Azzal nincs baja a migráncssimogató embernek, hogy több alkalommal is röptette magát a Csányi-Airrel köpcösünk, mert, mint tudjuk, évszázadok óta így utazik, és így is fog, míg a világ, s még két nap. Közöd? Ezt nem mondta a köpcös, csak gondolta, midőn aktuálisan pofán köpte a magyar társadalmat repülésügyileg. Ám, amikor Csányi bankvezér azt mondja: „fizette”, meg, hogy „személyesen”, akkor a migráncssimogató ember úgy vélekedik, hogy ebbe a kabaréba éves bérletet vesz.

Én nem tudom, a Csányi-Air hogyan működik, mik a tarifái neki turista és business osztályon, azt meg pláne nem, hol található a jegyiroda. És, bár a képzeletem elég termékeny, az nem fér bele, hogy a köpcös sorban áll a Csányinál, kér egy retúrt Moszkvába, és a bugyellárisából kaparja össze az aprót a jegyre engedményért gazsulálva. Mert Orbán már rég túljutott azon a szinten, hogy akármiért is fizessen, illetve, ha mégis, azt kedves népe állja, mint az közkeletű.

Tőle magától tudjuk, hogy vagyontalan, az is volt és az is marad, mint ahogyan csecsszopó kora óta kizárólag röpcsivel jár, még a budira is húzza maga után a kondenzcsíkot. Csakhát, már ez önmagában olyan ellentmondás, amire bohózatot lehetne alapozni, csak épp most ehhez nincsen kedvem. Ha azonban feltéve, de nem megengedve kifizette a magánröpködéseit, amiből annyi volt, mint égen a csillag, akkor meg mibűl, hogy fajsúlyosan tegyük el a kérdést.

Ez lejárt lemez volna, csak épp tegnap is szóba került. És még ennek ellenére is csak legyintenék egyet, ha nem zaklatott volna fel az a csekélység, hogy ezek a pofámba hazudnak, és ettől jól is érzik magukat. Mindenről hazudnak, én itt hülyének vagyok nézve, meg te is, és ő is. Kompletten vagyunk idiótának tételezve, ami még szintén nem baj. Én is, ha meglátok egy fideszest a közelemben, csak elmosolyodok, hogy, hát hülye ez, szegény. Ezek magánügyek.

De, hogy immár az élet minden területén csinálnak bohócot az egész országból, sőt, desszertnek még meg is lopják, és a kies ország bájos lakói bambán mosolyognak csupán, és nem döntik le a szobrokat, ez nehezen érthető. Magam is csak úgy jöttem rá, hogy lassan már egy hete cseng a fülem, és odáig jutottam, hogy egész jól elvagyok vele. Lassan cimborák leszünk mi ketten, és ez a gyalázat, ez a baj, és nem az, hogy döglenek a nyulak.

El is magyarázom rögtön. Az Agymenőkben Amynek fölteszik a kérdést, miszerint hogy van, ő köszöni, és válaszol is rá, hogy akár a többiek, rá is jellemző a fokozatos entrópia, az elaggás, aztán a halál. Csudálatos ez a szimbolika, amely egybecseng a fülemmel. Az entrópia, mint tudjuk, a rendezetlenség jellemzője a termodinamikában, a macskás Schrödinger azonban az életfolyamatokra is kiterjesztette, ezzel magyarázva meg, miért érzi kamasznak magát az ember akkor is, ha már csak hálni jár belé a lélek.

Gondoljuk csak meg, hányféle nyavalya, betegség, ilyesmik gyötrik az organizmust hosszú élete során, s bár kikecmereg belőlük, azért mindahány nyomot hagy rajta azért, valamit veszít a száz százalékból. De, ha elmúlik a taknya, begyógyul a sebe, azt mondja, olyan vagyok, mint előtte, pedig nem. Így az évek során hogy úgy mondjuk, fokozatosan veszít az értékéből, miközben hozzászokik a veszteségekhez, s miközben bottal vánszorog, még lányokat hódítani indul, akik meg kiröhögik.

Ezzel csupán arra utaltam, hogy mint a hideg vízbe tett, s fokozatosan megfőlő béka, magunk is csak akkor veszünk tudomást az öregség kínjairól, ha már beledöglöttünk. Ahogyan országunk és annak elgyötört lakói is annyira megszokták a gonosz regnálását, hogy azt hiszik, azért még jól vannak, pedig ott álldogálnak a pusztulás szélén. Mert, ha már szügyig merültünk a szimbolikákba, Orbán az egész országot repteti Moszkvába, és nem vesz neki retúrjegyet, ha tetszenek érteni a fennforgást. – Föl kéne szabadulni már.

Ma délig mindenki a maga módján elsiratja a CEU-t, tegnap is lengtek a fekete lobogók, és zümmögtek a gyászbeszédek, mintha értelme volna annak, aminek egyáltalán nincs. Pártunk-kormányunk ugyanis a Hollik szócsövön keresztül volt kegyes közölni, hogy a CEU távozása politikai blöff, következésképp nem kíván foglalkozni vele. Mint nőügyekkel meg jogi kérdésekkel, különben is, boldog karácsonyt, ugye. Az ilyen aljas habitussal nehéz kezdeni akármit is, mert nem vitatkozik, nem azt mondja a fehérről, hogy fekete, hanem, hogy az nincs is. Ott áll, erre azt mondja, nincs ott. Ilyennel tehetetlen az ember.

Bohókás sorozatokban, mint az Agymenők, ez klafa fordulat, hogy Penny azt mondja a kedveseként fungáló Leonardnak: te jobban hiszel a barátaidnak, a saját szemednek és a saját fülednek, mit nekem? Vagy ugye Virág elvtárs, midőn így fakad ki: „Ezeken lovagol maga? Amit a vaksi szemével lát? A süket fülével hall? A tompa agyával gondol? Azt hiszi, fölér az a mi nagy céljaink igazságához?” – és máris célnál vagyunk, belesüppedtünk a fasiszta-kommunista korba, amely a miénk volt a múlt század bájos ötvenes éveiben és máma úgyszintén. Viszont mégsem erről a boldogságról gondolkozom most, hanem a párhuzamos univerzumokról.

Az is sarkall erre már megint, hogy a szerencsétlen Macedónia is kérte Gruevszki kiadatását. Kék szegélyű kistányéron adta be az igényét a saját külön bejáratú bűnözőjére, de pártunk-kormányunk nem, hogy átnyújtotta volna az inkriminált fejet, hanem nem is válaszolt a kérésre. Szóba sem állt ezekkel a macedónokkal, mint egy kiskölök, aki befogja a szemét, és akkor úgy hiszi, hogy láthatatlan lett, mint ilyen élménye mindenkinek volt már, aki összefutott apróbb emberekkel a nagyvilágban. Oviban ilyet játszani jó, országot vezetni viszont így nem lehet. Nem kicsinyes ez, hanem aljas, hogy lájtos legyen az a jelző.

Pedig nagyhangú, ámde terhelt vitézeink körében a módi ez. Ha megengedőbb lennék, akkor hasonlítanám őket a három bölcs majomhoz, Mizaruhoz, Kikazaruhoz és Ivazaruhoz, akik együtt testesítik meg a nem lát rosszat, nem hall rosszat, nem beszél rosszat ideáját. Vezető elvtársaink azonban ilyen majmokat maximum műanyag formában észleltek falusi céllövöldékben, és – magunk közt szólván – halovány fingjuk sincs ezek jelentéséről. Sőt, nem is gondolkodnak rajta, mert nincs meg hozzá a testbéli eszközük, a szükséges szerv. Azért vezető elvtársak.

És még csak ez sem érdekes igazán, hanem az viszont igen, hogy meddig lehet úgy csinálni, mintha a nekünk nem tetsző vagy nekünk kellemetlen dolgok nem is léteznének, hogy meddig lehet tagadni a valóságot. Mintha egy másik univerzum volna az, amelyben ezek a narancsfák virágoznak. Viszont minden lufi kipukkad egyszer, ez a miénk is, azonban csak jó sokára. Mert most is, hogy még ganyébb lesz a rabszolgatörvény, mint az eredetileg kinézett, a keményen dolgozó kisember azt mondja, gyere velem tüntetgetni. Mintha virágot szedni indulna a rétre.

Aztán meg, midőn szavalgatnak a fagyban és lelkesítő szónoklatok hangzanak el, majd hazamennek a legények, pártunk-kormányunk azt mondja aztán, ilyen nem volt, meg sem történt. Sőt, hosszas egyeztetés után a dolgozók kifejezett kérésére, a nyomásnak engedve szavazták meg a gyalázatot. És ezt addig mondják, ismétlik még a meccsek közti egypercesekben is, míg mindenki elhiszi. Pedig lehetne másképp. Szóra is lehetne bírni a hallgatásukat cigivel a szájban, reflektorral a szemben, könyékig tűrt ingujjal és asztalra csapva, vagy csak sárga mellényben az utcán. Különben a napot is letagadják az égről, és sosem lesz vége.

A megzuhanást az ezerháromszáz milliárd okozta, aminek a részletezésétől most nagyvonalúan tekintsünk el, viszont ez az egész úgy hókon találta a jó (vagy rossz) Lajost, hogy nem is bír belőle kikecmeregni, és azóta, hogy nem találta a szövegkönyvben az ide vonatkozó részletet, csak esik és kel. Bár ez utóbbi értékelésekor meg kell vizsgálnunk, hogy mennyire robot ő, és most épp melyik gombját nyomja a gazdája. Hiszen, drága testvérek, emlékezhetünk, hogy sokszor elszabadult már, önálló életre kelt mintegy, jól ismert végkifejletekkel.

Emlékezzünk most arra, midőn a jó (vagy rossz) Lajos a felgyülemlett feszültséget úgy vezette le, hogy nem állt szóba az őt kérdezni óhajtó zsurnálemberrel, amiből kifolyólag öt percig nyargaltak egymás mellett, míg hősünk enyhülethez nem jutott. A második felvonásban autójával menekült Pécsen. Mint ismeretes, a sofőr oly vehemenciájával iszkoltak, hogy majdnem autóstul szorultak a kapualjba, és csak hosszas gólyafos-szerű körözés után tudtak elmenekülni.

Tegnap estére aztán valaki vagy valakik megsokallták, hogy a jó (vagy rossz) Lajos chaplini magasságokba emelkedett, és lefújták a fővárosi kampányrendezvényét. Örömök nélkül maradtak tehát a savas-esernyős nyugdíjasok. Ez az ő bajuk, hősünké ellenben az, akárhogyan is nézem a történetét, ez egy lineáris sor, egészen valószínű végkifejlettel. Momentán valamely eldugott sarokban duzzoghat, vagy épp programozzák, viszont sláger lett belőle, mert nincs egy hely, ahová mehetne.

Még a rezgő nyári leveleknek is van lelke, a gépeknek meg pláne, a jó (vagy rossz) Lajosnak talán. Engemet most ez a része érdekelne, hogy mi a rosseb játszódhat le abban. Van-e benne bűntudat, szégyen, ilyenek. Bár ezek a szakirodalom szerint csak akkor tudnak kialakulni, ha az alany képes önmagáról gondolkodni, és önmagát valamilyen elváráshoz viszonyítani. A szocializáció során kialakul az elvárt énkép (milyennek kellene lennünk), és ez befolyásolja a viselkedést, és viszonyítási pont az énképhez, hogy képesek vagyunk-e alja-mocsadék alaknak látni magunkat, ha tényleg azok vagyunk.

Ha Amy lennék az Agymenőkből, akkor a neurobiológus minden tudományos kíváncsiságával mondanám, hogy de felnyitnám a jó (vagy rossz) Lajos agyát, hogy megnézzem, mi játszódik le benne. Tudja-e, hogy a víg kupakolások kora végleg elveszett, így megzakkant lelke épp a gyászmunkát végzi, amelynek közkeletű fázisai a tagadás, harag, alkudozás, depresszió és végül az elfogadás. Hogy hol tart most ebben a feladatban, ez érdekelne engemet veszettül.

Ha viszont alaposabban belegondol az ember, és visszaemlékszik a jó (vagy rossz) Lajos eddigi ügyködésére, arra kell jutnia, hogy ilyen kétségek és fáradságos lelki folyamatok a vizsgált alanyt nem gyötörhetik. Mert ugyan az ázalékállatka is érző lény, de erkölcsiséget őbenne csak úgy ne keressünk, mint hősünkben. Egy szinten lebegnek az ősóceánban. Azzal a különbséggel: jól látható, hogy Lajosnak sok ez rengeteg a világ, amelyben vergődnie kell. Segítsünk neki hát, kedves testvérek, szabadítsuk meg őt gyötrelmeitől, hogy hátra lévő életében nyugalmat lelve kedvére kupakolhasson, dobozolhasson és ragaszthasson zacskókat.

Mindenkinek sokkal jobb lesz úgy, nekünk meg pláne, valamint főleg.

Ez épp Egyházashetye térségében, a nyugati végeken történt jelen időben, és akkor öntött el az a megmagyarázhatatlan, síráshoz hasonlítható érzés, hogy itthon vagyok ebben a ránk kövült szürreális világban.

Egyébként a hófehér égi küldeményt mindenki – kortól, nemtől, felekezettől és párthovatartozástól függetlenül – szidta, mint a bokrot. Azok is, akik karácsony magasságában zokogva és szakállukat tépve átkozták a teremtőt, hogy az égi színjáték nem ad nekik kellő hátteret a langymeleg szeretet-andalodásukhoz, mert az ember már csak ilyen állatfajta. Soha, semmi sem jó neki, és ezért permanensen boldogtalan.

Pár napja rigófüttyöt és bimbózó virágokat posztolgatott, mint szíve vágyát, és a hőhullámot várta reménytelenül. Nyáridőn pedig, amikor bugyborékol az aszfalt, és sült gerlicék potyognak az égből, hóemberekről álmodik, igazolva a vén Buddha örök igazságát vágyakról és szenvedésekről. Ha megvilágosodni óhajtanak ez ügyben, tessenek szent iratokat olvasgatni, de jobb híján megfelel Schopenhauer vagy Füst Milán is.

Az ürühúst zabáló német a kívánatosabb tankönyv, mert, mint emlékezhetünk, róla szokott beszélgetni Orbán Viktor és Leslie Mandoki. Mindegy. Tegnap, legalábbis erre, nyugaton ellepett bennünket a hó, és déltájt már arról lehetett olvasni a neten, hogy ez a mi, jól fejlett vidékünk összeomlott a kései tél súlya alatt.

Viszont épp ebben az időben, amikor a világvége reánk telepedett, a fővárosban az ellenzéki pártok sajtótájékoztak, mert kiderült, hogy Orbán családja bűnszövetkezetben fogant. Ezt ugyan minden jóérzésű ember tudta eddig is, most azonban pecsétes papír is van róla, amelyet az OLAF állított ki vezérünk hirtelen gazdagodó önálló lábú vejéről, amelyet a net volt szíves megszellőztetni a maga rögvalójában.

Ilyenek után jobb helyeken a keresztapa kimenekül a világból lemondása után, nálunk viszont ezt is belepte a hó. Mintha meg sem történt volna, sem a házi MTI, sem a különféle pesti és más prostik nem is hallottak ilyenről, ellenben a Vona térgye kalácsáról igen.

Mindebből az fakad, hogy a hó alól kikandikáló panelproli csökött agyában az fixálódik: vezérünk ma született bárány és végvári vitéz egyszerre, következésképp a helyzet kilátástalan, és még reménytelen is, mint a szűnni nem akaró hóesés.

Ezt követően most és mindörökké, továbbá minden aljas eszközzel folytatódik Orbán saját bejáratú tőkésosztályának építése. Ez a bőséges retyerutyából, valamint ismeretlen identitású haverokból képződik, érteni semmihez sem kell, míg él és virul a közbeszerzés. Hanem aztán.

Ha egyszer óhatatlanul bekövetkezik, hogy a piac diktál, hogy akkor mi lesz, azt nem lehet tudni. Olyasmi tehetséggel állnak majd az éles helyzetek előtt, mint tegnap a közút a hó alatt füvet nyíró traktorjával, és az ország, mielőtt végleg összeomlana, kis ideig még ellébecol az egyik csavart illeszd a másikba technikai fejlettségű, közkeletű nevén összeszerelő üzemnek nevezett iparával. Aztán magára marad a keresztény, kretén, analfabéta választópolgárok hadával.

Addig is azonban közbeszereznek, ami fogalom ma a lopás szinonimája, és nem tudni, vége lesz-e azelőtt, mielőtt elapadnak a csapok, vagy a Soros elzáratja a migráncsaival. Momentán teljesen bizonytalan, meddig tart a fékevesztett szerzés.

Viszont, mint oly sok mindent, azt is Sheldontól tanulhattuk meg, mi is ez a felhalmozási jelenség, ami új földesuraink és gázszerelőink sajátja. A lökött fizikus szerint a közgazdaságtan a hetvenes években vezette be az exponenciális javak fogalmát. Ez az ő olvasatában olyan tulajdon megszerzését jelenti, amelynek attól van értéke, hogy nem a másé. Azt is kifejtette, hogy ilyen fogalom híján ezeket a javakat csak úgy lehetne jellemezni, hogy bibí.

Innen érthető, hogy mért zabál föl mindent Orbán csapata, hogy naponta milliárdokkal gyarapszik, pedig semmi szüksége nincsen rá. Fityiszt mutat, és azt mondja, bibí. Akinek ez pedig nem tetszik, a jelen felállásban olyan tehetetlenül mered erre az egészre, mint közút a hóesésre, vagy a taoista Micimackó, aki csak úgy van.

A mézédes napkeleti bölcs szerint: „Sietni, azt nem kell annyira, egyszer úgyis odaérünk.” Ilyen merevségben leledzik jelen pillanatban drágalátos ellenzékünk, ami nem egy forradalmár habitus.

De térjünk vissza Sheldon bölcsességéhez még egy kicsit, aki a kilátástalan várakozást egyszer ekképp jellemezte: „Sztálingrádnál is azt hitték, egyszer csak eláll a hó, aztán azokat ették meg először.” Mindebből nem az következik, hogy több Agymenőket kell nézni, bár ez sem árt, hanem, hogy össze kéne szedni magunkat.

Tegnap is, száz év után először talán, kimentem az utcára, és eltisztítottam a havat. A végén doromboltam elégedettségemben, hogy lehet közlekedni a járdán, és most mindenki döntse el saját maga, hogy mi a francra gondolhatott a költő, amikor ezt vetette rá a képernyőre, keresztül a göcsörtös ujjain.

Emiatt imbecillisnek, netán debilisnek tartani őt súlyos tévedés, amikor pedig idióta. Igaz, erre a nyelvhasználat alapján akkor lelnénk konkrét igazolást, ha írásbeli munkásságát ismerhetnénk, ilyen azonban nincsen neki. Ha például hiátustöltő hangokat használna, és mondjuk, ezt úgy vetné papírra, hogy hijátus, az már bizonyság lenne – legalábbis a nyelvtudomány tapasztalatai szerint – a retardáltságra. De lehetne demencia is, ha jobban belegondolunk abba, hogy már nem tüzes ifjú vizsgálatunk tárgya, s egyben alanya.

Mindenféle migránsok állítják, hogy a magyar kurva nehéz nyelv, és ebben igazuk is van. Ez már Schmitt ’álamelnök úr mókás bejegyzései után is kiderült, amiből arra a megállapításra juthatunk, hogy a mély-, és igazmagyarok nem igazán forgatják a Bencédy-Fábián-Rácz-Velcsovné szerzőnégyes „A mai magyar nyelv„ című alapművét, az ilyen gyönyöröket meghagyják a romkocsmák mélyében részegeskedő bölcsészeknek, akik viszont annyit is érnek. Az ilyen alakokra egyáltalán semmi szükség nincsen a munka alapú társadalomban, meg különben is ott van a rovásírás.

Viszont mindazok után, hogy mindenféle portálok hírül adták, egyre több medvét láthatni a rezsim kedvelt játszóhelyén, ahol nyári egyetemeket vagy mi a szart tartanak, Rezsi bácsi ennyit bírt kinyögni: „A Soros-média nekiment Tusványosnak is.”, majd óvó féltését azzal egészítette ki, hogy „Én a medvékkel és a székelyekkel vagyok!”. Nos, ekkor a doktor bácsi elővette a szetoszkópját, meg belevilágított a beteg szemébe, hogy a feje mélyén megtalálhassa a zavar igazi okát, mert mindezek után teljesen egyértelmű, igen nagy a baj.

Főleg úgy, hogy az ápolt mindehhez belinkelte az Igazi Csíki Sör reklámját, amelyben egy medve hatalmas pofont kever le egy férfinak, aki le akarja nyúlni a komájával közös sörét. Ha most Amy lennék az Agymenőkből, akkor okkal horgadna föl bennem a tudományos kíváncsiság, amelyet a neurobiológus úgy foglalt össze, de fölvágnám az agyadat, hogy meglássam, mi játszódik le benne. Ha meg rajongó volnék, aki igenlőleg küldte vissza a konzultációs klozettpapírt, akkor elalélva így sóhajtanék, micsoda asszociatív bázis.

Ezt kéne tennem, ha volna rá agyi impulzusom, amikor látnám, hogy egy briliáns, logikán túli ugrással ki lehet alakítani a székely-sör-medve szentháromságot, ami előtt le kell borulni, természetesen csak Orbán Viktor után, aki maga a teremtő Isten. Ilyen gondolatokra azonban a hívőknek nincsen érkezése, amiből kitetszik, hogy elsősorban kulturális különbségek vannak fülkeforradalmárok és a mai partizánok között, így ez a delír antagonisztikus szembenállásokat generál, mert az élet nem habostorta.

Viszont az is világosan látszik, hogy ezek mért vannak elválaszthatatlan szimbiózisban, ami szellemi állapotot egy mókás kedvű kommentelő így ábrázolt: „Esküszöm, nem tudom, hogy érik meg ezek az emberek a felnőttkort egyáltalán. Ahhoz, hogy ezt a posztot valaki bármennyire is komolyan vegye, olyan mérhetetlen sötétségnek kell a fejében lakoznia, amivel gyakorlatilag semmit nem képes értelmezni a világ történéseiből, és bármi rossz megtörténhet vele. Számomra felfoghatatlan, hogy valaki, aki ezt a posztot komolyan tudja venni, még nem esett le korábban egy hídról (szomjasan nem ivott Domestost), nem vitte el a rézfaszú bagoly, és a bamba pofájával, az élet viszontagságai közt valahogyan elvergődve megérte a harmincat. Hogy lehet ilyen hülyén több évtizedet túlélni a Földön? „

Sommás jellemzés, amely a rajongókat festi le, de Rezsi bácsi működése arra is bizonyíték, hogy ez a szint nem csak a megvezetettekre, hanem a csorda vezérbikáira is jellemző. Elég legyen csupán a legendás kupakokra utalnunk, és ezért is imádhatják annyira egymást, ami gyönyörű szerelmi történet. S ha már Rezsi bácsinak olyan kibaszottul nagy a görög-latin műveltsége, akkor jellemezzük őt Empedoklész „Tisztulások” című művének egy találó sorával: „Mert én egykor voltam már fiú is, lány is, bokor, madár és néma tengeri hal.” [B 117.], így máris feldereng előttünk hősünk nemes, puffatag arcéle.

De ha már Empedoklész, és szóba került egyetlenünk isteni mivolta, figyelmeztető zárásként elég legyen arra utalnom, hogy ez a jóember Diogenész Laertiosz feljegyzései szerint Istenné válásának bizonyításául az Etnába vette magát, bronz szandálját pedig állítólag megtalálták a kráter szélén. Úgyhogy a rezsi örökös őre helyében óvatosan duhajkodnék ezekkel a görögökkel, mert egyszer csak arra riadunk, hogy prime ministerünknek nyoma veszett, s miközben mindenki azt hiszi, Soros diablo vacsorálta meg őt, a TEK egy szaros gumicsizmát fog találni a Ság hegy ormain.

Így gondolhatták ezt a koronaőrök, akik a hajdani vonatról addig-addig álmodoztak „Tihany 1-es” (ez is) díszegyenruhájukban a cucc mellett feszengve, míg el nem érték az áhított célt. Lesz vonat, illetve kocsi, uszkve nyolcvan millióért. Ez olyannyira nem tétel a mai viszonyok közepette, hogy kár is megemlíteni, csak a történeti hűség okán raktam ide.

Nyolcvan évvel visszaálmodni magunkat minden pénzt megér, a többire ott van a MasterCard. 1938 egyébként elég sűrű év volt a háború előtt, így minálunk is történtek említésre méltó események az alkar pöfögésén kívül. Például az első zsidótörvény lépett életbe, Imrédy Béla hivatalosan is nekilátott Hitler seggét nyalni, az első Bécsi Döntés okán pedig Horthy úr seregei élén bevonulhatott Komáromba.

Ezt az örömöt később kétszázezer honfitársunk fizette meg a Donnál, ahol akadhatott olyan is, aki azt hitte, mindjárt eláll a hóesés. De ne szaladjunk előre ennyire, hiszen 1938 még boldog békeév volt, amikor is uszkve hárommillió honfitársunk nélkülözött és éhezett zsíros kalapban, csüngő bajuszok és áll tövében csomózott fejkendők alatt. Megvan a kép a falusi idillről, azt hiszem.

Mindez azért jutott eszembe, mert annyira jobban teljesít az ország, hogy friss felmérések szerint máma minden negyedik ember, a teljes lakosság huszonnégy százaléka, tehát nagyjából annyi organizmus éhezik, mint a kormányzó úr idejében. Villámléptekkel haladunk tehát az űrkorszakban, ezt az is mutatja, hogy most már nem éheznek az emberek, inkább tartósan nélkülözik az élelmiszert.

Különösen érdekes ez abban az összevetésben, hogy szerte a Föld nevű bolygón ma minden kilencedik ember nem eszik csülköt Pékné módra, s ebbe az adatba beletartozik például Etiópia is a puffadt hasú kölkeivel. Itt, minálunk tehát még ennél is drasztikusabb a helyzet. Öt év alatt, ami nem az eemúttnyóc, ugye, közel a duplájára nőtt a gyomorkorgatók száma.

Ebből is kitetszik, hogy soha nagyobb szükség nem volt az alkaros vonatra. Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy elkerüljem a demagóg dumát, és ez fogós, nehéz föladat. Ezért egy kis életképet pittyentek ide a hajdani Sztálingrád környékéről, ahol a hatodik német hadsereg is erősen nélkülözött. Erről a Führer – mint ahogyan ez a miénk szintén – nem igazán akart tudomást venni.

Viszont volt neki egy tökös tábornoka, bizonyos Zeitzler nevezetű, aki úgy irányította a főnök mindig elkalandozó figyelmét a problémára, hogy a vezérkar étkezésein mindig csak annyit evett, amennyi egy Sztálingrádban bekerített német katona fejadagja volt. Pár hét leforgása alatt olyan rossz állapotba került, hogy Hitler személyesen parancsolta meg neki „diétája” befejezését.

Most leszek szájbarágós hülye, és azt javasolom például a jól táplált annyit is ér Lázár úrnak, hogy nyüves életét tengesse ezentúl csirkeszárnyon vagy farháton, jobb napokon vehet magához tescós parizert is vízzel meg száraz kenyérrel. Ilyen edzésmódszerek után alaposan megváltozna a világlátása, és eljuthatna még az Agymenők Howardjának szintjéig is, aki, amikor űrutazásra dresszírozták, nagy nyomorúságában, némileg elborult tudattal ezt szkájpolta haza a cuki kis asszonyának: „Megettem egy pillangót. Olyan kicsike volt, és gyönyörű, de nagyon éhes voltam.”

Rájöttem a filozófiájára, amit az én hősöm, Sheldon fogalmazott meg frappánsan épp a tegnapi részben, amikor így vélekedett: „Nem adom fel, csak felülemelkedek a problémán.” Kiköpött Orbán. Igaz, Sheldon asperger szindrómás, köznapi értelemben tehát bolond, aztán mégis ugyanolyan, mint a mi csillagunk.

Nincs ezen szégyellni való, azon már inkább, hogy a saját szereplőnk nem jutott el Brüsszelbe a hamuba sültjével meg a tarisznyájával, és Pozsonyban kötött ki. Mázlija volt, hogy Fico épp soros – ez de jó – elnöke a mi koboldunk nagy-nagy ellenségének, úgymint Unió. Ott is elmesélhette a Rémusz bácsiját, hogy miért ő a király.

Apróbb kaki a propellerben, hogy mindezek ellenére Ficó az V4-es, és ez a tömörület máma már nagyon csípi az Unió szemét, amit nem győznek hangsúlyozni immár elégszer. Rossz a sajtónk ugyanis, mint a patkánynak. Mert, mint tudvalévő, a patkány és a mókus majdnem ugyanaz, csak az utóbbinak jobb a píárja.

„Az ember pedig azt hihetné, hogy bízhat a magyar hordában.” Nem fogják elhinni, ezt ki mondta rólunk. Hát persze, hogy Sheldon az Agymenőkből, és azt a részt, amely ezt a velőt tartalmazta, nem máma vették fel. Pár éve, ámde mutatja hírünket a világban, annak ellenére, hogy mindez egy számítógépes játék kapcsán hangzott el.

De ez is ugyanitt: „Azok a magyarok csak sárkányeleségnek akarnak használni.” Ott a pont. Egyébiránt Pozsonyban sem volt mód kérdést intézni akárkinek is a mi egyetlenünkhöz, mert mostanában így megy ez. Mellesleg Hitler atya is eltűnt a nyilvánosság elől Sztálingrád után, és a Goebbels bácsi helyettesítette őtet.

Mint minálunk a Szijjártó, aki beásta magát a lövészárkába, és tüzel mindenre, ami csak mozog. Nehéz dolgok ezek, főleg úgy, hogy a mi propagandáért felelős első emberünk, a parasztgyerek Rogán mindeközben helikofferezik szerte a magyar pusztaságban bartelbe’. Ez is jól van a rezsim szerint.

És, hát mért ne lenne jól, mert minden jól van, mindennel meg vannak elégedve. Ez egy sajátságos állapot egyébiránt magunk közt suttogva. Megérkeztek ők az ismeretlen dimenzióba, amelynek az a sajátossága, hogy csakis ők láthatják, amint jobban teljesít. Ezt is mennyire elfeledtük a gyűlölet alatt. És éppen emiatt és most ötlik belém, hogy mi mindent kéne számon kérni, hogy már fölépültek a kerítések.

Voltaképp az egész elcseszett életünket, amelyet én gavallérosan legyintek tovább, csak hát a gyermekek, a csecsszopók, meg a homokozóban bulit szervezők, a hedonista népek, hogy azok hogyan. Nem vagyok egy szentimentális alak, ergo érzelmi húrjaimon leszarom úgymond a zivatart. De mégis megfordul bennem, hogy érdemes lesz-e itt fölnőni valakinek is az elkövetkező időkben. Hacsak nem robot lesz, mint ahogyan Sheldonra vetült a gyanú.

Hírlik, hogy előrehozott választásokon gondolkodik a kedves vezető. A miheztartás végett annyit megemlítenék, hogy a drága Adolf is úgy lett demokratikus szalonna, hogy addig szavaztatta az árjákat, mígnem az ölébe nem hullott minden, amit kisfiúként álmodott Braunau am Inn-ben, akárha Felcsút.

Jó, ez egy csöppet nehezményelős volt, mert a miénk az nem is olyan. Csak egy picikét. Jut eszembe, hogy 1938-ban egyezkedtek sokan, Münchenben, ha rémlik. Mindeközben a hülye Chamberlain meghozta nekik azt az örökös békét, amit aztán a piás Churchill rakott rendbe, vérrel, verítékkel, meg könnyekkel, persze. Ha már, és ugye.

Nem a nemzetiben vette a szivarját, bizonyára. Másodikán, októberben nem a menekülőkről teszünk voksot, ha teszünk. Arról tulajdonképp, hogy ez a barom még hány időig szívassa mivelünk a fütyülőt.

Most pedig, hogy a jelek szerint valóban kicsorog az agyam a helyéről, mivel egy darabja már a parkettre esett, nos, míg mindez totálisan bekövetkezik, még élek vele valamelyest. Márha, meg ugye.

El vagyunk veszve, azt hiszem, a plafonon csapkod, ver a szívem. Lelkem azért volna, amely brit tudósok szerint huszonegy grammot nyom. Szerintem megvan az huszonkettő is.

De hát. Azt mondja nekünk a Sheldon az Agymenőkben, amely amúgy The Big Bang Theory, hogy bár determinalizált világban élünk, mégis, minden embernek van szabad akarata. Az is, hogy mit tesz másodikán.

Sok reményem egyébként nincsen. Itt, a szomszédságomban él egy fiatalember, aki gazdasági menekült a merkelribancnál. Nos, ő hozott magával igazságot a messzi távolból.

Olyanokat tudott ő meg egyiptomi kollégájától, hogy a piramisok mellett hatmillió arabot mészároltak le az amerikaigecik. Ezt ő tudta. És ezzel a csodával megy ő másodikán népeket dönteni. Ugyanmár, királylány. Szóval, ennyi. Most ledőlök, és összekapirgálom a tudatomat, hogy holnapra is maradjon valamicske.

Látszólag egy sorozatról beszélek, amely „Agymenők” címen fut, mert ezt is el lehetett baszni, ugyanis „The Big Bang Theory” néven anyakönyvezték, amely inkább mutatja, miről is szól ez az egész, azaz, magáról a világról, ha jól odafigyelsz. Nos, e sorozat főhőse az elébb emlegetett Sheldon, aki zseni, következésképp idióta, és nem nagyon érti azt a világot, amelyet amúgy fizikusként kutat. Szar ügy.

Ő az, aki, amikor poénnak szán valamely mondatot, hozzá kell fűznie a bazinga szót, hogy a többi pórok érthessék, most nevetni kéne, és mégsem, sohasem tudnak. Azért meséltem most itt el az egész életemet, mert valahogyan bazinga állapotúnak érzem a redves szülőhazámat, amelyben az uralkodó réteg rohadtul boldog, és erről akar engemet meggyőzni, hogy én is az vagyok. Bazinga, mondja, és nem vonódik mosolyra a szájam.

Tegnap például végzetes hibát követtem el, amikor kies szülővárosom helyi televízióját néztem, mert oda szögezett az elképedés. Polgármesterünk, aki egyébként az újraélesztéshez remekül ért, már az egész kócerájt meglélegeztette, olimpia-ügyben is kifejtette álláspontját, és reményének adott hangot, mondván: az érmek száma majd sokszorozódik. Így tudta le a kötelezőt, és mesélt nekünk még nagyon sok érdekest.

Ezt minden vasárnap megteszi egyébként, a helyi érdekeltségű televízió erre van fideszileg kitalálva, mise van benne, polgármester, valamint Hende Csaba. Kifulladásig. Ő szarta itt a spanyolviaszkot minálunk, utak, stadionok, munkahelyek teremtője ő, ez folyik belőle ellenőrizhetetlenül. Viszont sohasem mondja nékünk a varázsigét, miszerint bazinga. És nem is röhögünk. Csak mindig elszomorodok, hogy én ennek a kócerájnak voltam a főszerkesztője hosszú évekig. Le kéne tagadnom.

Valamint azt is, hogy magyar vagyok. Ezt is kisajátították már kedves fasiszta honfitársaim, ilyképpen az maradt, hogy zsidó, buzi, cigány, valamint migráncs lehetek, más identitásom nem maradt. S mielőtt kedves kommentekben küldenének el nyájas olvasóim az édesanyám valagába, megkérem őket, ne tegyék. Hogy ilyen lettem, leginkább ők tehetnek róla. Európainak kell lennem a fehérek közt. Bazinga.