Egy társadalomban az uralkodó osztály, réteg, rend szerint kitünteti azokat, akik a szívének vagy eszméinek kedvesek, vagy a hatalmáért buzgólkodnak. Mások tüntetnek azok ellen, akik a kitüntetéseket osztogatják, néha a kitüntetettek ellen is. Olykor felcserélődnek a szerepek, a tüntetőkből lesznek a kitüntetők, ezekből pedig páriák, forradalmárból is vált már diktátor, míg diktátorokból meg halott. Ez is gyakori jelenség, a változás örök, csak a hülye hiszi a változatlanságot állandónak.

Egy hatalomra mi sem jellemzőbb, mint, hogy kit tüntet ki, és, hogy ki tüntet ellene, ha egyáltalán. Szezonja van most megint a kitüntetések és elismerések osztogatásának, tele van az ország boldog és elégedett manusokkal, akik kaptak valami plecsnit, és szentül hiszik, hogy meg is érdemelték. Hülye egy színjáték ez, mint amikor dedós módon Sheldon osztogatott magának kapitányi címeket, és nagyon elégedett volt vele, a többiek pedig csak legyintettek rá.

Ugyanígy legyint a NER népe már arra is, hogy ki mindenki kedves Orbán – és csicskái – szívének. S míg a kitüntetést adók és kapók arról vannak meggyőződve, hogy ők az ország színe-virága, okosak és szépek, tán illatosak is, azok, akiket az ilyen elismerésekkel voltaképp pofán köpnek, előbb-utóbb tüntetni indulnak (de ez nem egyértelmű és ziher). Nem azzal lesz bajuk esetleg, hogy őket nem tüntetik ki, hanem a rendszerrel, amely minden értéket lerombol, de legalábbis viszonylagossá tesz.

És a legvégén sem az lesz a gond, hogy talmi dicsőségek lengedeznek az országban, mert a józan ember azt mondja: tőle föl is dughatja a kedves vezető és a pincsije a plecsnijét. Hanem azzal támad majd baj, hogy a mindenféle keresztek, polgári meg másfajta vackok arra predesztinálják a pávákat, hogy az összes anyagi forrás is nekik jusson – mert hiszen annyira érdemdúsak -, a hatalomnak nem kedves emberek pedig éhen is dögölhetnek, lehetnek bármilyen okosak vagy tehetségesek. Így burjánzik el a középszer.

Rosszabb esetben a bávatag hülyeség, sőt, az aljasság is, ha például Bayer tagkönyvet vizslatjuk. Most mégsem azt nézem, hogy ez a rendszer mennyire igazságtalan, hanem, hogy jellegénél fogva hogyan öli meg a lelket, mert két irányban is gyilkol. Míg az érdem nélkül elismertekben az a fals tudat alakulhat ki, hogy a semmi teljesítményük mégis valami, az értékesekbe meg azt a tudatot plántálja, hogy lószart sem érnek. Ez skizofrén állapot meg téboly.

Nem csak azért, mert gyomorfekélyt vagy éhhalált okoz az egyik, míg narcisztikus öntömjént a másik oldalon, hanem, mert az élet minden területére átszivárogva – Mészáros is a tehetsége miatt gyarapszik, nem másért – azt a tévképzetet erősíti, hogy dolgozni nem érdemes, tudni valamit nem kell. Egyáltalán, teljesen elégséges az ütemes tapsolás, ami magával hozza a pénzt, paripát, fegyvert. Az ilyen rendszerek végül saját súlyuk vagy súlytalanságuk miatt roskadnak össze, de ez meg is gyorsítható.

Erre szolgálnának a különféle tüntetések, sztrájkok, és az elégedetlenségek más formái meg eszközei, amelyek a világ más szegleteiben oly hatásosak bírnak lenni, míg itt, minálunk egyáltalán nem. Mi tüntetni sem tudunk igazán. Ez vagy genetikai hiba, esetleg tényleg a vég, vagy a kettő együtt. Egy olyan ország, ahol Nagy Ferenc csótány a nyolc óra munkával hódít, Ákos dalszerző meg a százmilliárdos tévék infantilis szignáljait teszi le az asztalra, és van, aki tapsol is nekik, minden rosszat megérdemel.

Mint kitetszik, nem a két pártkatona díja fáj, mert ki nem szarja le a nyomorukat, hanem az ebben megbúvó tendencia, ahogyan minden következmények nélkül lekonyul az egész élet. Belehalunk az egészségügybe, hülye lesz a gyerek az iskolában, nem jár a vonat, nem viszik ki a leveleket, mállik az óvoda vakolata, szétrohadnak az utak, elcsalják a választást, lefejelik a romát, jóvanazúgy. Van tűzijáték meg stagyion, bugyog a cefre, az élet szép, három gyerek után már nagy autó is kapható. Ricse, ricse, beatricse hórukk: ez volt, ez is van. Megérdemeljük.

Mert az élet nem habostorta Pelikán. Erről mindnyájunk Bíró Icája is tudna mesélni, akinek elvették a házát (házait) – állítólag maradt még kettő -, és a szenzációra éhes sajtó ebből akkora cirkuszt kavart, mintha zöld elefántok ugráltak volna át tüzes hulahop karikákon kalappal a fejükön, virággal a lukukban. Biztosan nagy művésznő a metállédi, sajnálom is őtet nagyon, mégis sírni valóan röhejes volt, midőn a házhoz küldött tudósítók fél óránként jelentkeztek be, hogyan is áll az ügy, megy, nem megy, átkozódik vagy zokog a művésznő. Ahogy kitetszett, a Fidesz itt bukott pár szavazatot, de nem eleget.

Tébolyda volt ez a kilakoltatás is, de az is, és sőtebben, hogy mindeközben pár millió honfitársunknak miként korog a gyomra. Ezt is lehetne közvetíteni sztereóban és három d-ben, de nem lenne annyira érdekes. Ica néni szépségpöttye jobban fizet Mari néni protkójánál, mert a nyomor is árucikk lett, látványosság az úri közönség számára, akik tele vannak öntudattal. Ezt mutatja például, hogy amikor a szemem láttára nem adott egy keresztény középosztálybeli vadbarom a koldusnak, akkor nem szelíden elhárította, hanem előadást tartott neki az adófizetés hasznáról, miközben jóllakottan böfögött Krisztusban testvéreim, ugye.

Ákos dalszerző úr meg Londonba ment aprót keresni, és a kellemeset a hasznossal összekötve kampányvideót készített. Ebben London utcáin Kazincbarcikára delirálta magát, ami már majdnem Mozambik. Ezzel sötét bőrű fajtársaira utalt, akik itt négerek, hazai vizeken pedig cigányok, Ákos dalszerző úr tehát nettó rasszista barom Ezért szereti őtet annyira egyetlenünk talán, hiszen – mint emlékezhetünk – ő meg Miskolcon riogatta a fehéreket a romákkal. És az a legszebb, hogy az ő romája, a Farkas Flóri meg a négerekkel riogatja a romákat, s ha ez így megy tovább, a négerek meg Orbánnal riogatják egymást. Mondom, hogy diliházban élünk.

Mert ugyan Ákos dalszerző úr Londonban érezte magát Afrikában, a pacalmeghajtású Németh Szilárd a magyar erdőkben tette ugyanezt, mert úgy lődözött kamerák előtt, mint valami elszabadult hadúr a szavannákon, aki holnap kiirtja egymillió honfitársát. Földutat adunk át szalagot vágva, gépkarabélyokkal pózolunk, miközben náci módon lenézzük a feketéket. Sok ez egy napra még ezektől is, és akkor Ica néni nyomoráról még nem is beszéltünk eleget, az éhező Mari néni meg el is felejtődik ebben a zűrzavarban. Pedig több figyelmet érdemelne, mint az egész díszes kompánia szőröstől meg bőröstől, szépségpöttyel és pacaltól zsíros aggyal együtt.

A koronát viszont mégis csak Orbán Viktor Mihály tette fel az aljassággal elegyes primitívségre, aki ezúttal nem ment el kampányolni egy óvodába sem, hanem hozatott egy példányt belőlük az irodájába. De nem az újba, oda csak az illiberális haverjait viszi. Nem a várbéli erkélyéről mutogatta a birodalmát Ádámnak, a kiválasztottnak, hanem az országházban fogadta őt. Három éves a gyerek, nem tehet róla, ha olyan világban él, hogy nem űrhajós vagy mozdonyvezető akar lenni, hanem Orbán Viktor. Viszont én a kedves anyuka helyében bábszínházba vittem volna, ott több a valóság, mint a kedves vezető lába tövében.

Nem Ádám volt az, aki Orbán-nézőbe vágyott. Normális három évesnek fingja sincs egy miniszterelnökről sem, csak vasorrú bábákról, kurtafarkú malacokról meg sárkányokról képzelődik. Maximum Piroskáról és a farkasról. Bármily lehangoló, be kell lássuk, az anyuka volt az, aki a kölkét használta eszközként, hogy Orbán közelébe férkőzzön. Brutálisabban: a kisfia farkával verte a csalánt. Ilyen országunk van, ami már magasabb hatalmaknak sem tetszik. Május van, és hófelhők gyülekeznek, az Isten siratja az emberi fajt, de leginkább a pöttyös seggű egyedeket, mint kitetszik, nem minden ok nélkül. Meg fog dögöleszteni minket a szakállas.

Egy rossz pont, és máris lőttek a nyaralásnak, vagy a gyereket nem veszik föl egyik keresztény iskolába se, ami nélkül továbbtanulásra esélye sincs, és dolgozhat a Mészáros, Mészáros és Mészárosnál. Ez a cég az egész országra kiterjedt, és mindent gyártott, amire szüksége lehet az embernek, a macskatápon át a füldugón keresztül a zenélő játékvonatig. Voltaképp az egész országban csak ez az egy vállalat volt, ez volt a „Cég”.

A Párt és ez határozta meg Neria mindennapjait, amióta a nagy háborúban csapataink legyőzték az egyesült Soros-Migráncs-Európa-ENSZ seregeket Rezsi tábornok vezetésével, de a tudjukki – akinek a nevét azóta ki sem lehetett mondani – eszmei útmutatásával. Amióta a Rákos patakon haditengerészetünk szarrá verte az ellenséges anya hajóit, aki nem szült parancsra, és a kerítés is körbe ért teljesen, azóta béke volt, csak a TEK tankjai cirkáltak, de ezt mindenki megszokta már.

Aranka, aki tizenkilenc éves volt, és még nem szült – biztatta is a csoportvezető erősen, sőt, tréfálkozott, hogy be is segít, ilyenkor hülyén vigyorgott és kacsintott -, szóval Aranka a „Tömegtájékoztatási Szöveggyártó Központi Iroda” alkalmazottja volt, itt az engedélyezett régi regényekből kellett kigyomlálnia a nem megfelelő jelzőket. Most épp a „Szerelem a kolera idején” című alkotáson dolgozott. Ennek zöld utat adtak, mert sok volt benne a toszás, csak nerizálni kellett a szöveget.

Szóval Aranka hallgatta a hangszórót, benne Cser Ágnes sámánasszonyt, aki elmagyarázta, hogy este induljanak táncolni, hogy megelőzzék a csontritkulást. Akinek szükséges, igénybe veheti a nemzeti nagymama-szolgálatot, ez olyan volt, mintha Mikulást bérelne az ember. Zárásként még reklámot adtak, a „Fáj a torka? nincsen gondja, ha a Miatyánkot elmondja. – Imát az imaboltból!” kezdetűt a nemzet csalogánya, Ákos szintetizálásával ötven millióért.

Arankát ez az egész nem érdekelte. Ahogy a hangszóró elhallgatott, csak a táncon járt az esze, már hallotta magában a fiúk évődését, hogy „Lépjen a talpamra kisnaccsád”, ami után táncba vitték, és mindegyikből áradt a „Mészáros No5” kölni illata, szájukból meg a „Mészáros garantáltan házi kisüsti” savanyú szaga. Az igazán menők Habony-porokkal akartak hódítani, a gyengébb lányok ki is mentek velük a WC-re, ahonnan fehérlő orral és szakadt bugyogóval tértek vissza, de a teremfelügyelők ilyenkor félrenéztek, hadd játsszanak a fiatalok legyintéssel.

Aranka azonban nem vágyott máma ilyen hedonista örömökre. Illetve már régóta nem vágyott, mert Aranka szerelmes volt. Hiába tanította neki az alapszervezeti vezetője, hogy ez burzsoá csökevény, és matricázzon inkább, ügyeljen az ellenséges irodákra, sőt, Kásler atya is hiába magyarázta, hogy ábrándozás helyett a Tízparancsolatot forgassa főként, a szívnek nem lehetett parancsolni, és, mint meglátjuk, annak a szívnek meg is kellett szakadni.

Árpi volt az, aki elvette az Aranka eszét teljesen. Ez a karamell bőrű, fekete szemű és hajú, ábrándos tekintetű gyerek, aki emiatt teljesen kilógott a cserkész-egyenforma tömegből. Távoli óceánok meg őserdők vonzása áradt belőle, és nem „Mészáros No5” szaga volt, hanem csokoládéval kevert pipafüst illata, mint régebben a részeges bölcsészeknek, és amerre ment, egy szivárvány utazott fölötte, mint valami glória, ezért is volt magányos nagyon és örökre.

Aranka teljesen megszédült tőle, bár csak távolról látta olykor, mert a vers-osztályon dolgozott, és hihetetlen történetek keringtek róla, hogy dekadens szövegeket engedett át, meg is büntették emiatt sokszor, és fenyegették, hogy kirúgják. Mégsem tették meg, mert a nagy többség már olvasni sem nagyon tudott, csak a jelszavakat értették. Árpit néhányszor elvitték, úgy mondták, továbbképzésre, de mindig bambán jött vissza, napok kelletek, míg visszatért az értelem a szemeibe.

Aranka kicsinosította magát munka után. A sötétkék, nem kurta szoknyát vette fel, fehér blúzt nyakig gombolva, meg magas sarkú topánt, holott tudta, hogy attól megvadulnak a fiúk, sőt, alaposan befújta magát „Récsöl-démon” parfümmel, amitől a szomszéd kutyája felvonyított, és megrezgett a csillár. A klubban jótékony félhomályban rázták magukat a fiatalok a „Boldogasszony anyánk” diszkósított ritmusára, amitől apácapornó fílingje lett a teremnek, körben a felügyelőkkel, akik diszkréten rejtették el a gumibotokat a reverendájuk alá.

Ahogy Aranka belépett, meglátta, hogy csak egy ember ül a sarokban, és izzó szemekkel nézi, és ő volt, az Árpi. Arankának gumivá vált a lába, elfolyósodott és imbolygott, hóna alól izzadság-szökőkutak sprickoltak még akkor is, amikor, mint valami földöntúli Isten, hozzá lépett, és nem azt mondta, hogy csörögsz a talpaimon csajszi, hanem, hogy hölgyem, szabad, és Aranka nem volt se élő, sem holt.

Akkor sem, amikor Árpi a karjain vele odalibbent a zenepulthoz, ellökte onnan a dizsikölket, egy pendrájvot dugott a gépbe, kattintott, és föltekerte a potmétert a plafonig. Mint a végítélet, úgy dörgött föl a pampák hangja és az argentin kurvák bánata, és tangózni kezdett Arankával, hogy együtt haljanak bele a végtelen szabadságba. A lány fejét csak kevés ütés érte, amikor Árpit csépelni kezdték, és elcibálták mellőle.

A hajánál fogva húzták ki a teremből, bekapcsolták a füstgépet, s ahogy kitisztult a levegő, mintha semmi sem történt volna, a rend helyreállott. Aranka ott állt a terem közepén egyedül, és nem tudta, mindez megtörtént, vagy álom volt csupán. Teljesen megzavarodva elfogadott egy kis Habony-port, másnap pedig szakadt melltartóban ébredt otthon. A telekép bemondta, hogy migráncsot fogtak a mulatságon, aki régóta álcázta magát, elvette a munkáját sok embernek a hivatalban, és akkor tették ártalmatlanná, amikor meg akart erőszakolni egy magyar hajadont.

Aranka végignézett magán, a nem kurta szoknyáján, a szakadt melltartóján meg a gyűrött blúzán, a szívébe révedt, hogy megkeresse Árpit a mélyén, de nem találta már sehol. Nappal volt, indult a józan robot.

A NER-ben ez a kép él Aranyról, ennyi maradt belőle. S mivelhogy N. Sz. alkatilag és horizontjában is egyívású Feketével, aki már ezer éve, meg míg a világ és még plusz hét nap, a világ legerősebb embere, tehát az „akikre büszkék vagyunk” tabló közepén csücsül, a reá hajazó Németh épp kapóra jött, ha már az irodalmárok kipusztultak a vérzivatarban, és itt maradt nekünk az egy szem Kerényi.

Különben is, mi feladata van egy fővédnöknek a NER-ben? A megfelelő helyre utalgatni a lóvét, és ez az Arany-féle még botrány nélkül is abszolválódott. Az sem derült ki például, hogy mondjuk Ákos, a dalnok együtt küzdött Toldival a toportyánok ellen, ilyen se szerepelt egy plakáton sem, akkor meg mi a jó franc bajotok van polgártársak? Ráadásul Németh még a birkózásban is legalább annyira otthonos, mint Aranyban.

Viszont tényleg aranyat ér ez az ember, legalább annyira, mint a mi Tállaink. N. Sz. göcsörtös élete során már munkálkodott az oktatás, a turizmus és a kultúra területén egyaránt, most pedig rezsiben és birkózásban utazik elsősorban, de mókamester is, ezt se feledjük. Mert milyen unalmasak volnának a napjaink nélküle, ha a bicskát nyitogatja is az ember zsebében, mégis csak vele van a móka meg a kacagás.

Mert az öniróna hasznos tudomány, viszont másokon röhögni még jobb. N. Sz. jó helyen van ott, ahol van. Mert tudtad-e én nyájasom, hogy hősünk eredetileg tanító volna? Ugyehogy nem. És azt képzeld el, ha még mindig a kis kölkeknek mesélné a Toldit, hány ígéretes gyermek rekedne meg a fejlődésben, miközben úgyis fogy a magyar. Sőt, ha mondjuk Kósára bízták volna ezt a nemes feladatot, akkor meg a kupakokba fulladt volna bele az egész nyüves cirkusz.

Jól volt ez így, ahogyan lezajlott. A magam részéről N. Sz. számlájára azt írnám csupán, hogy fővédnökként, miután a lopásokról rendelkezett, nem hatott oda, hogy Aranyról ne a bamba Toldi jusson a panelproli eszébe, hanem az „Őszikék” írója pédául, aki a tölgyek alatt szeretett ücsörögni, és Ady előtt utat talált a kábé száz éves késésben lévő magyar irodalom számára a modernitás felé. De ez már annyira delikát dolog, hogy szerintem még Bayer sem ért hozzá.

Így hát, arra jutottam, hogy Hasek tollaival ékeskedek inkább, és bemutatom az ő szavaival, milyen érzéseket generál bennem az illusztrációként idebiggyesztett N. Sz. portré:

„…- Tizedes úr – mondta az egyéves önkéntes -, így, ahogy a zengő hegyeket és az illatos erdőket nézi, maga Dante alakjára emlékeztet engem. Ugyanaz az átszellemült költőarc, gyöngéd szívű és lelkű férfi, minden nemes indulatot befogadni készen. Maradjon, kérem, így ülve, oly jól illik ez magához. Milyen lelkesülten, minden mesterkéltség és kényszeredettség nélkül dülleszti a szemét a tájra. Kétségtelenül arra gondol, hogy milyen gyönyörű lesz, amikor tavasszal e kopár tereken tarka mezei virágok szőnyege terül majd el…”

Ezzel szemben a face népe, ha szintén a Svejkből idézne, ezt másolná ide N. Sz.-re gondolva:

„..- Maga nem tehet semmiről – folytatta csitító hangon az egyéves önkéntes -, az élőlényeknek igen sok fajtáját és csoportját a természet tökéletesen megfosztotta az intelligenciától, hallotta már azt a kifejezést, hogy emberi butaság? Nem lett volna határozottan jobb, ha maga valami másfajta emlősnek születik, és nem viseli azt a hülye nevet, hogy ember és káplár? Óriási tévedés, ha azt hiszi magáról, hogy maga a legtökéletesebb teremtmény ezen a világon. Ha levágják a csillagjait, akkor maga egy nulla, akit teljesen érdektelenül agyonlőnek minden lövészárokban, minden fronton. Ha odavarrnak magának még egy olyan kis piszkot, és a zupás nevezetű élőlénnyé léptetik elő, akkor se mondhatjuk el magáról, hogy most már rendben van. A maga szellemi láthatára csak még jobban összeszűkülne, s ha majd végső nyugovóra helyezi valahol a harctéren azokat a kulturálisan elsatnyult csontjait, az egész Európából senki se fog sírni maga után…”

Hát, így valahogy, viszont nem szép dolog ez, polgártársak, méltatlan. Kikérem magamnak a Sziszi bántását, állócsillagunk ő minekünk, azért. És most mindenki nyugodjon meg, mert attól megnyugszik. Jóvan.

Született egy törvénymódosítás-tervezet ugyanis, amely a veszélyeztetett gyerekek védelme ürügyén a szülőket basztatja. Mert mi másnak volna felfogható – csak úgy mókásan kiemelve –, ha egy várandós anyuka késve jut el a terhesgondozásra, vagy ha az apuka-anyuka nem jelenik meg a szülői értekezleten, a védőnő vagy az iskola ezeket minősítheti az együttműködés megtagadásának is. Ha pedig annak tartja, a hatóság a gyerekek elszakításáról is dönthet.

Így telepszik rá az emberekre a hatalom, amely minden szusszanást szabályozni óhajt. Ebből fakadón bekúszik a gatyákba, a gyerek kiságyába, és megjelenik a mumus a védőnő és a tanító néni képében, akikből bármikor lehet házmester. A kormányzó pártokat, és különösen a keresztényit például már a kezdetek óta különösen érdekli a polgárok szexuális élete is. Ez kiváltképp. Mert ott akarnak lenni minden kilométerkőnél, és mint valami perverz szatír, aljas kukkoló vagy pedofil szemét, úgy viselkednek az alattvalókkal.

Az üdvözülés ürügyén matatnak a gatyában ágyéktájon. Minden tíz dolgozónál többet foglalkoztató munkahelyen népesedési megbízottat kellene alkalmazni – ilyen ötletük is van -, a harminc évesnél idősebb, gyerektelen nőknek úgy kellene hozzájárulniuk egy-egy gyerek felneveléséhez, hogy anyagilag támogatnak egy sokgyerekes családot. Erre a másik lehetőség az adólevonás lenne, amit a nő visszaigényelhet, ha „mégis rászánja magát” a gyerekvállalásra. A harmincöt-negyvenöt éves korosztály gyermektelen tagjainál korlátozni lehetne az abortuszt. Ezzel együtt lehetővé tennék, hogy az így megszületett „kényszergyermeket” születése után örökbe adják.

Az abortusz szabályozásáról már régebben voltak omló álmaik, még abban az időben, amikor a pirosló orrú Pálffy úr is a soraikat erősítette. Éppen az ő nevéhez köthető az a javaslat, amely elvonta volna a művi terhesség-megszakításokra szánt összeget, és azt örökbefogadások ösztönzésére, valamint gyermekvédelemre csoportosította volna át.

Mindaz egyáltalán nem zavarta őket, hogy a hatályos szabályok szerint az egészségügyi indokkal végzett beavatkozás díját az egészségbiztosítás fedezi, és a fizetési kötelezettség alól teljesen vagy részben mentesülhet az, akinek a szociális helyzete ezt indokolja.

A delír értelmében éppen azok a nők nem jutottak volna a legális és biztonságos művi terhesség-megszakítás lehetőségéhez, akik ennek az árát nem tudják kifizetni. Az abortuszokra fordított állami támogatás elvonása különösen azért volt képmutató, mert az állam nem támogat semmilyen fogamzásgátló eszközt vagy módszert, és a hozzáférést sem segíti azokhoz.

És még: a kereszténydemokraták törvényjavaslatot nyújtottak be a magyar népszaporulat védelmében. Az elképzelés szerint meddővé tételt a jövőben csak az kérhet, aki ennek a költségeit vállalja, elmúlt negyvenéves, vagy három gyermeke van. Rétvári Bence szerint „az új szabályozással minden fiatal számára megőrizhetővé válik a gyermekvállalás lehetősége.” Továbbá: „Fontosnak tartják, hogy a gyermekvállalásra mindenki szabadságát a kormány biztosítani tudja.” A kormány tehát biztosítja a népszaporulatot, mesés.

Viszont nem mindenkinek. A cselekvőképtelen személyeken az egészségügyi indokkal elvégzett beavatkozások feltételeit a törvényjavaslat nem módosítja. Az utcaképet zavaró nyomik tehát ne szaporodjanak, gondolhatták a törvényjavaslat szellemi atyjai. Az ő gyermekvállalási szabadságukat nem kell, hogy biztosítsa a kormány. Így tisztul a faj.

Végül csak eljutnánk a magyar Lebensbornokhoz. Mesélek erről.

1935 decemberében Heinrich Himmler, az SS vezetője létrehozta a Lebensborn alapítványt. A szervezet célja az úgynevezett tiszta, német vér, más szavakkal az árják védelme volt. Ezeket a szőke hajú, kék szemű, fehér bőrű germánokat tekintették az ideális külsejű embereknek, akik a német nép jövőjét biztosították.

A Lebensborn alapítvány szülőotthonokat hozott létre árja asszonyoknak, főleg SS-tisztfeleségeknek. A legtöbb megszállt országban létrehoztak ilyen Lebensborn-otthonokat, de sehol sem volt akkora sikerük, mint Norvégiában. Ennek eredményeképpen hat-tizenkétezerre tehető a program keretében, 1941 és 1945 között, Norvégiában született gyerekek száma. Ez az egész a fajnemesítési törekvések egyik, meglehetősen bizarr mellékhajtása volt.

A nőnemű egyedeket beterelték a SS fiúk farka elé a megfelelő népszaporulat érdekében. Minálunk ez úgy képzelhető el, hogy a rengeteg semmirekellő szinglit az ifjú kereszténydemokraták, a még fáintosabb fidelitas csődörök baldachinja alá tuszkolnák toszási céllal, hogy aztán igazi színmagyarok világra hozásával örvendeztessék meg a mindig jó kedélyű Harrachbácsit. A komcsikat meg ki köll herélni.

Mert a nő dolga a szülés, mint azt Kövér úrtól, Ákos úrtól – meg a többi baromtól – tudjuk. És nem csak a kívánatos szaporulat elérése miatt, hanem azért is, hogy a nő ne akadjon össze jártában-keltében valami vak komondorokkal. Minálunk tehát beköszöntőben van az új középkor, aztán érdekes folyományai is vannak az elborult elmék vibrálásának.

Egy éve például az előrevivő kereszténység jegyében érdekes installációval kampányoltak az egri minorita templomban. Kokárdával feldíszített babakocsiban egy koporsó volt található, felette pedig olyan feliratok, hogy a fogamzásgátló széles körű használata házastársi hűtlenséghez és az erkölcsi nevelés általános fellazulásához vezet.

Nehéz dolog ez a szerelem. Ha az ember agyában kereszt világít, még inkább az. Viszont nem kéne, hogy a kormányzó erő zizgő heréinek kínja és mocska a választópolgáron csapódjon le. Az egész bagázst el kőne küldeni valami jóféle kuplerájba, ahol a macák lekezelnék őket, és akkor tán lenyugodnának végre. Az elfojtott szexus egészen elképesztő tüneteket produkálhat ugyanis, ennek ékes példája a föntebb bemutatott lázár, hogy csak a toszás jár az urak fejében, és nem bírnak leszakadni róla. Viszont ne egy Rétvári mondja meg már, miképpen tornázzak az ágyban, ha csöndesen kérhetném. Momentán egyéb óhajtásom nincsen, a többivel majd később hozakodok elő.

Hogy ennek a kettőnek nincsen köze egymáshoz? Dehogynem. Az origójuk meg a mi drágalátos parlamentünkben leledzik. Meg a Kövér úr bajusza alatt. „Szeretnénk, ha lányaink az önmegvalósítás legmagasabb minőségének azt tartanák, ha unokákat szülhetnének nekünk.”

Nincsen egy éve, hogy a drágalátos pártjának kongresszusán ezeket mondta. Meg a nemzeti dalszerző: „A nőknek nem az a dolguk, hogy ugyanannyi pénzt keressenek, mint a férfiak, én így érzem. A dolguk az, hogy a női princípiumot beteljesítsék, nem? Valakihez tartozni. Valakinek gyereket szülni.”

Ő a mi Ákosunk, akinek a szombathelyi fellépését – Szent Márton év szellemében – szakrális eseménynek minősítették, és most nem viccelek, ellenben röhögni ér. Valamint azon is, hogy Harrach bácsi már megint vasárnapozik. Épp tegnap látott neki újólag a család szellemében.

Most itt halkan elelmélkedek arról, hogy ezeknek mi a rosseb a család, mint a társadalmuk összetartó kovásza. Tényleg. Vasárnap húst klopfolunk, zümmög a mosógép, ordít a porszívó, apa meg találkozik a barátokkal a kocsmában a mise előtt. A gyermekek pedig nézik a televíziót, vagy áldozást, vagy a Tomot, meg a Jerryt.

Más opció nincsen. Estére térve meg, mert a heti beosztás ezt kívánja, apa anya combja közé nyúl, csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja. Így kéne áthömbölögnünk az életen, hogy komilfók legyünk a Párt szemében. Ekkor, és csakis ekkor élvezkedhetünk a langymelegben, a nemzeti dohányboltban, oder a kormányablak mögött, kiskosztümben.

Tessék választani! Kitartó munkával sikerült elérni azt az idillt, amikor Lenin az asztal mögött ül, és ír. Dolgozik. Ezt mutatták nekünk a tankönyveink eszmélésünk idején, és most Orbán is tankönyvi darab lett. Kérdés akad-e még elvtársak? Ugyehogy nem.

Megtartotta alakuló ülését csütörtökön a Parlamentben az Olimpiai Védnökök Testülete, amely az Országgyűlés által a 2024-es budapesti olimpiai és paralimpiai pályázat megvalósításának támogatására létrehozott egyeztető, véleményező és javaslattevő testület.

A bizottság elnöke – ki más – Schmitt Pál volt köztársasági elnök lett. „Azt kérem a tagoktól, hogy a budapesti olimpiát tekintsék össznemzeti ügynek, amelyhez pozitív hozzáállás és hit szükséges” – mondta Schmitt Pál, hangsúlyozva, hogy társadalmi támogatottság nélkül nem lehet olimpiát rendezni.

Egyetértünk ez utóbbiban. S mivelhogy a vágyott társadalmi támogatottság egyáltalán nincsen meg, sőt,’álamfői magasságokban lebegő elitjeink mindenféle népszavazást, ilyeneket megakadályoznak, nehogy kiderüljön, hogy a többség magasról szarik az öt karikára, az egész történetet be is lehetne fejezni. De hitük az mégis van nekik, ergo, maradnak a ganajban, és sajnos velük együtt magunk is bőven.

Boston és Hamburg, ez a két, harmadik világbéli kóceráj, ahol a népeknek fogalmuk sincsen arról, mi a jó nekik, nem kér a gyönyörökből. Minálunk – ahogyan azt főpolgármester úr volt szíves kifejteni – az emberek nem rendelkeznek kellő információval a dologról, így bele sem pofázhatnak. Világos.

Ellenben össznemzeti ügy ez az egész, mi más is volna. Érdekes egy országban élünk, minálunk Orbán Viktor vágyai manifesztálódnak össznemzeti ügyként rendszerint. Ez azért hasznos fogalmi kategória, mert ha a mindezek után visít ellene a jódógos jóközmunkás ember, akkor legott hazaáruló lesz belőle. Ezt az utat járom épp magam is, hogy dögölnék meg. De mindegy.

Visszatérve azonban ctrlc+ctrlvpálra, örülünk, hogy hányattatásai után megtalálta az ő helyét, és emelt ’álamfői gerinccel – akárha Los Angeles – vesz újra részt a harcban. Minálunk az Orbán generálta ’álamfők vagy bazsarózsátt mentenek, vagy őserdőket. Most meg olimpiát. Mivelhogy mindahány belefáradt a nemzet töltőtolla szerepbe.

Mindenki bekaphatja? Igen. Ez nem komilfó? Persze hogy nem, de másként nem megy. Új szerepében viszont azt javasolnám ctrlc+ctrlvpálnak, ha kisfilmet rendel Andytól a világrengető esemény népszerűsítésére, a főszerepre ne kérje fel ezt a Hosszú lányt.

Jó lesz oda az Ákos, aki egészen bizonyosan nem tépi szét a sokmillás szerződést, mert nem is a Telekom kínálja neki. Viszont misét mond hozzá, és zsebre rakja, tárogatón pedig kísér Schmitt Pál. Esetleg zongorázik picinyt.

Vagy álmában csönget.

Akkoriban az orvosok és ápolók nem emigráltak, sőt, sehol sem voltak magunk közt szólván, s amikor a fekete halál aprítani kezdte a jónépet, füstölőkkel és keresztekkel rohangásztak a sártól szuttyogó anyaföldön. Persze, hogy a felsőbbrendűek ötven százaléka megmurdelt, a maradék meg Jeruzsálemnél hadakozott.

Már hétszáz éve is tele voltunk hülyékkel, manapság meg pláne. Akkoriban azért kezdtek el versekben, zenékben és képeken csűrdöngölőt járatni a csontokkal, mert csalódtak a keresztény világképben, nem utolsó sorban meg tele volt a tökük a pestissel.

Magunk itt most még véletlenül sem bírunk csalódni semmiféle emelkedettségben, mi több, éppen ellenreformáció, sőt térítés folyik, tele van az ország misszionáriusokkal, viszont nyakig ülünk a dögvészben. Ennek közel hat éve már, s amikor azt hittük, hogy annál szarabb, ami épp van, már nem lehet, mindig kiderült, hogy de, igen.

Nincsen nekem arra felületem, hogy az összes ganajságot fölsoroljam, ide fókuszálok tehát a csúcspontra, amikor Kovács őrsi krónikás megtette a bejelentést, miszerint a Telekomot partvonalon kívül helyezik, mert bántotta a nemzet csalogányát, a másik Kovácsot.

Mondom, hogy mindig van lejjebb. Ez a gesztus, ez a momentum mutatja, hogy új szintre lépett a delír, és már semmi sem számít az ég egy világon, csakafidesz, illetve és jobban mondva csakazorbán, aki addig-addig ropta haláltáncát, amíg új minőségbe csapott át a boogie woogie.

Meghirdette immár a totális háborút Európa, meg úgy általában a józan ész ellen, fölgyújtotta a zsúptetőt, és száll a por a tanya mellett. A total Krieg lélekemelő ideáját egyébiránt bizonyos Joseph Goebbels nevezetű elsőáldozó tette közkeletűvé még 1943. február 18-án a berlini Sportpalotában, a végét ismerjük.

Viszont volt neki egy főnöke is, aki meg úgy vélte, ha az ő népe, nemzete nem képes győzni a liberális mocsadékok fölött, akkor gyöngének bizonyult, és nem érdemli meg az életet. Ezen a tökéletesnek mondható szinten jelenleg még nem tartunk, a lehetőségek tárháza viszont végtelen, az első bizonytalan lépéseket épp most tesszük meg.

A napokban kaptam meg egy rajongó-hívőtől a kiosztásomat a kibertérben, miszerint az én világomban soha nem süt a Nap. Az lehet, mentségemül annyit hozhatok föl, hogy nem tehetek róla, mint az a nyolcmillió sem, aki hasonképp vélekedik ebben a honban, és nem lát kakukkos órát minden kilométerkőnél.

Így jártunk, hamarosan kiderül, hová vezet ez az egész. Sok jóra ne számítsunk, mert mint a fura bajuszos manus hetven évvel ezelőtt, úgy állunk magunk is szemben már az egész világgal, ami állapot borongós kedvet ülepít az emberre nagyon. Momentán egy dolog vigasztal csupán, hogy a mezei tücsök nyerte el online szavazáson „Az év rovara” címet, megelőzve a kisasszony szitakötőt és a nagy szarvasbogarat.

Hogyan jön ez ehhez az egészhez? Látszólag sehogyan sem, aztán mégis. Mivelhogy gyermekeink is meghasonlanak majd az iskolapadban meg a mesekönyvek fölött merengve, amikor nem értik, miért a dologtalan tücsköt dicsőítjük egy éven át, s nem a szorgos, jómunkásember hangyát.

Fontos, kérdések ezek, amelyekre még tizenhat éves kora előtt választ kell találnia a Kövér-unokáknak, hogy ne bomoljon meg a kicsi lelkük, mielőtt beállnak közmunkásnak a Mészáros-féle földekre, hogy harsogják az indulót: „Tücskök, zengjetek,/ sose halunk meg, férgek, istenek!” Hát így jártunk nagymama.

(Op I.) Az okosak földje

„Fosunk a jövőtől, büszkén a múltra,/ de hogy mi volt a múlt, azt senki se tudja. / Úgy tudtuk, más bánt el velünk, / pedig mi voltunk azok, hidd el nekünk. / A Habsburgok kérték és kapták a koronát, / önkéntes gyarmat voltunk több koron át. / Későn keltünk arra, hogy fel kéne kelni, / addigra utált körbe mindenki. / Miközben Deákot ünnepelte száz torok, / a fejünkre nőttek a román pásztorok, / ők nem egyeztek ki a kiegyezéssel, / baj is lett belőle később kevéssel, / hogy becsúsztunk a háborúba, / hülyére verve álltunk Trianonba’. / Utána Horthyék is okosak voltak, / hadat üzentek a Szovjetuniónak. / Mínusz negyven fok volt az oroszoknál, / ott maradt a fél hadsereg a Donnál. / Jöttek a ruszkik, fal lett a Lajta, / bölcsőnk ez, s gyakran sírunk is rajta. / Mi vagyunk a hősök és mi vagyunk a holtak, / a nácik és a komcsik is magyarok voltak, / mi voltunk Koppány és Kun Béla, / mi vagyunk magunk a probléma. / Valóvilág, Megasztár, X-Faktor, / szidjuk mindet, de nincs, aki elkapcsol, / és hiába védjük másoktól a földet, / ha lengyel húsért sorban állni ragyogó ötlet. / Mi tévézünk öt órát, de a jenkik a hülyék, / hősök vagyunk, csak sose állunk ki az ügyért. / Aki akar itt bármit, az úgyis dobbant, / és marad egymillió kamurokkant / az országban, ahol mindenről más tehet, / a zsidók, a bankok, az IMF, a melegek. / Balhé van, de sosincs felelős, / mindenki megússza, van jog, csak nem erős. / Eltűnt a Postabank, de senki se tette el, / Kulcsár Attila is egyedül kezdte el, / hozott is valamit az Ezüsthajó, / a Hagyóból lett csak cellalakó. / A pártokat építik az autópályák, / egyszer még féltek, de azóta látják, / hogy nem üvegzseb van, csak üveges szemek, / úgyhogy ideje, hogy építkezzenek. / Mi is építjük a nemzeti falansztert, / de erről nem írt se Kertész, se Wass Albert. / Nyugat-Európa és a káosz partján, / félig Ázsia, de egészen Balkán. / Mi vagyunk Orbán és mi vagyunk Gyurcsány, / mi vagyunk a rendőr, az orvos, ez a furcsán / bekötött nemzet, ez a szédült nép, / mi vagyunk a tábor és az ellenség. / Ki itt hatalmat kap, az sohase fékez, / először dönt, és aztán se kérdez, / hiszünk még, de tudjuk legbelül, / hogy hazudnak rendületlenül. / Légy csendben, ó, magyar, / ha viselkedsz, eljön az ómagyar / táltos, és neked is letol egy szettet, / szebbet, mint ahogy elképzelted. / Nézed a plazmán, majd kifizeted egyszer, / az állam is így él, ilyen ez a rendszer. / Itt tudja minden kisgyermek, hogy / svájci frankból nőnek a díszkertek, / úgyhogy senki se szól, hogy így nem lesz jól, / meleg ez a kibaszott disznóól. / Huszonöt éve nonstop a válság, / nem mászunk ki, csak a gödröt ássák, / volt egy lépcsőnk, de eltemettük, / most építjük újra, hogy lebontsuk együtt, / mert az utód is úgyis begőzöl, / még három év és kezdhetjük elölről. / Isten, várd meg a magyart, / majd odaérünk, csak még vesszük a kanyart. / Isten, várd meg a magyart, / rögtön odaérünk, csak még vesszük a kanyart. / Nem is akkora baj, hogy nincs nagy sietség, / megbűnhődte már e nép az összes ötletét, / lehet, hogy gyerekként még máshogy tanultad, / de ha hátralépnél, látnád, hogy magunknak / basszuk el, de pusztuljon az idegen. / Léptek a ruszkik, de látszik, hogy ide nem / több párt kell, hanem több külön ország, / az okosak földje, Magyarország. / Mi basszuk el, de pusztuljon az idegen, / léptek a ruszkik, de látszik, hogy ide nem / több párt kell, hanem több külön ország, / az okosak földje, Magyarország”

( Op II.) Kedves vezető

„Mi ez a sok kérdés? / ha várod a választ, szoptad / mások mást választottak / és szépen teszi a dolgát / tereli a hordát / dolgokat épít, keveri a maltert / ha bántanak minket, osztja a sallert / ne szólj bele, nem látod át / csak erős kéz tesz erős csodát / foglalkozz mással, nem olyan rettentő / nehéz látni, hogy rendel a megmentő / itt épül a lehető legszebb temető / a kedves vezető számít rád / tartsd meg a kritikád, csak tátsad a kicsi szád / a kedves vezető számít rád / mire fel ez a kétely / kis csermely, mit csobogsz / gondolkodni túl ortodox / a vállad elbír még pár terhet / hát tartsad a tervet / alattvaló vagy, térdelj bátran / felfele nézz, ha mégis gáz van / bolond lennél nem fogni fel / egy erős kéz majd segít, ha kell / foglalkozz mással, nem olyan borzasztó / nehéz látni, hogy itt csak így lesz jó / itt épül a lehető legszebb temető / a kedves vezető számít rád / tartsd meg a kritikád, csak tátsad a kicsi szád / a kedves vezető számít rád / az állam a vallás, miért nem hiszed el / jobban tudják, miért nem hiszed el / eljön az álom, miért nem hiszed el / amíg nem visznek el? / aki együtt van, mindig az erősebb / aki együtt van, mindig az erősebb / aki együtt van, mindig az erősebb / aki együtt van, az egyszer egyedül lesz”

Egészségedre!