Emlékezhetünk, pár héttel ezelőtt, vasárnap hajnali fél hétkor egy koldus tett látogatást az embernél pénzt kérve. S mivel akkor őt érthető reggeli morcosság miatt elutasította az ember, átfut rajta, hogy ezúttal nem lesz NER kompatibilis állampolgár. Nem hallgat sem sunyi plébánosok, sem a kedves vezető intésére, és ad, mert ezt követeli a megfontolás és a lélek iránymutatása is, így egy Buddha engedelmességével tárja föl az ajtót, de koldust nem talál az utca kövén.

A lenyugvó Nap ellenfényében egy pörsenéses kamaszféle, szőkés-vöröses kölökgólyát talál, kezében papírokkal, mintha gázóra-leolvasó lenne, de azoknak hülye táskájuk is van, ennek viszont csak mappája, és páni félelem a szemében. Igen – mondja az ember hunyorogva. Ez a köszöntés, a bájos Isten hozott, valamint a barlangját óvó medve morgása is egyben, hogy a rossz szándékú ember visítva rohanjon el, a jótét lelkek viszont azt érezzék, egy alomból vagyunk te meg én.

Ez a vöröske se nem inal, se bizalommal nem fordul az ember szívéhez, hanem gyorsan, hogy túl legyen rajta, elhadarja, hogy a Fidesznek gyűjt támogató aláírást. Látszik rajta, hogy ettől nagyon szarul érzi magát, és mondom, a kivégzésre elővezetett delikvens haláltól való ősi iszonyata van a szemében, mintha ettől a kérő mondattól ágyútűz zúdulna rá meg kartácseső, és ott pusztulna azonmód a flaszteron szétlőtt fejjel meg szívvel, és pláne kifordult belekkel.

Közel is áll hozzá. Viszont nem vagyunk mi állatok megfontolásokkal az ember – bár hirtelen méteres karma nő és tíz centis szemfogai – fémesen rekedt hanggal, szinte suttogva mégis csak annyit présel ki magából, menjen máshová, és nagy kegyesen az orra végire cseszi az ajtót. És most nem szégyelli el magát, mint amikor a koldussal tette ugyanezt, hanem elgondolkodik, mit lehetett volna frappánsabban csinálni, hogy értsen, legfőképpen pedig tanuljon is belőle a kölök.

Semmit sem lehetett volna másként. Erre jut aztán, mert eszébe ötlik az aláíráskoldus szeme, a szűkölés benne, ami azt mutatja, áldatlan tevékenysége során már kaphatott többet is, mint az orrára vágott ajtót. És még az emiatt, hogy mindettől aljanépnek érzi magát, az emiatt kialakult szégyen is ott ül rajta és benne, aztán mégis csinálja. Pedig lányokat kéne hajkurásznia a tavaszban, vagy akár fiúkat, ahogy a gusztusa kívánja, vagy netán matekpéldák megoldása fölött merengeni, verseket írni. Mert rengeteg csuda dolog van a világon.

Ehelyett szolgálja az Orbánt. Orrbefogva, megalázva, leköpve és pofán verve, de szolgálja. Pénzért nyilván, ilyképp nem sokban különbözik a koldustól, de míg az a nyomorában a szabadságot szimbolizálja, ez itten kurvának állt, és, ami sokkal rosszabb, nem a testét adja el, hanem a szívét, mert élni kell. Így, ilyen módon darálja le a rezsim a lelkeket, másokat elaljasít, a többséget pedig középkori sötétségbe taszítja. És ez ellen momentán orvosság nincsen.

Ha romantikus lelke lenne az embernek, akkor Petőfi Sanya „Farkasok dala” című visítására gondolna, amelyben arról ábrándozik, hogy át van lőve az oldala, része minden nyomor, ámde szabad mégis. Hülye ez a Sanya, gondolná az ember, vagy bár mégsem. Ő félfeudalizmusban élt, míg mi viszont itt, a NER-ben egészen abban. Ennyit haladt előre a világ majd’ kétszáz év alatt, és azt, hogy ide jutottunk, teljes szívünkből köszönjük meg egyetlenünknek.

Igazán és őszintén. Nekem mindegy volt a tegnapi csöngetés után, visszatértem a barlangomba, a rettegő szemű kölök azonban, zsebében a félelem bérével indult bele a világba, hogy eleméssze a lelkiismerete, majd, ha az már teljesen kiveszett belőle, őt falják fel, vagy ő faljon fel másokat. S amikor pár évtized múltán az infarktus szorításában lepereg előtte a nyamvadt élete, nem tudja megmondani, miért élt, és azt sem, hogy érdemes volt-e egyáltalán végigcsinálnia. Nem lennék a helyében. Sem most, sem akkor.

Az asztalkán papírok hevertek sárga tollakkal, s nyomatékul, hogy el ne röpüljenek a légvonattal, kötözött sonkák virítottak ott, szagukat messze vitte a szél. Még kilométerekkel odébb is vonyítottak tőle a megkötözött kutyák tehetetlen dühükben és vágyakozásukban.

Ilyen nyugdíjas forma pár gusztálgatta a sonkákat, nézegették az árut meg a két alakot, majd rövid tanakodás után odaléptek az elfuserált asztalhoz nagy elszánással, és a férfi magára vállalva a terheket a közepébe vágott:

– Hogy a sonka? – ezt kérdezte reszketegségének minden határozottságával és büszkeségével.
– Ingyen van. – válaszolta az egyik sárga dzsekis nagyon felderült arccal.
– Nemá. – hitetlenkedett a férfi – Hallod, anyus, ingyen van a sonka. Adjon egyet. – így lelkesedett.
– Csak előtte alá kellene írni ezt a papírt.- így lohasztotta le a dzsekis az örömöket.
– Én aztán alá nem írok semmit az úristennek se, aztán majd viszik a házat vagy mit tudom én.
– Dehogy viszik. – győzködte ez – Csak azt írja alá, hogy támogatja Orbán Viktor akciótervét.
– Hogy mijét neki?
– A hét pontját a migráció ellen.
– Hogy mi ellen?
– A migránsok ellen
– Hol vannak?
– Sorakoznak a határon.
– És mit csinálnak, ha jönnek?
– Elveszik a munkáját.
– Nyugdíjas vagyok.
– Megerőszakolják a nőket.
– Hallod, anyus? Meg fognak erőszakolni, ha nem írod alá. – mondta az öreg a feleségének, aki elpirult.
– De Jani…. – csak ennyit sóhajtott, és mintha vágyakozás lett volna a szemében.
– Nehezen gondolom ezt az erőszakolást, nem írunk alá semmit. – lett határozott az ember, aki ezek szerint Jani volt.
– Elveszik a keresztény kultúráját is. – próbálkozott a dzsekis.
– Mimet vesznek el?
– A keresztény kultúráját.
– Azt meg hogy? – értetlenkedett Jani.
– Nem tudom, csak írja már alá.
– Írja a radai rosseb.
– Hozzácsapok a sonkához egy tálca tojást.
– Akkor se.
– Miért, könyörgök?
– Na, figyeljen nagyokos. – érezte magát nyeregben Jani – Tavaly is aláírtam egy zsák krumpliért.
– És?
– A fele rohadt volt.
– Ez sonka, ez nem lesz rohadt.
– Akkor büdös.
– Szagolja meg. – dugta Jani orra alá a húst a dzsekis, amitől a kutyák felüvöltöttek a távolban. Jani forgatta a sonkát, nézegette, és visszatette a papírokra.
– Akkor se. – mondta határozottan, amitől a dzsekis kétségbe esett.
– A Fidesz a legsikeresebb párt a világon. – jelentette ki teljesen értelmetlenül a dzsekis.
– Ezt ki mondta?
– A Novák Katalin Chilében.
– Kit érdekel! – vágta rá Jani – Kit érdekel ez a Novák, azt se tudom ki az, meg mit csinál a csillében. Bányász?
– Államtitkár.
– Annál rosszabb.
– Írja alá, könyörgök. Kap két sonkát.
– Két sonka, két tálca tojás.
– Jó. – adta a tollat Jani kezébe a dzsekis, de neki eszébe jutott még valami.
– Tormája nincs?
– Beszaladunk érte a piacra.
– Akkor már egy kalácsot is.
– Azt is, csak írjon már. – dugta oda a tollat a dzsekis, de Jani kérette magát.
– Megvárnám a tormát meg a kalácsot. – ezt mondta, és ujjaival dobolt a papírokon türelmetlenül. Kis idő múlva visszajött a másik dzsekis, de csak torma volt nála.
– A kalács elfogyott. – jelentette ki.
– Akkor nem írunk alá semmit, igaz, anyus? – mondta Jani a feleségére nézve, de ő az erőszakolás emlegetése óta csak ábrándozott. Használhatatlan volt teljesen, az első dzsekis viszont elveszítette minden méltóságát.
– Feleségem van.
– Örülök. – mondta Jani.
– Gyerekeim.
– Annak is.
– El kell tartanom őket, etetni.
– Vigyen nekik sonkát. – állt feljebb már Janinak.
– Maga ezt nem érti. – magyarázta szipogva a dzsekis – Ha nem lesz elég aláírás, kirúgnak a munkahelyemről.
– Mért, mi maga?
– Tanár.
– Szar ügy. – mondta Jani. De ránézett a szenvedő emberre, és megesett rajta a szíve, mert azért jó ember volt.
– Holnap visszajövünk. – közölte engedékenyen – Ha meglesz a két sonka, két tálca tojás, torma, kalács, akkor aláírunk.
– Meglesz, meglesz. – erősködött a dzsekis – Az Isten áldja meg. Hánykor?
– Tíz körül. Akkor jó?
– Jó. De nem tudna magával hozni még három embert? – szemtelenedett el a dzsekis.
– Ne idegeljen, mert nem jövünk. – mondta Jani, és ábrándozó feleségéhez fordult.
– Megyünk, anyus. – és indultak is. A dzsekis még utána kiáltott.
– Holnap tízkor.

A kutyák vonyítottak, a szél fütyölt, mert április volt, és nem lehetett hinni a bolondnak. És ekkor egy másik pár is megállt ott, a dzsekis képe pedig földerült, hogy kezdődik minden megint, és soha nem lesz vége. Soha nem lesz vége.

Vidát kitartói azon logika mentén védik, hogy mindenkit megillet az ártatlanság vélelme, ezért nem mondatják le. A vélelem viszont mégiscsak vélelem, így a pakliban benne van a bűntelenség, és a bűnösség lehetősége egyaránt. Így enyhén szólva is nonszensz, hogy olyan ember dicsőítését szorgalmazzák a sötétben bujkáló nem ellenforradalmárok, akiről valami csoda folytán esetleg mégiscsak kiderül hogy nem egészen ártatlan. Mi lesz akkor a NAV dolgozó lelkével? Majd közös bűnbánatra szólíttatnak föl, mint ahogyan az divat volt nem az MSZMP-ben, de a Magyar Dolgozók Pártjában abban az időben, ami felé tendálni látszunk már egy ideje. De nem is ez a lényeg voltaképp, hanem a csinovnyikok lelke, hogy az miként alakult ennyire torzzá röpke idő alatt.

A félelem, az munkál itt. A szolgák betörésének korai stádiumában csupán az Alaptörvény emlékezetes asztalának kötelező bemutatása jelezte az irányt, ami felé lökni óhajtotta az akkor még friss rezsim azt a pár ezer négyzetkilométert, amelyen uralkodni óhajtott. Ez az idea megmutatta torz lelkületét, amellyel a közintézményeket múzeummá kívánta változtatni, ahol egy vitrin mögött lehetett megcsodálni az új ördögi bibliát, miheztartás végett. A falakra NER irományok kerültek, amely galádságon még a kaszinótojás sem segített, később, a következő fázisban mindenhová, az élet minden szegletébe helytartók ültek, gauleiterek, akik szúrós szemükkel, listáikkal erősen tudatták az új idők elvárását, amely arról szólt csupán, hogy törj meg, ha élni akarsz.

És nagyon sokan meg is hajoltak, még többen önként és dalolva adták el a lelküket az új vallásnak, és azóta is kitartóan hisznek. Nekik köszönhető a kétharmad, és az ilyenek tudata indít útjára efféle különös leveleket aláírást követelve, mert ez egy ilyen ország. A szervilizmusé, amely elhajló állapot aztán fanatizmussá alakul, ha még a CÖF nem is szervez most békemenetet, amely amúgy megfelel az orwelli gyűlölet fél órájának. Már régóta divat itt az aláírósdi, ennek segítségével méri fel a párt, hogy ki van vele, ki meg ellene, hogy aztán e tudás birtokában jutalmazzon vagy elvegyen, pénzt adjon, pozíciót, oder utcára hajítson.

Nem nagyon lennék most NAV dolgozó, még akkor sem, ha – mint állítják – ez az egyik főigazgatóság dolgozóinak spontán akciója. Azt is mondják, amint Vida értesült az aláírási projektről, megköszönte beosztottjainak a támogatást, de az aláírásgyűjtés abbahagyására kérte az alkalmazottakat. Ez már tökmindegy. Vidának mindenképp, aki ezzel csendes rezignáltságot mutat, mint a halálra ítélt, aki valami sajátos lelki folyamat eredményeképp megnyugszik, amint meghallja a bíró szavát, a dolgozóknak meg azért, mert a kavics a vízbe került, és az erősen fodrozódik. Mindenképp, mindenki felett ítéletet mondanak úgy is, ebből jól kijönni lehetetlen, csak a fortélyos félelem igazgat.

Már a városi képviselők döntése előtt is tüntettek pár százan, hogy ne cigányosodjon el Ózd, ami amúgy – és a szó eredeti mocskos értelmében, azaz abban, hogy ezen a településen nagy számban élnek roma honfitársaink – már nagyon régóta tény és igaz. Ilyképpen ilyen alapról tüntetni ellene egyrészt fölösleges, másrészt baromság, mert nem attól lesz több a cigány, hogy felépül nekik valami, amely sorsukat jobbá fordítani hivatott lenne.

Az ózdi képviselők ugyanis befogadtak egy projektet – amelyet másik három város, jelesül Sárospatak, Miskolc és Székesfehérvár – városvezetése már elutasított. A Jobbik ezeken a helyeken cigányok betelepüléséről kezdett tutulni, és az árja képviselők beszartak, elutasították az ajánlatot, és ez is sokat mutat kietlen hazánkról. De hát mi nem kellett azokban, és mi ellen ordítanak Ózdon, azt sem árt tudni, ha már nekik ott fogalmuk sincs a dologról. A kultúrgyár néven is emlegetett központ a MANDA térségfejlesztési program keretein belül a tervek szerint az egykori ózdi kohó területén kezdené meg működését. A központ Magyarország EU-s roma stratégiájának részeként jönne létre a cigány tehetségek felkarolására, gondozására, oktatási projektek megvalósítására, illetve a roma művészet patronálására. Az 1.7 milliárd forintos kulturális beruházást az Unesco is támogatja.

Erről volt már szó a parlamentben is, akkor Egyed Zsolt jobbikos képviselő „Cigány kulturális világsátor projekt, avagy Ózdból lesz a cigányváros?” címmel szólalt fel, amire Kovács Zoltán, az Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkára azt reagálta, hogy a feltett kérdés méltatlan a parlament szellemiségéhez. Előzménye ennek az volt, hogy az ózdi képviselőtestület idén májusban zárt ülésen 13 igen és két nem szavazattal úgy döntött, hogy befogadja a Nemzetiségi és Roma Kulturális és Módszertani Központot. Nos, ekkor voltak a tüntetések a városban, most pedig népszavazást tartanak róla. Összegyűlt ugyanis a kellő számú aláírás, amelyet a Jobbik gyűjtött, de előtte még megágyazott neki. A városi szervezet honlapjára feltett indoklásuk szokásukhoz híven érvek helyett kimerül egy jobbikos mércével is sötét és aljas cigányozásban. Felhívásában a Jobbik még a saját programjában szereplő civilizatorikus lózungokat is félredobja, és ehelyett inkább kijelenti, a városvezetők „nem arra lettek felhatalmazva, hogy Ózd városát minél jobban elcigányosítsák, és a szegény szerencsétlen BMW-vel, Mercédesszel, és Audival járó hátrányos helyzetű késelő és brutális kegyetlenséggel gyilkoló családokat támogassák!”

Ilyen goebbelsi előkészítés után lett eredményes a szignók gyűjtögetése – bár ebben, mármint a mindent aláírási lázálomban már nagy gyakorlata van a színmagyar polgárnak -, így az nem is meglepő. Az akciót Kisgergely András független önkormányzati képviselő és a Jobbik helyi szervezete folytatta, és világraszóló sikert értek el, amelyet az jelentett, hogy a törvényi szabályozás értelmében a választásra jogosult ózdiak legalább 20 százalékának kellett ellátnia kézjegyével az aláírásgyűjtő ívet. Ezt a kezdeményezők bőven túlteljesítették, mivel kilencezer aláírást – az előírtnál ezerrel többet – gyűjtöttek össze a központ ellen.

A cigány – meg még sokminden – gyűlölő párt fújhat egyet az eredményes munka után. Az elmúlt 45 napban a helyi választási bizottság vizsgálta az aláírások hitelességét, és kedden hozta nyilvánosságra, hogy a kezdeményezés eredményes. Mustos Lajos, a helyi választási bizottság elnöke az erről szóló határozatot péntekig fogja átadni Fürjes Pál polgármesternek, akinek a következő munkaterv szerinti testületi ülésig meg kell jelölnie azt a napot, amikor a helyiek döntenek a kérdésben. A népszavazás sikeréhez arra van szükség, hogy a választásra jogosult állampolgárok ötven százaléka plusz egy fő járuljon az urnához. Ez Ózdon nagyjából 15 ezer szavazót jelent.

Készen van a nagy mű, készen van már az egész ország, a ma megjelenő Heti Válaszban egyébként erről is nyilatkozik Fürjes:

„El fog indulni a népszavazási procedúra, és a szavazást a törvény szerint meg kell tartani három hónapon belül. Az embereket megtévesztették az aláírásgyűjtés során, a többség azt hitte, ahhoz adja a nevét, hogy „Ne legyen cigányfőváros Ózdból”, vagy „Ne telepítsenek cigányokat a városba”. Valójában a kulturális és képzőközpont új munkahelyeket teremt, és hozzájárul a gyárterület rehabilitációjához. Módszertani központ lesz, ahol a fodrásztól a köztisztviselőig mindenki megtanulhatja, hogyan kell a leszakadó rétegekhez tartozókkal kommunikálni, hogy kell kezelni a felmerülő konfliktusokat. A kulturális szekció abban segít, hogy mindkét oldal megismerje a másik hagyományait, értékeit, és közelebb kerüljenek egymáshoz a többségiek és romák. Ózdon a lakosság egyharmada a cigány kisebbséghez tartozik, fontos, hogy békében, harmonikusan éljünk együtt.”

Ezt nyilatkozta a vízelzárásról elhíresült ember, akit most sajnálni kéne, de nem lehet. Ő ugyanannak a politikusi rétegnek a képviselője, amit kitermeltünk magunkból, amely most ellene is fordult, de ezt a támadást maga is előkészítette önmaga ellen ebben a kurvaországban. Jelenleg itt tartunk.