Egy óvodás naplója 41. – Hüvösse

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy na, micsinálunk holnap gyerekek, na mit, de nem várta meg, ahogy szokja, hogy gondolkozzunk rajta sokat, és asztán akkor se tudjunk semmit, hanem rá is vágta a saját kérdésére egyből, hogy avatunk. De nem tudtuk, mit avatunk, pedig nem is volt titok, de az Ibojnéni mondta, hogy ünneplősbe kell jönni, nehogy elfeledjük. Mondtam is otthon az anyunak, hogy ünneplősbe kell menni holnap, mert avatunk, az apu meg, ahogy mindig szok, morrant egyet, hogy mi az anyjuk valagát avatnak már megint, de az anyu mondta neki, hogy ne a gyerek előtt. Úgyhogy kiment a konyhára.

Reggelre az anyu kikészítette a fehér inget meg a szép rövidnadrágomat, mert mostanában mindig annyira meleg van, és a tévébe is mondta az este a meteoros bácsi, hogy máma is az lesz. Úgyhogy így mentünk az oviba azon gondolkodva, hogy mit avatunk, meg hogy ki lesz ott, hogy ilyen szépnek kell lenni. Mondtam is az anyunak, hogy biztos a papbácsi meg a képviselő bácsi jön el, mert akkor kell mindig csinosnak lenni, és, ahogyan odaértünk az ovihoz, látjuk ám, hogy az udvaron van ilyen sátorféle, fehér, gondoltam, akkor azt avatjuk, mert ez eddig nem volt ott. Amikor az anyu a puszit adta, mondta, hogy legyek jó.

Mondtam neki, hogy jó. A dadus már kirakta a reggelit, hogy együnk az avatás előtt, de mindenkinek mondta, hogy nehogy leegye a szép ingét az avatás előtt, és ettől a Kisböske sírni kezdett, hogy biztos leeszi, de a dadus egy terittőt kötött a nyakába, és olyan lett, mintha ő lenne az asztal, csupa kocka, de ettől megnyugodott. A többi gyerekek is csöndben voltak, még a Pityu is, ez az ünneplős ruha valahogyan lehiggasztotta őket, meg talán az is, hogy mire megettük a reggelit, annyira meleg volt, hogy nagyon, és gondoltuk, hogy nem is lesz olyan jó kimenni az udvarra szerintünk.

De azért ki kellett, és ott voltak már a kis székek a fal mellett a napon, és ott volt a fehér sátor alatt tényleg a papbácsi meg a képviselő bácsi, meg még egy, akit nem is ismertem, és csak azt nem lehetett tudni, hogy akkor mit avatunk, ha egyszer nem a sátrat, de a képviselő bácsi hosszan beszélt családról, hazáról meg nemzetről, meg Brüsszelt is emlegette, hogy lám, nélkülük is tudunk mi nagyot alkotni, és akkor kiderült, hogy új homok van a homokozóban, sőt, a szegélye is meg van foltozva önerőből, tehát legyünk rá büszkék és becsüljük meg, mi mindent ad nekünk a magyar hazánk.

Álltak ott a hűvös alatt a papbácsi, a képviselő bácsi, az ismeretlen meg az Ibojnéni, mi meg ültünk a napon és erősen vártuk, hogy vége legyen, de nem akart. Láttam, hogy a Kisböske imbolyog a széken, a Pityunak meg olyan vörös volt a feje, mint a pipacs, és más gyerekek se néztek ki sokkal jobban, de gondoltam, hogy most már talán vége lesz, mert ennyi öröm meg ennyi beszéd épp elég az új homoknak meg a megfoltozott szegélynek, de akkor láttam ám, hogy a papbácsi is veszi elő a könyvét, meg énekelni kezd, hogy akkor most megszenteli a homokot, mert az Ibojnéni meg is kérte erre.

Ott álltak a fölnőttek a sátor alatt a hüvössén, a dadus meg csóválta a fejét az ajtóba, és látszott rajta, hogy tudja, nem lesz ennek jó vége, ahogyan sohase szok lenni, és tényleg, ahogyan a papbácsi ott a sátor alatt énekelt valamit, a Kisböske egyszer csak zsupsz, leesett a székről, mintha meghalt volna, de teljessen, föl volt akadva a szeme neki, meg még sok gyerek is ingott a napon, a papbácsi meg csak énekelt. A dadus nyalábolta föl a Kisböskét, hogy akkor viszi innen, mielőtt elpusztul ez a csöppség itt a hőségben, de ezt már az árnyékban állóknak mondta, akik észre sem vették, mi folyik a napon.

Ünnepeltek, avattak ott magukban, de amikor a dadus bevitte a Kisböskét a szobába, olyan volt a kezébe, mint egy rongybaba, a Pityu is megunta a vörös, már majdnem lila fejével, és beszaladt a szobába, és akkor mind az összes többiek is rendetlenül, kiabálva mentek utána, hogy akkora lett a hangzavar, amekkora mindig szok, amikor rosszak vagyunk, és az Ibojnéni, a papbácsi, a képviselő bácsi meg az ismeretlen csak nézték az árnyékból, hogy mi folyik a napon, milyen fegyelmezetlen vircsaft, hogy nem örülünk az új homoknak, amit adtak  nekünk, és olyan bután néztek csodálkozva, hogy én is gondoltam, na, vára dömperemmegyek.