A mi saját bejáratú embertelen miniszterünk lovagló pózba helyezkedett, és elmesélte nekünk a képzeletét, miszerint a nagypéntek is munkaszüneti nap lesz, ha akarjuk, ha nem. Ennek még az ateista féregnyúlványok is örvendeznek, mert senki sem szeret robotolni ugyebár. A tízmillióból meg az a nyolcszázezer, aki gyakorló hívő, meg pláne örül, mert pezsgőt bonthat az alkalomból, hogy Pilátus megfeszíttette a prófétáját, ami baj a világra szabadította a kábulatot. Az ideát még maga Semjén Zsolt is támogatta, megkérdőjelezni ezen tehát nincs mit. Az embertelen még azt is mondotta, hogy az ország hagyományos keresztény kulturális jellegének helyreállításában is fontos szerepet játszhat a nagypéntek, mint ünnepnap, és valami ismeretlen erőtől vezérelve ide keverte a rezsicsökkentést is. Használati utasításként kérném a mellékletbe, mit jelent a „keresztény kulturális jelleg”, hogy milyen kötelmekkel jár.

Odafigyelésre No2:
„Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében, vagy sétálsz akár a folyók partjain, abban a reményben, hogy Tuszunnal találkozol ott, vagyis azzal, aki valaha voltál s most majd sírva átöleled őt. Egy lakomára gondolsz, és nem tudsz visszaszaladni, hogy viszontlásd azokat a barátaidat fiatalon, akik már meghaltak, vagy ha nem halottak, szakálluk nőtt, vagy ha nem, az eszük begyepesedett. Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé…Ezért kellett az embernek Allahot megteremtenie, mert Allah és az örökélet képzelete egyetlen gyógyító írja volt és lesz a halál iszonyata ellen.”
(F. M.: Hábi Szádi küzdelmeinek könyve)

Ha már a nagypénteket is megüli a nemzet, mint jelleget, akkor feltétlen ide kívánkozik Lázár Jánosunk szívmelengető információja arról, hogy tengernyi dellát kap két kórház, de nem azért, hogy ott a magyar ótvarosan ne murdeljon meg, ahogyan az manapság szokásban van, hanem, hogy virágos jókedvében ne vakarásztassa magát, azaz, a világért se abortuszoljon. Ez a föltétel énbennem rossz emlékeket ébreszt állam és egyház sajátos kapcsolatáról, különösképp úgy, hogy még a keresztény jellegű tudós férfiak sem döntötték el igazán a magzat-személyiség-gyilkosság problémakörét, ellenben Lázár már tudja, ami igazán megnyugtató. Kitetszik, hogy tanultunk valamit a kínai testvérpárttól, az ő szaporulattal kapcsolatos ideájukat beszoroztuk mínusz eggyel, és kész is a nagypénteki kalács. Jó dolog ez a matek.

Odafigyelésre No3:
„A rózsafüzér mindennapi malasztja véget ért. A herceg békés hangja egy fél órán át idézte a dicsőséges és fájdalmas misztériumokat, de félórán át egy másik hang is vegyült az egyhangú mormolásba megemelkedő hullámzással, amelyből mint aranyvirágok csillantak ki a szokatlan szavak: szerelem, szüzesség, halál…és Magdolna is a két ablak között inkább bűnbánó bűnösnek látszott, mintsem szép szőke lánynak, aki, ki tudja, milyen bolondos álmokba felejtkezik, amikor nem hallja az esti áhítatot. Amint az utolsó szó is elhangzott, minden a szokott mederbe zökkent vissza, vagy a rendetlenségbe, ahogy tetszik.”
(Lampedusa: A párduc)

Keresztény jelleggel szintén volt esemény más is. Egészen dióhéjban a körmendi alpolgármester, aki tanár és szittya, valamint kdnp-s szent ember, a rovásírás tanítása közben belehabarodott a gyereklány tanítványába. Köztiszteletnek örvend, ezért egy lovagias gesztussal a tizenhat éves lyánykát nőül is venné, amivel az ügy részéről komilfó, más népeknek ellenben teljesen más a gusztusa az ilyesmiről. Hozzá tehetnők, hogy tán az Alaptörvény szellemében borult meg a polgártárs, hiszen a „Nemzeti hitvallás”-ban ez áll: „Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét.” Ha tizenhat, ha nem, kecskét se kell adni érte, de a családtámogatási rendszer mindezt kisegíti, tele van a lég szőlővel meg lágy kenyérrel, ahogyan más felkentektől ezt tudjuk. Ellenben az ember gyomra forog, ki tudja miért.

Odafigyelésre No4:
„A gondolkodás szenvedélyes szükséglete némely embereknek. Ez pedig annyit jelent, hogy akkor is gondolkodnak, ha gondolataiknak semmi kézzelfogható eredménye nincs. És akkor is, ha gondolataik a végtelenbe vagy a semmibe vezetnek. Tehát praktikus hasznuk nagyon gyakran semmi. E megállapítások nagyrésze is olyan, hogy nem derűl ki belőlük példáúl ilyesmi: hogy kell-e szalonnát enni délután, vagy, hogy miképp kell köszönni egy miniszternek. És mégis: valami lelki haszon csak adódik belőlük, abban reménykedem. Példáúl az, hogy miképp szemléled és ítéled meg ezentúl e világ forgatagát. Feltéve, hogy jól odafigyelsz.”
(F. M: Hábi Szádi küzdelmeinek könyve)

Született egy törvénymódosítás-tervezet ugyanis, amely a veszélyeztetett gyerekek védelme ürügyén a szülőket basztatja. Mert mi másnak volna felfogható – csak úgy mókásan kiemelve –, ha egy várandós anyuka késve jut el a terhesgondozásra, vagy ha az apuka-anyuka nem jelenik meg a szülői értekezleten, a védőnő vagy az iskola ezeket minősítheti az együttműködés megtagadásának is. Ha pedig annak tartja, a hatóság a gyerekek elszakításáról is dönthet.

Így telepszik rá az emberekre a hatalom, amely minden szusszanást szabályozni óhajt. Ebből fakadón bekúszik a gatyákba, a gyerek kiságyába, és megjelenik a mumus a védőnő és a tanító néni képében, akikből bármikor lehet házmester. A kormányzó pártokat, és különösen a keresztényit például már a kezdetek óta különösen érdekli a polgárok szexuális élete is. Ez kiváltképp. Mert ott akarnak lenni minden kilométerkőnél, és mint valami perverz szatír, aljas kukkoló vagy pedofil szemét, úgy viselkednek az alattvalókkal.

Az üdvözülés ürügyén matatnak a gatyában ágyéktájon. Minden tíz dolgozónál többet foglalkoztató munkahelyen népesedési megbízottat kellene alkalmazni – ilyen ötletük is van -, a harminc évesnél idősebb, gyerektelen nőknek úgy kellene hozzájárulniuk egy-egy gyerek felneveléséhez, hogy anyagilag támogatnak egy sokgyerekes családot. Erre a másik lehetőség az adólevonás lenne, amit a nő visszaigényelhet, ha „mégis rászánja magát” a gyerekvállalásra. A harmincöt-negyvenöt éves korosztály gyermektelen tagjainál korlátozni lehetne az abortuszt. Ezzel együtt lehetővé tennék, hogy az így megszületett „kényszergyermeket” születése után örökbe adják.

Az abortusz szabályozásáról már régebben voltak omló álmaik, még abban az időben, amikor a pirosló orrú Pálffy úr is a soraikat erősítette. Éppen az ő nevéhez köthető az a javaslat, amely elvonta volna a művi terhesség-megszakításokra szánt összeget, és azt örökbefogadások ösztönzésére, valamint gyermekvédelemre csoportosította volna át.

Mindaz egyáltalán nem zavarta őket, hogy a hatályos szabályok szerint az egészségügyi indokkal végzett beavatkozás díját az egészségbiztosítás fedezi, és a fizetési kötelezettség alól teljesen vagy részben mentesülhet az, akinek a szociális helyzete ezt indokolja.

A delír értelmében éppen azok a nők nem jutottak volna a legális és biztonságos művi terhesség-megszakítás lehetőségéhez, akik ennek az árát nem tudják kifizetni. Az abortuszokra fordított állami támogatás elvonása különösen azért volt képmutató, mert az állam nem támogat semmilyen fogamzásgátló eszközt vagy módszert, és a hozzáférést sem segíti azokhoz.

És még: a kereszténydemokraták törvényjavaslatot nyújtottak be a magyar népszaporulat védelmében. Az elképzelés szerint meddővé tételt a jövőben csak az kérhet, aki ennek a költségeit vállalja, elmúlt negyvenéves, vagy három gyermeke van. Rétvári Bence szerint „az új szabályozással minden fiatal számára megőrizhetővé válik a gyermekvállalás lehetősége.” Továbbá: „Fontosnak tartják, hogy a gyermekvállalásra mindenki szabadságát a kormány biztosítani tudja.” A kormány tehát biztosítja a népszaporulatot, mesés.

Viszont nem mindenkinek. A cselekvőképtelen személyeken az egészségügyi indokkal elvégzett beavatkozások feltételeit a törvényjavaslat nem módosítja. Az utcaképet zavaró nyomik tehát ne szaporodjanak, gondolhatták a törvényjavaslat szellemi atyjai. Az ő gyermekvállalási szabadságukat nem kell, hogy biztosítsa a kormány. Így tisztul a faj.

Végül csak eljutnánk a magyar Lebensbornokhoz. Mesélek erről.

1935 decemberében Heinrich Himmler, az SS vezetője létrehozta a Lebensborn alapítványt. A szervezet célja az úgynevezett tiszta, német vér, más szavakkal az árják védelme volt. Ezeket a szőke hajú, kék szemű, fehér bőrű germánokat tekintették az ideális külsejű embereknek, akik a német nép jövőjét biztosították.

A Lebensborn alapítvány szülőotthonokat hozott létre árja asszonyoknak, főleg SS-tisztfeleségeknek. A legtöbb megszállt országban létrehoztak ilyen Lebensborn-otthonokat, de sehol sem volt akkora sikerük, mint Norvégiában. Ennek eredményeképpen hat-tizenkétezerre tehető a program keretében, 1941 és 1945 között, Norvégiában született gyerekek száma. Ez az egész a fajnemesítési törekvések egyik, meglehetősen bizarr mellékhajtása volt.

A nőnemű egyedeket beterelték a SS fiúk farka elé a megfelelő népszaporulat érdekében. Minálunk ez úgy képzelhető el, hogy a rengeteg semmirekellő szinglit az ifjú kereszténydemokraták, a még fáintosabb fidelitas csődörök baldachinja alá tuszkolnák toszási céllal, hogy aztán igazi színmagyarok világra hozásával örvendeztessék meg a mindig jó kedélyű Harrachbácsit. A komcsikat meg ki köll herélni.

Mert a nő dolga a szülés, mint azt Kövér úrtól, Ákos úrtól – meg a többi baromtól – tudjuk. És nem csak a kívánatos szaporulat elérése miatt, hanem azért is, hogy a nő ne akadjon össze jártában-keltében valami vak komondorokkal. Minálunk tehát beköszöntőben van az új középkor, aztán érdekes folyományai is vannak az elborult elmék vibrálásának.

Egy éve például az előrevivő kereszténység jegyében érdekes installációval kampányoltak az egri minorita templomban. Kokárdával feldíszített babakocsiban egy koporsó volt található, felette pedig olyan feliratok, hogy a fogamzásgátló széles körű használata házastársi hűtlenséghez és az erkölcsi nevelés általános fellazulásához vezet.

Nehéz dolog ez a szerelem. Ha az ember agyában kereszt világít, még inkább az. Viszont nem kéne, hogy a kormányzó erő zizgő heréinek kínja és mocska a választópolgáron csapódjon le. Az egész bagázst el kőne küldeni valami jóféle kuplerájba, ahol a macák lekezelnék őket, és akkor tán lenyugodnának végre. Az elfojtott szexus egészen elképesztő tüneteket produkálhat ugyanis, ennek ékes példája a föntebb bemutatott lázár, hogy csak a toszás jár az urak fejében, és nem bírnak leszakadni róla. Viszont ne egy Rétvári mondja meg már, miképpen tornázzak az ágyban, ha csöndesen kérhetném. Momentán egyéb óhajtásom nincsen, a többivel majd később hozakodok elő.