan a kialakult magyar helyzetet, hogy festményünkön Semjén lógázza a lábát az általa ismert világ peremén, boltzárról mélázik, miközben a Marsról gukerral nézik a jövő vándorai, ki lehet ez a saját hülyeségébe belekövült bohóc, aki semmit nem tanul, ráadásul mindent el is felejt. Nem egy haligali, ami itt folyik, viszont mégiscsak mosolygok az egészen, mert látom, a saját lelki nyomora fojtja meg ezt az egész kócerájt, nem kell ide semmiféle ördög.

A gyűlöletkör bezárult, úgymond, mindenki utál mindenkit. Ez nem újdonság, mert ahogyan az amerikai választások eredménye is jelzi, a hülyeséggel spékelt gonoszság nem nemzet-specifikus, sokkal inkább az emberi faj jellemzője. Nincs a Földön, de talán az egész Univerzumban sem – ha, és megengedőleg – még egy ilyen organizmus, amely önként és kéjjel öl, nem csak parancsra, ugye. Az állatvilág más vidékein nem azért gyilkolásznak a népek, mert a zebrának rosszul áll a szeme, hanem, mert az oroszlán éhes.

Ha már az oroszlánoknál tartunk. A múltkor volt szerencsém a Natgeón bambulni (még nem darálta le a Vajna-művek), hogy az állatok királya milyen emberséges, illetve hát, a fentiekből fakadóan mennyire állatságos bír lenni. Volt a falkában egy sérült példány, aki már a hamut is mamunak mondta, és képtelen volt önerőből még enni is. A haverja pedig, amikor leterítettek valami antilopot – aki nem Rogán volt -, nem állt neki zabálni, ahogyan gondolhatnánk, hanem tartotta neki a kaját, hogy a szerencsétlen hozzá férhessen a lágy részekhez.

A mi vidékünkön, az emelkedett „latin-görög kultúránkban” – by’ N. Szilárd rezsihuszár – a bádogbános arra szólítja fel az ezer éves kereszténység szellemében az ájtatos „híveket”, hogy ne etessék a hajléktalant. Akárha az állatkertben, és valóban, mert a homelessekről az is kiderült, hogy büdösek, odaszarnak, és át kell lépdelni rajtuk, amikor a jódógos alattvaló Istennek tetszőn naponta a munkába iramlik, ha az arabhorda még hagyott neki matatni valót. Mindez azonban, bármennyire is emelkedett, csupán az alapozása annak, amiről mesélni óhajtanék.

Volt ugye, eddig ez a szint, amelyet Marqueznél jobban senki sem mutatott be: „Még ki sem mondta, sőt ki sem gondolta a parancsait, már végre is hajtották őket, és mindig sokkal messzebbre mentek, mint ameddig ő maga elmerészkedett volna.” Ez a sípolókat megruházó rajongók állapota és foka. Mindehhez azonban még kell a vezér jelenléte, hogy inspirálja a hordát. Más, és magasabb nívó, amikor a hülyeség önjáróvá válik, belső mozgató erővé, úgymond, amely delírium aztán elvezet mindenféle kristályéjszakákhoz, ha nem figyel az ember.

Ártatlan dolognak tűnik ez is. Budapesten, a Szilágyi Erzsébet fasoron lévő Lipóti Pékség mintabotjában felhívást tettek közzé, aláírásokat gyűjtöttek a melegek házassága ellen „anya, apa, gyerekek” szlogennel. Az irány megfelel az Alaptörvénynek, amely rögzíti: „Magyarország védi a házasság intézményét, mint férfi és nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget, valamint a családot, mint a nemzet fennmaradásának alapját. A családi kapcsolat alapja a házasság, illetve a szülő-gyermek viszony.” A féreg valójában itt van elrejtve.

Nem feltételezhető, hogy a kifliárus naponta forgatja ezt a dokumentumot, felhívása tehát belülről, a zsigerek szintjéről fakad az alapizének megfelelő napi igeosztás nyomán. A Lipóti Pékség – szegény – tiltakozik és mea culpázik, hogy: „Az aláírásra való felszólítás dolgozói kezdeményezés volt, amint az tudomásunkra jutott, mind szóban, mind írásban felszólítottuk a mintabolt tulajdonosát, partnerünket, hogy távolítsa el a felhívást a mintabolt kirakatából. Ezúton szeretnénk elnézést kérni mindazoktól, akiket a szóban forgó felhívás valamilyen módon megsértett, annak ellenére, hogy a felhívás kihelyezéséről mi, mint központ nem tudtunk.”

Ez az egész nagyon szép történet is lehetne, ám mégsem az. Mindaz a buzgalom, amely immár belülről fakad, a lehető legrosszabb emlékeket és érzéseket kelti az emberben. Például, hogy a „zsidótlanítást” végrehajtó magyar szervek viselkedése még Adolf Eichmannt is elképesztette, aki a következőket mondta a magyarországi deportálásokról: „Egyes esetekben embereimet megrázta a magyar rendőrség embertelensége.” Dieter Wisliceny beszámolt róla, hogy „Bár nem mindenhol, de néhány kerületben a rendőrök úgy hajtják a zsidókat a vagonokba, mint a barmot a vágóhídra.”

Hogy messzemenő folyományokat vizionálok nyamvadt liberálbolsevik lelkemmel? Hát perszehogy igen, és mégsem ok nélkül. Bár az emlegetett példa valóban extrém, de a mai állapotokat nagyon jól mutatja. A magyar fasiszta nem éhes, csak rosszul áll a magyar zebra szeme, hogy a szavannai cuki példánál maradjunk. Mindez azonban egyáltalán nem aranyos, hanem inkább szomorúságos jelenség, ami azt demonstrálja, az illiberális nemdemokrácia miként veszi el az ájtatos alattvalók eszét. Hát ekképp, ami nagyon rossz ómen, főleg akkor, amikor a „Száz év magány” – mint szentírás – pár sora újólag megmutatja, milyen állapotban leledzik kietlen hazánk, és annak mindenható ura.

„Ursulának az a nyomasztó érzése támadt, mintha a fia valami betolakodó idegen volna. Már akkor is így érezte, amikor belépett a házba: lármás testőrök csörtettek utána, és fenekestül felforgattak minden szobát, hogy nem fenyeget-e veszély valahol. Aureliano Buendía ezredes nemcsak tűrte ezt, hanem kérlelhetetlen szigorral parancsokat osztogatott, és senkinek sem engedte meg, hogy három méternél közelebb kerüljön hozzá, még Ursulának sem, amíg a kísérete őrszemeket nem állított a ház köré…Istenem – gondolta magában Ursula rémülten. – Most olyan embernek látszik, aki mindenre képes. Olyan is volt.”

Egyébként sejthettük volna, hogy ez lesz. Amikor „álamelnök” úr tárogatótól remegő kézzel szignózta az új miatyánkot, már akkor szent iratként tekintettek a mi barmaink a degenerált szövegre, amit jól mutat viszonyulásuk Szájer laptopjához, illetve ahhoz a nyúlós masszához, ami abból kifolyt. Kapásból leborultak az új totem előtt, ami cirkuszi mutatvány nagyon régen volt már, ellenben röhögni rajta máma is lehet, mégpedig nagyon.

„Magyarország számára történelmi esemény, hogy húsz év után új Alaptörvénye van, ezért a Kormány szándéka az, hogy Magyarország minden polgára a lakóhelyén is kézbe vehesse, és névre szóló formában megrendelhesse Kövér László, az Országgyűlés elnöke aláírásával ellátott ingyenes példányát, ez által biztosítva, hogy minden magyar állampolgárnak legyen lehetősége az Alaptörvényben foglalt jogok és kötelezettségek, valamint értékek megismerésére.”

Kutatásaim közben másik gyöngyszemre is akadtam, tessenek kellő kaján tisztelettel tanulmányozni, esetleg azt is mondhatnám: térdre, imára bohócok!

„A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium tájékoztatása szerint október elejéig mintegy tizenhatezer állampolgár élt a lehetőséggel, és rendelte meg az Alaptörvényt a felállított asztaloknál. 2011. október 3. napjától kezdődően a Nemzeti Hitvallás és a Magyarország Alaptörvénye című zsebfüzetek is megtekinthetőek az Alaptörvény Asztalánál, azonban a zsebfüzetek megrendelésére nincs mód. A Bács-Kiskun Megyei Kormányhivatal Kormányablakánál felállított Alaptörvény Asztala elérhetősége: 6000 Kecskemét, Izsáki út 8., amelyet hétfőtől péntekig, reggel nyolc és este nyolc óra között látogathatnak a Tisztelt Állampolgárok.”

Hát nem csodálatos ez az egész élet? Meglátogatni Alaptörvény asszonyságot, nála ozsonnázni, reszkető kézzel zsebfüzetet forgatva. Ám mindez csak előétel, vagy egy laza leves, hogy lefösthessem a mostani kies állapotokat, ami van nekünk. Egy hónapja szólnak a fanfárok, szemünk pedig könnytől árad, amikor Pártunk meghirdeti a testvéreim az Alaptörvényben című misét, esetleg bohózatot, kinek-kinek gusztusa szerint.

Most az alábbi stádiumban van a delirium tremens: „A kormánypártok ismételten arra kérik az ellenzéket, hogy próbálják most félretenni a pártpolitikai és egyéni hatalmi érdekeiket, és védjük meg együtt az országot a migránsok betelepítésétől. Az alaptörvény-módosítás ezért olyan nemzeti ügy, ahol nincs helye semmilyen pártérdeknek, vagy egyéni hatalmi érdeknek. November 8-án kiderül, ki akarja megvédeni Magyarországot, és ki nem.”

Ezt valami Halász János mondta, akiről fingom nincs, kicsoda, állítólag a Párt parlamenti frakciójának szóvivője. Lehet, de nem igazán érdekel. Azt is kinyilatkoztatta ez a pecás ember, hogy: „A magyar emberek egységes akarata azonban az, hogy ide ne legyen kényszer-betelepítés.”

Ezen a ponton elidőzhetünk csöppet. A formállogika természetéből fakadóan tehát már megint nem vagyok magyar, és még hétmillió elmaradott társam sem. Ellenben csorbát szenved a nagyívű gondolatkísérlet, amikor azt is visongják a központi alomból, hogy aki nem szavazza meg a nyomorukat, az hazaáruló. A hétmillió sem szavazta meg, amikor nem tette tiszteletét a pállott légkörű fülkéjükben. Ergo, a hétmillió is hazaáruló, viszont aki nem magyar, annak nincs hazája, elárulnia sincs mit tehát. Viszont mégis hazaáruló. Ez csak kicsit paradoxon, de egyből értelmet nyer, ha arra figyelmezünk, hogy ez Pártunk kedvenc jelzője jó ideje már. Olyannyira közkeletű, mintha azt mondanák csupán, bakfitty. Vagy hóbelevanc.

Viszont valahogyan nem áll össze ez az egész katyvasz, fekália-keverésre azonban kiváltképp alkalmas. A ringen kívülről, jóindulatú mosolygással nézhetjük azt is, ahogyan a két náci alakulat, a Fidesz, meg a Jobbik eszi egymást, míg az egyik holtan nem rogy össze, vagy pedig összeolvadnak egy kétfejű, hermafrodita masszává. Ez a jövő nagy kérdése, mert Vona egyelőre keménytökűsködik. Ha jó akarnék lenni hozzá, akkor fölhívnám a figyelmét, menjen el egy teára Torgyán bohóchoz, aki tudna neki mesélni arról, hogyan lehet rohadt gyorsan a pöcegödörbe kerülni. De nem akarok jófej lenni, ez is megrohadhat a degenerált mozgalmával ott, ahol van.

Azt mondja a muszlim-imádó: „Nem nekünk kell magyarázkodnunk, ha nem lesz meg a szükséges kétharmad. Orbán Viktornak kell majd elmagyaráznia, hogy miért ilyen fontos neki a gazdag migránsok pénze. Aki nem szavazza meg a módosítót, az hazaáruló, de az is az, aki félmegoldást támogat, és a kötvényeket meghagyná. A Fidesz most kiszámíthatatlan, mert Orbán Viktor nincs hozzászokva, hogy ne az legyen, amit ő akar. Két lehetőség van: vagy belátják, hogy amit a Jobbik kér, az erkölcsileg és politikailag is indokolható, vagy pedig Orbán Viktor képtelen lesz elfogadni, hogy most nem ő győzött. Ha így lesz, háború lesz.”

Itt tartanak most ezek ketten. Ami fejlemény nem is lenne szívem ellen való, ha mindeközben maga az ország nem képezné le a világegyetemet, és hozzá hasonlóan egyre gyorsuló iramban ne száguldana az ismeretlen végromlás felé. Mert most már az egyik visegrádi, Ivan Stefanec, aki ráadásul még kereszténydemokrata is – bemutatva, hogy nem mindenki Semjén a világon –, azt találta mondani, hogy a magyar és a lengyel kormányok belpolitikai célokra használják az EU problémáit, és a saját botrányaikról próbálják elterelni a figyelmet.

És továbbá: „A magyaroknak és lengyeleknek nincs esélyük arra, hogy komolyan megváltoztassák az uniót, ezért ajánlatos lenne visszatérniük a konstruktív európai politikához, figyelembe véve, hogy korábban már Csehország is szembefordult a varsói és budapesti kulturális ellenforradalommal.” Tehát már senkiben sem lehet bízni a jelek szerint. S amíg a két náci egymás tökeit tépkedi itt minálunk a szart habosítva, a hazaáruló organizmus mit tehet? Fogja a fütyülőjét, és már indul is a térre nyenyerészni. Míg a TEK el nem jő. Vagy a jeges.

A két nagyság origójában azonban alapvető különbségek mutatkoznak. Míg Harrach csak vágyakozik, hogy megkapja az adagját, pincsilkedni kell neki érte, mert mindenestül a kollégisták szándékaitól függ, Orbán csak egyet csettint, és már úgy is van, ahogyan azt az ő zavaros elméje megdelirálta. Ez a különbség a király és az udvari bolond között.

A minap is emelkedett szívvel olvastam, hogy a magyarerőd építése folytatódik, újabb kerítést építtet a vajda, ezúttal rabokkal. Ezzel a műalkotással pedig a védvonal immár háromszintű lesz, három kerítés húzódik majd egymás mellett-mögött, közöttük utacskával, ahol lehet vonulni majd a tankokkal, tengeralattjárókkal, űrhajókkal. Hogy migráncs nemigen van, aki indokolná a magyar Maginot vonal kialakítását, az esetünkben másodlagos.

De mondom, Orbán akarja, s lesz. Efelől nem nyit vitát. Ám Orbán az alaplófasz hetedik módosulását is akarja, sőt, mindennél jobban óhajtja, viszont ehhöz nem elég csak kurjantania egyet, be köll vonni a játékba a többi kantárost is a homokozóból.

A letelepedési mutyit is beáldozta, hiába megy a hintés, hogy már hónapok óta tervezgetik, szóba mégis csak akkor került, amikor Vona megzsarolta. Nagy dolog ez a megadás attól, aki még arra is képes, hogy a pénzünkből kamatmentes hitelt adjon Koszovónak stadionra, azzal a kikötéssel, hogy a haverjai építhetik meg azt. Kiutalja a dellát, hogy a Mészáros visszahozhassa, s belőle itt Dörmögő Dömötöröket vegyen zsákszámra.

Szóval a Jobbik szavazata megvéve. Látta ezt a Harrach jókedélyű ember, és úgy gondolta, ő is kér valamit ez egyszer, s éppen most. Aztán, mivelhogy a vasárnapi rántott hús köti le az összes neuronját, most se bír mást előböfögni, mint boltzárat, legalább kettőt, ezt visongja, és kaparja a meszet az elvonási tünetektől. Mert ha nem pofázhat bele az emberek életébe, akkor boldogtalan ő, nagyon.

Voltaképp még örülhetünk is, hogy nem egy másik, mára csillapodó mániájával hozakodott elő, amely a polgártársnők ágyékainak titkát firtatta. Emlékezhetünk, miről is álmodozott hajdan Semjénnel karöltve.

Csak úgy fölvázolva: Minden tíz dolgozónál többet foglalkoztató munkahelyen népesedési megbízottat kellene alkalmazni, a harminc évesnél idősebb, gyerektelen nőknek úgy kellene hozzájárulniuk egy-egy gyerek felneveléséhez, hogy anyagilag támogatnak egy sokgyerekes családot. Erre a másik lehetőség az adólevonás lenne, amit a nő visszaigényelhet, ha „mégis rászánja magát” a gyerekvállalásra. A harmincöt-negyvenöt éves korosztály gyermektelen tagjainál korlátozni lehetne az abortuszt. Ezzel együtt lehetővé tennék, hogy az így megszületett „kényszergyermeket” születése után örökbe adják. – Ilyenek.

Mondom, verjük földhöz a seggünket, hogy nem épp a föntiek jutottak az eszébe megint, mert lehet, az alaplófasz-kábulatban még ezt is megkapná. Mert mi történt, amikor előhozakodott a két vasárnapjával? Aszonta neki a király és udvartartása, jóvan, de akkor az a két szombat is legyen törvényileg szabad. Ezen munkálkodnak most közösen. És most Harrachbácsi örül a homokozóban, valamint dalol is: „Elvesztettem zsebkendőmet,/ Szidott anyám érte./ Annak, aki visszaadja,/ Csókot adok érte./ Szabad péntek, szabad szombat,/ Szabad szappanozni./ Szabad az én galambomnak/ Egy pár csókot adni.” Ez van.

És akkor a mi okosaink ott a Parlamentben a két vezér óhajtására meg fogják szavazni, hogy mindez gránitszilárdságú legyen. Mit lehet ilyenkor tenni? Sóhajtani, és fohászkodni, hogy Istenem. Valamint irkálni ilyeneket azok számára, akiknek még nem ment el teljesen az esze a vérzivatarban.

Régóta ismert már az az orbáni szándék, hogy lebutítsa az alattvalókat. Jelentem, a kísérlet sikerült, mutatja ez a „szép szöveg” is, amelyet megalkottak. Előállítottak egy betűhalmazt, aminek értelme nincsen, ám mégis kellően emelkedett.

Ködülte, misztikus kelta tájat mutat az alföldi rónaságon. Ilyen nívón persze, hogy nincsen szükség Népszabadságra. Egyébre sem nagyon. Vezényszavakra, töketlen közmondásokra inkább. Abból ért a keményen jódógos jómunkásember, levesre telik, meg kenyérre. Meg fröccsre, hogy ne csináljon ricsajt.

Tudtuk, hogy ez lesz. De hogy ilyen hamar bekövetkezik, arra senki sem számított. A szent jobb hurcolászása, a korona úsztatása, stadionok avatása meg az alaptörvény asztala, amely előtt talpaink egymásra lépnek, mind-mind egy lépcsőfok volt a mélységbe tartó úton.

És most a saját tehetetlenségénél fogva gyorsuló iramban, secundumnégyzet iramodással hull minden a totális nihilbe bele. Olyan spirál ez, amiből visszaút nincsen. Nem létezik. A fenti, alapmicsodába emelendő idézet mutatja, hol tart most a rajtunk ücsörgő hatalom. Itt: „Valljuk, hogy a történeti alkotmányban gyökerező alkotmányos önazonosságunk védelmezése az állam alapvető kötelessége.”

Vallják, önazonosak, védelmeznek. Végünk van. Addig-addig védtek meg mindent szart, amíg aztán minden elveszett. Gazdaságilag, amíg az Unió önti beléjük a pénzt, még ellavíroznak. Amikor az megszűnik, két perc alatt esik darabjaira a tákolmány. Akkor lehet majd védelmezni az alkotmányos önazonosságukat. Az eszem megáll. Már megállt.

Fuss el véle. Mindezek után reméljük a csodaszarvas víziójának törvényi körülirkálását is, mert nincsen lehetetlen. Lehetőleg, és pláne rovással. Anélkül tapodtat se tovább, lecövekezünk a Partium határán, és nézzük meredten, mi a lófasz is folyik itten. Mert még maga a teremtő sincsen teljesen tisztában azzal, mi lesz ennek a vége. Jó nem. Nem jó lesz.

Nem jó, ha ezek ketten egymást zsarolva, és mégis összefogva alaptörvénykeznek az összes többi alattvaló igen nagy csodálatára. Aszondják, hogy a népszavazás eredményének lényegét kívánják átültetni az alaptörvénybe, az identitás, a terület, a népesség, az államszervezet védelmének megerősítése által. S mivelhogy az érvénytelen volt, ebből következőleg a semmi válik alappá. De vegyük sorra a nihilt azért!

Erre építve, a nincsre, csak nagyon ingatag várak építhetők, légiesek, mondhatni, és ezt is megértük. Az identitás, mint nemzetképző tényező, ez fölöttébb érdekes. Mert magyar identitás nincsen. Az identitás szorosan véve én-azonosság. Amikor eszünket véve rájövünk, hogy vagyunk, különbözünk a fűtől, fától, kutyától. Nem arra ébredünk, hogy milyen fasza magyar legény vagyok.

Az egy másik szint. És a terület aztán. Ha csak nem akarunk háborút indítani a szőrös talpúak ellen – mint fő csapásirány -, akkor az száz éve adott. Hiába a matricák a nagyról szlovák rendszámú járműveken, meg zokogva tutult ál-székely himnusz, meg élettérről szőtt omló álmok. Ez nem megy, baszd meg. Száz Tusványos után sem megy egyáltalán.

Meg a népesség. Ez is, hogy ez mi? A panelproli, a zsidóbuzi meg a libsibolsi beléje tartozik, vagy sem? Illetve a három millió csupán? És akkor ők területileg hol helyezkednek el, hol honolnak, ha már idáig értünk. Az államszervezet védelme az a TEK a metróban, vagy mi a rosseb? Tessenek már megmondani, és főleg Tuzson Bence, aki mindezt elmesélte nekünk.

A népszavazás eredményének lényegét kívánják átültetni az alaptörvénybe, az identitás, a terület, a népesség, az államszervezet védelmének megerősítése által. Ezt mondta az ember a tévéjében, hogy még egyszer rögzítsük a delírt. Aztán ez egészül ki a spiritualizmussal, és itt már tényleg vége van. Vona-Orbán szeánsz három egész háromtized millió szellemi egységében.

Ó én édes uram, egyetlenegy fiam. „A harcot meg kell vívni Brüsszeli fronton is.” Ez a jelszó. Egy a jelszó, a béke, harcba boldog jövőért megyünk, most már eurokonform módon. Hogy nem nagyon érted, amit hadoválok? Nem csodálkozok, én sem, amit ők, és csak úgy értelmezni próbálom, mely aljasságokba, illetve debilitásba készülünk zuhanni épp.

Spirituális. Mindez jósdákban elmegy, és még szép is lehet, ugyanis a spirituális ember – az álmoskönyvek szerint – azt vallja, hogy élete nem önmagáért való – nem öncélú – hanem egy magasabb szintű rendet és értelmet szolgál. Tetteit, döntéseit ezen elv alapján igyekszik megvalósítani. A spirituálisan gondolkodó ember a világot úgy értelmezi, hogy tettei egy speciális ok-okozati rendszerben hatnak vissza életére. Ezt hívhatjuk karmának, „sors”-nak vagy „isteni elrendelés”-nek akár.

De ez mégsem egy alkotmány, vagy alaptörvény, vagy mi a rosseb. A spirituálisan gondolkodók szerint a világnak vannak az érzékszerveink számára rejtett dimenziói és összefüggései, amelyek ugyanolyan erős hatással lehetnek létünkre, mint a környezetünk érzékelhető része. A spiritualisták vallják, hogy az élet több kell, hogy legyen, mint a természet véletlen, egyszeri és megismételhetetlen játéka, szerintük a világot egy magasabb rendező elv, egy ember felett álló kozmikus erő irányítja.

Így születik új vallás a szemünk előtt alaptörvényben rögzítve. És ebből levezethető a btk.? Csak úgy mellékesen. Éshát eljutottunk idáig. Himmler volt még ennyire hülye, ő volt a felelős hajdan a birodalom dogmatikájának kidolgozásáért, és meg is tette. Wewelsburg volt az ő spirituális központja – nekünk is szépül Budavára -, telis tele misztikummal, amely játékot addig űzte, míg leszakadt az ég, meg romokban hevert az országa.

Mindebből fakadólag nem igazán szerencsés ilyen spirituális irányba indulni, pláne alaptörvényben, és még inkább a huszonegyedik században meg még inkább, és sőt. Mert körülöttünk olyan normális népek vannak úgy kinézésre, aztán épp nekünk kell visszagyalogolni a középkorba. Ez valami olyan, ez az étlap. Miattuk, fideszileg bezárólag. Meg egy csöppnyi rosszabbik is, ezt el ne feledjük!

Én nem tudom, mi ez amúgy, ami hirtelen, váratlan, csak úgy lett egy elbukott népszavazás utáni zűrös éjszakán. Amikor tán a gyógyszerek meggondolatlan túladagolása miatt gőzös gondolatok kavarognak az ember fejében, és aztán hopp, valahol a homloklebenyben, akárha égő fáklya, ott világít a szlogen, amivel el lehet lavírozni 2018 tavaszáig. Lehet majd új, szép nagy plakátokat nyomtatni és ragasztani, mert, hogy ez következik, az teljességgel bizonyos. Mostantól a hétmilliót lehet utálni, aki nem eléggé magyar.

Nagyon szép ez, mondhatni csodálatos, ám erre alapozva, ezt origóként használva alap-lószerszámot módosítani nem komilfó, pláne törvénytelen is. Vasárnap leltem is erre egy csodás párhuzamot, amit most megismétlek, mert ez a hű tükör. Mindenki le van szarva, az lesz, amit én akarok. Mint a dagadt kölök a grundon, a labdabirtokos, aki saját kényére állítja össze a csapatokat, és hozza meg a szabályokat, hogy mindenképpen nyerjen. Most is feledve van mindenféle szabály, amit pedig esetünkben törvénynek neveznek.

Ez egy új szint, új minőség, mivelhogy egy ország mégse grund, illetve ez a miénk, ez már afelé tendál, és olyannyira, hogy a benne ügyködők gyermeki szinten vannak. A kiskölkekről pedig tudvalévő, hogy igen élénk a képzeletük, egy kavicsból is lehet bármi, röpülő vagy kismajom, határ a csillagos ég. El is hiszik, amit gondolnak, és már ezek is, ezek ilyenek, ezek ugyanazok. Most már teljesen belelovalták magukat a nemlétező győzelembe, és ez lett az új valóság.

Az einstand – mondjuk – folyamatos, a homokbombákat meg most gyártják, az ellenség az egész rohadt Európa – na meg a maradék hétmillió -, akik úgy látják, hogy minden, amit most erre hivatkozva tesznek, törvénytelen. Kész, ezt nem lehet másképp mondani, és mondják is nekik, de le sem szarják. A kavicsom paripa, hejhó. És verik a habot, a farakásaik tetejéről lődöznek mindenkire, aki józan.

Aztán a labdatulajdonos, a mi dagadtunk ötpárti egyezetésről álmodik, hogy a törvénysértését legitimizálja. Arra nagyon-nagyon kíváncsi leszek egyébiránt, mely kisvezérek jelennek meg az asztalánál, hogy demokráciát mímeljenek a diktatúrában. Ha odamegy akármelyik is, az utolsó esélyét veszíti el annak, hogy komoly emberként tekintsen rá az ember. Ez az a helyzet, ez az a szint, amikor nincsen miről tárgyalni. Ez a mi Münchenünk 1938-ban. Pont.

Mert még egyszer vegyük át, mi van most! Az alaptörvény farigcsálásának semmi értelme nincs, mert az uniós jog felette áll a tagállamok jogának, beleértve az alkotmányokat is. Az Unió működéséről szóló alapszerződésben benne van, hogy az Uniónak joga van bevándorlással kapcsolatos intézkedéseket hozni, amit a Fidesz is megszavazott. Pont.

De már félig ég a ház, ugyanis Dánia, Svédország, Finnország és Norvégia eljárást indított Magyarország ellen, amiért nem akarunk befogadni tőlük visszairányított bevándorlókat. Ennek következtében az Európai Bizottság kikéri Magyarország álláspontját, és ha a kormány kijelenti, hogy nem hajlandó befogadni senkit, akkor kötelezettségszegési eljárást indíthatnak Magyarországgal szemben. Pont.

Itt tartunk most, de lehet még rosszabb is, mégis verik a habot. Isten, és a magyar nép ellen való vétek, sőt, bűn, hogy az egész delírium, amibe most rángatják bele az országot nem egyéb, mint 2018 megalapozása. Most kezdik adagolni a gyógyszert annak a három millió új egységnek. Feltéve, ha lesz még addig Magyarország, mert ha az Unió elzárja a pénzcsapot – és erre jó esély mutatkozik -, mert úgy véli, hogy itt minálunk elég érdekes módon költik el a lóvét, abban a pillanatban lesz vége az egész magyar vircsaftnak, csak hát benne ücsörgünk, így egyképp nekünk is. Pont.

Viszont láthatólag új faj van születőben, akinek a becsülete a hűség (Meine Ehre heisst Treue), és többet erről fölösleges. Mert mivel is magyarázhatnánk Navracsics urat, aki belerántotta magát a kakába. Ím így. Hazarepkedett Brüsszelből, ahol ő uniós biztos, ergo uniós alkalmazott, hogy munkaadója ellen szavazzon. Ez pedig nem egészen szerencsés dolog.

A Brüsszeli Bizottság magatartási kódexe szerint Navracsics Tibornak – mint uniós biztosnak – minden esetben meg kell védenie az uniós döntéseket, mindig a közös európai érdeket kell képviselnie, illetve nem tehet olyan megjegyzést, amely kétségbe vonja a Bizottság döntéseit. Mindezt a szabályok szigorúan tiltják. A mi Navracsicsunk mindkét szabályt megszegte, mert hűséges típus ez is. Lehet, hogy emiatt röpülhet haza végleg.

Mondom, új idők vannak, új dalokkal, ha totálisan értelmetlenül is. Indulót is találtam ezeknek a mi új árjáinknak, ami ez lenne: „Verem, verem, verem/ Majd beleszakadok,/ Nem bántok én senkit,/ Csak verem a habot.” (Hobo Blues Band) Szórakozok itt, amikor tutulni vagy sírdogálni kéne vérmérséklet szerint. Viszont zárás-, és összegzésképp az állapotunkról: Schrödinger macskája vagyunk, amely gondolatkísérlet arra az abszurditásra mutat rá, hogy a macska élő vagy holt állapota attól függ, hogy megfigyeli-e valaki ezt az állapotot. Jelentem, most már figyelnek minket, és mindjárt csilingelnek az utolsó kenettel.

Vajna télapó zsebtévéje, akárha Mókamiki hátulgombolós korunkban, úgy osztja az eszet a nagyérdeműnek – már csak a nagy étvágyú Hakapeszi majom hiányzik, de, ha belegondolunk, ő is benne van a történetben szügyig -, nos tehát, ez a doboz a potenciális választópolgárt igyekszik belehajtani a fideszfiúk tátott szájába. (Ez milyen plasztikus képzavar már, csak ezért megérte.) De azért ugorgyunk, mert Nyilas Mihály a nevünk.

Origónk a következő: Angela Merkelnek van ez a lányos zavara a kamerák előtt, ha dumálnia kell. Ezért hülyén tartja a kezeit, mint Lagzi Lajcsi a mikrofonját, mikor a hasán nyugtatja, de ez csak úgy beugrott. Mindegy, okos emberek – mint amilyen Széles Gábor vezércöfös is, aki UFO-kat posztol -, szóval ilyen tehetségek levonták az igazat, hogy a manapság Magyarországon oly igen népszerű Merkel asszony illuminátus volna. Valamint Theresa May, az új brit miniszterelnök is. Aszondják.

Mért baj ez? Kérdezhetjük, és azt kell föltételeznünk, a mi drága ismeretterjesztőink nagyon szeretik Tom Hankset, őtet bámulták sokat az Angyalok és démonok című misztikus thrillerben, és azt szűrték le belőle, hogy abban papokat gyilkolásznak az illuminátusok nevében, meg a Vatikánra törnek, borzalom. Aztán kiderül, hogy a camerlengo a bűnös, de ez úgy látszik, senkit sem érdekel. Viszont mi itt nem filmismertetőt irkálunk, hanem a Fidesz baromságát elemezzük, ezért szintén lépjünk tovább!

Az illuminátus rendet 1776. május 1-jén Adam Weishaupt ingolstadti filozófus, az egyházjog professzora alapította. A rendet rövid működés után Bajorországban 1785-ben végleg betiltották, és azóta a szervezet hivatalosan nem folytatta tevékenységét. Célja az volt, hogy a felvilágosodás és az erkölcsi fejlődés által az emberek feletti uralmat feleslegessé tegye. Tagjai a szabadkőműves páholyokba is beléptek, illetve onnan vettek fel erre érdemesnek tartott szabadkőműveseket. Létszáma fénykorában mintegy kétezer fő lehetett. Ma kettőről tudunk bizonyosan, Angeláról és Theresáról, ugye.

Ismerjük Martinovics Ignác nevét még? Szép egy alak volt, császári titkosügynök, s ebbéli minőségében jelentgetett az illuminátusokról meg a szabadkőművesekről. Aztán, amikor a kegyes hatalom három művét is elkobozta, azokat éppen azok terjesztették, akikről jelentett, mert a francia forradalom elveivel rokonszenveztek, és a királyság bukását várták. Ez volt a Jakobinus história minálunk, elég legyen annyi, hogy a jó Martinovics – miután részt vett a buliban – föladta a cimboráit, de őt is kivégezték velük együtt a Vérmezőn. Bonyolult egy dolog ez, csak a miheztartás végett emlegettem.

Körülbelül ugyanebben az időben, a XVIII. század vége táján a nagy vízen túl is zajlottak a dolgok cefetül. Példának okáért Philadelphiában elfogadták az Alkotmányt – nem alaptörvényt, ugye -, amelynek szövegezői nagyrészt – és állítólag – szabadkőművesek lettek volna. Azóta az egész hely a Sátán tanyája, amely állapoton csak az Orbán által oly igen kedvelt Donald Trump segíthet, s miközben ezt mondja, az osztrák kancellárral meg liblingje frizuráján vihog, de ne lóduljunk ennyire előre. Viszont bunkó dolog más küllemén élcelődni, ugye.

Ez a Trump is – akit szeretnünk illenék az intelmek szerint – szép egy figura. Michael Bloomberg, aki pedig két hét alatt rendet tett New Yorkban, nem igazán komálja. Azt mondja róla, hogy zsebtolvaj, sőt, továbbá: „Karrierje során Trump jól dokumentálhatóan csődök sorát, peres eljárások ezreit, dühös részvényeseket, magukat becsapottnak érző alvállalkozókat és kifosztott, illúziójukat vesztett fogyasztókat hagyott maga után. Trump azt mondja, úgy akarja irányítani a nemzetet, ahogyan az üzleteit. Isten segítsen meg minket.”

Vaclav Havel jelentett ki valami ilyesmit a mi örökös miniszterelnökünkről, hogy az Isten óvjon tőle, ha emlékezünk még a nyüves cseh komcsira. Viszont mégis itt van nekünk, és azt delirálja, hogy tele van a töke azzal, hogy az USA exportálgatja a demokráciát, hogy ez tarthatatlan. Hozzávetőlegesen mindezt egészítsük ki azzal, hogy ’56-ban meg állva hugyoztunk volna egy kis demokrácia-exporttól, de ki emlékszik már arra? Mi Wittner Máriára emlékezünk csupán. Mindegy.

De, hogy el ne feledjem, ma meg mi volnánk a demokrácia fő-, és egyetlen letéteményesei. Erről Kósa Lajos értekezett két kupakolás között. Elmesélte nekünk – miheztartás végett -, hogy: „Magyarország az egyetlen európai uniós tagállam, ahol az emberek elmondhatják véleményüket a bevándorlásról. A magukat demokratáknak tartó brüsszeli vezetőknek láthatóan fáj a demokrácia, az, hogy reményeink szerint a többség elutasítja a migránspolitikájukat.”

Innentől magunk vagyunk, leszünk a demokrácia exportőrei, és ez rá is fér az elfajzott világra, valljuk be, hiszen drága jó, egyetlen Lajosom még azt is kifejtette, hogy a mai Németország olyan, mint a hajdani Szovjetúnió. Ha hozzávesszük ehhöz, hogy azt a kócerájt még egy illuminátus is irányítja, akkor előttünk áll a Fidesz-hívő teljes világképe Dan Browntól Kósa Lajosig, Tusványostól Felcsútig. Mi pedig irigykedjünk ezen a teljességen.