Brüsszel 2023

1938-ban, Münchenből hazatérvén Neville Chamberlain, brit miniszterelnök a reptéren lobogtatott egy papírdarabot, amelyiken aláírásukkal az akkori „nagyok” odaadták Hitlernek Csehszlovákia egy részét. A szerencsétlen és naiv Chamberlain a béke zálogául tekintett a papírfecnire, hogy ezzel jóllakatta a szörnyet, és akkor már minden rendben is lesz. Aztán tudjuk, mi jött utána, keserves volt a lecke, de a jelek szerint nem tanultak belőle a demokráciák. Képtelenek rá.

2023-ban Ursula von der Leyen, vagy akárki más a hivatalból ugyanígy eltelten örülhet, hogy odaadta a pénzt Orbánnak, aki ettől és emiatt nagy kegyesen elállt vagy eláll a vétójától, ami így egészen világosan mutatja, hogy nála nem elvekről van szó, hanem pénzről. Ugyanakkor azt is, hogy az Unió képtelen megfékezni őt, aki belülről akarja szétrohasztani, vagy, mint mostanában pedzegeti, a maga képére formálni azt, szétbarmolni mindent, amit évtizedek alatt nagy fáradsággal felépítettek.

A Fidesz reakciói egészen undorítóak erre a hírre, hatalmas győzelemnek élik meg az Unió gyengeségét, ami voltaképp igaz is. Hiszen újólag bebizonyosodott, hogy az elvtelen aljasság nagyobb erő a becsületességnél, hogy a folyamatos gáncsoskodás egy idő után nem elviselhető, világosan kitetszik, hogy az ilyennel kezdeni nem tudnak mit. S bár Orbán most egyedül lévőnek látszik, nagyon könnyen kerülhet mellé még egy-két hasonszőrű alak, így a fentiekből fakadóan győzni fognak, a józanság pedig veszíteni.

Így hiába hallani most olyan hangokat, hogy úgy lettünk cserben hagyva, mint ’56-ban, ez egyszerűen nem igaz, mert nem külső hatalom, hanem saját magunk ástuk meg a sírunkat. De, hogy egy háromszázmilliós közösség sem tud mit kezdeni azzal a veszedelemmel, amit mi szabadítottunk rá, az nagyon sok mindent megmutat a demokráciák erőtlenségéről, és azokról a játszmákról, amelyek a nagy egész helyett a pillanatban merülnek el, mert még mindig képtelenek belátni, hogy a saját vesztük felé gyalogolnak.

Orbánnak ez olyan jelzés ugyanis, ami számára azt a bizonyosságot erősíti meg, hogy mindent megtehet. Navracsics, sőt, a levitézlett Varga Judit is csűrdöngölnek itt, hogy mindent teljesítettek, amit az Unió a demokráciadeficit felszámolására nekik előírt, de tudjuk, nem. Maximum papíron, sőt, ha csak egyedül a most elfogadott szuverenitásvédelmi törvényt nézzük, már ez az egy elég volna, hogy ne kapjanak egy fillért sem. Mégis kapnak, és ez mindent elmond a világunkról. Momentán Ukrajna fontosabb.

Ez teljes mértékben érthető, csak azt nem látják be a tehetetlen Unióban, hogy a kis tüzet ezzel eloltották, de megágyaztak egy még nagyobbnak, s ha nem is elvtelenek, de nagyon-nagyon gyengék. Majd később kiderül, hogy ez történelmi szükségszerűség vagy sem, de az a távolság az időben, ami erre lehetőséget ad, egyben a végórákat is jelentheti. Mert ugyan hiába mondják az egyesek nagy hangon, hogy Orbán nem való közéjük, a jelek szerint sem kiköpni, sem lenyelni nem tudják. Megakadt a torkukon.

Hogy ez mireánk milyen hatással lesz, az teljesen érdektelen, az országon belül Orbán eddig is azt csinált, amit csak akart, de most pénze is lesz hozzá. Amit vagy ellop, vagy betömi az összeomlani készülő költségvetés lyukait, ez egyre megy. Nagy könnyebbséget kapott, amivel majd vissza is fog élni. Megerősítést nyert, hogy az az aljas zsarolás, ami eddig is az eszköze volt, eredményes, és minden további nélkül folytatható, sőt, ha ilyen egyáltalán lehetséges, még nagyobb lesz az arca, még hangosabb lesz és még kártékonyabb.

Ezzel a döntéssel az Unió nem bennünket hagyott cserben, mert az már nagyon régen megtörtént, hanem saját magát. Nem először, és vélhetően nem is utoljára bizonyította azt, jelenlegi formájában nincs felkészülve egy benne lévő fekély kezelésére. S ha most Chamberlainként azt hiszi, megmentette a békét, ugyanúgy csalódni fog, mint a brit akkor, de késő lesz minden. Mi pedig azzal a tudattal nézhetünk a sorsunk elé, hogy mi vagyunk az Unió Szudétavidéke, amit a szörny megkapott játszóhelyül.