Egy óvodás naplója 40. – Fólpakk

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy na, hova megyünk gyerekek, na hova holnap, de senkise tudta, hogy hova megyünk, mer aszt nem mondta meg az Ibojnéni. Úgyhogy nésztünk rá, hogy nahova, a Kisböskének teljessen tátva maradt a szája, még a Pityu is csak passogott, de nem bírt felelni az Ibojnéninek hogy nahova. Asztán nagy nehezzen kibökte, hogy hát, kirándulni megyünk gyerekek, megyünk ki a szabadba a parkba, úgyhogy gyerekek, öltözzetek megfelelően.

Így mondta, mer aszt nem mondhatta, hogy melegen őtözzünk, mer annyira meleg volt amúgy is, hogy paccsogtunk az izzadságba az oviba, még az Ibojnéni is úgy lihegett sokszor, mint egy kiskutya, tehát nem lett volna hasznos melegen öltözni, tehát megfelelően kellett. Meg még aszt is monta az Ibojnéni, hogy hozzunk magunkkal tízórait vagy ozsonnát, hogy ott a parkba ne maradjunk éhen, és erre a Kisböskének is fölcsillant a szeme, hogy nem marad éhen ott a parkba egyáltalán.

Mondtam az anyunak otthon, hogy csomagoljon holnap nekem tízórait vagy ozsonnát, vagy mindkettőt, de finomat, és öltöztessen megfelelően, mire az apu megkérdezte, hogy mi az a megfelelő, hogy nem-e fehér ing kell, meg ilyenek, mire az anyu mondta az apunak, hogy ne a gyerek előtt, ezért, mivel jó kedve volt az apunak, mögém állott, a vállamra tette a kezét ott mögöttem, és aszt mondta, hogy akkor nem a gyerek előtt mondja, amit mond, és akkor nevettünk mi nagyon.

Mire reggel fölébredtem, ki volt készítve a megfelelő rövidnadrág, meg a szendvicsek szépen fólpakkba csomagolva, ahogyan szeretem, hogy látszódjék benne a parizer meg a paprika meg a vaj. Szépen, színessen, ahogyan kell, úgyhogy így mentünk el az oviba az anyu meg én, és monta az ajtóba, hogy vigyázz magadra kisfiam, és edd meg szépen a szendvicseket, hogy nekem nőjjél nagyra szentem. És adott egy puszit, hogy akkor most nekem jó lesz, mert most én megyek a kirándulóba.

Nem mentünk túl messzire. Jött velünk a dadus is, hogy jobban legyen ránk vigyázva a kiránduláson, mert ilyenkor mindig rosszak szokunk lenni, főleg a Pityu. De csak átmentünk az úton, szembe a parkba, hogy ott legyünk, mint kirándulók, de el se tudtunk helyezkedni, máris megvolt a baj, mert ott volt a pad, leföstve szépen csíkossan, színesre, mint egy szivárvány, és az Ibojnéni fölvisitott, hogy jujj, rá ne nézzetek gyerekek, és ráült, a kezével takarva a csíkokat, hogy ne lássuk a romlást, a szép színeket.

Mondta a dadusnak az Ibojnéni, hogy vigyen onnan minket a padtól, de nem tudtuk mi a baj vele, milyen veszedelem lehet a padba, és a dadus is csóválta a fejét, és odasúgta az Ibojnéninek, hogy ne halljuk, de hallottuk mégis, hogy hülye vagy te Iboj. Így odébb mentünk, a bokrok mögé, hogy ne lássuk a padot, így érkezett oda az Ibojnéni, hogy na gyerekek, bisztosan megéheztetek a nagy izgalomra, pedig csak ő izgult, tehát aszt mondta, hogy együnk, és enni is akartunk.

Vették elő a gyerekek a szenvicseket, ahogy én is, a fólpakkba csomagolt zsömlémet, de ahogyan az Ibojnéni meglátta a kezembe, fölsikittott, hogy fólia, jaj, fólia, és kitépte a kezemből a szenvicset, hogy szaggassa le róla a fóliát, hogy mit talál benne. De közben a Pityunak is, meg a Kisböskének is, meg még sok gyerekenek is fólpakkos zsömléje volt, és az Ibojnéni nem bírta el már ezeket a terheket, mert nem szedhette el mindenkitől a fólpakkos szenvicset, hogy mi lehet benne, mit rejthet, hogy le kellett fóliázni.

Rosszul is lett az Ibojnéni ennyi kalandtól, kapkodta a levegőt meg fuldokolott, úgyhogy a dadus mentőt hívott hozzá, a gyerekek meg megbolondultak, dobálták a szenvicseket, meg orditották, hogy fólia, fólia. Egy zápor is volt hamar, amíg ki nem értek a mentők, és az Ibojnéni a fák fölött meglátott egy szivárványt, hogy még rosszabbul lett tőle, a gyerekek rohangáltak, kiabáltak, hogy fólia, fólia, én meg fogtam a fólpakkos szenvicsem, és gondoltam, na, vára dömperemmegyek.