Nagy Ervin for president

Címünk ellenére, ami hangzatosra sikerült, ez a történet, illetve mesélés nem az általunk is tisztelt színészről szól, csupán szőrmentén, említés szintjén. Mint aki létével generálja a tébolyt, de ilyen indikátorok vagyunk mindannyian, akik mások vagyunk, mint ők. A megafonos emberek, akik amúgy annyit sem érdemelnének, hogy a kutya szőrében lakozó bolhák leköhögjék őket, mégis szóba kell hoznunk ezt a meg nem nevezhető seregletet, mert meglátjuk bennük az általánost a nyomorult egyesben. Azaz magát a kort, a NER-t, és benne magunkat.

Vasárnap volt, és ez nem tudható hogyan szerepel a playbookban, melyik csahos kutyának mikor és mennyi bejegyzést kell tennie. A tartalomról nem szólnánk, azt a központ szabja meg, tán még a szókészletet is megadják, mit, hányszor kell elővezetni, hogy csörögjön a kassza, pittyenjen a telefon, s ezzel párhuzamosan süllyedjen a ganyéba az, aki arra adta a fejét, hogy jó pénzért a gonoszt szolgálja, mert józan megfontolásból ennyire aljasnak lenni nehéz. Bár biztos akad, akinek megy, a NER-szolgák közt szép számmal akad agytörzsi lény is.

És most, hogy elmeséltem az életüket, jön a java, az az illékony tudata, kényszerképzete mintegy emberszerű alakjainknak a mesében, akik dolgozataikban Nagy Ervint Zelenszkijhez hasonlították. Az ukrán színészhez kényszerképzeteikben, hogy Nagy Ervin majd követi az általuk ukrán bohócnak képzelt alak útját, és miniszterelnök lesz itt minálunk, ami számukra egyet jelentene a véggel. Bár lenne úgy, sóhajt ki belőlünk a bozontos lelkünk, viszont most és ezúttal (is) arra mutatnánk rá a magunk kéretlen módján, milyen baromságokat beszélnek ezek.

És észre sem veszik természetszerűleg, mert ilyen készségeket náluk ne tételezzünk, hogy valami szikra szorult volna beléjük. Ezt mondjad paraszt (elvtárs), jön az ukáz, s ő mondja bávatag képpel. Ám nézzük azért azt a rohadt logikát, miszerint Nagy Ervin ha Zelenszkij volna a képzeletekben, akkor ők, akik rá fenekednek, az oroszok maguk, Orbán elvtárs pedig egyenesen Putyin atyuska. Bár lehet, ez volna a kívánalom a keblek belsejében, s az, amit itt előtörni látunk, a mélye a lelkeknek, az ősvalami, a bozontos Id.

Freud bácsi csak csettintene ezeket látván. Viszont neki is csalódnia kellene, mint az én nyájasaimnak is, akiket akaratomon kívül vezettem félre, mert azt hihették, valami következtetés lesz itt levonva. Mély ismeretek világról és a megafonosokról, de ilyennel sajnálatosan egyáltalán nem szolgálhatok. Vizsgálatunk tárgyai, moszatjaink a pohár falához tapadva ugyanis nem érdemelnek belegondolást, kiforgatást, a szar az szar marad a polcon is, masnival rajta, akkor is. Egyszerűen olyan alacsonyan van a léc, hogy nem lehet alábukni.

Leginkább gépszerű az a működés, amit produkálnak az alanyok, és van az a szint, ami alá nem megyünk: „egy ország vezetését nem lehet harmadosztályú színészekre bízni, ezt jól mutatja Zelenszkij példája” – mondja az egyik moszatunk, miközben párhuzamosan Nagy Ervinre is gondol addig nem jutva el a setét fejében, hogy akit emleget, egy komplett világot állított maga és az országa mellé, a lesajnált színész nemzetet csinált az ukránokból, míg ők a nagypofájú jogászuk vágyainak megfelelően éppen szétverik azt, ahogyan habzik a szájuk.

Mindeközben persze lehangoló tapasztalni, milyen mélységekbe sikerült süllyednie ennek az országnak. Hogyan képes egy társadalom magát lezülleszteni, és egyre inkább olybá tűnik, önként, dalolva, tehát oly korban élünk a földön, amikor az ember elaljasul, kéjjel és nem parancsra. Látnunk kell most már végtére, ezek azok az aljadékok, akik Orbán hatalmát fenntartják, ezek azok, akik igazából föl sem fogják, ahogyan és amit a disznóólból kiröfögnek, az a fölmérhetetlen mocsok, amiben a szavazóik aztán meghempergőzhetnek. Ezek teszik élhetetlenné az országot.

Mert ott vannak mindenhol. Minden utcasarkon és minden kilométerkőnél, és annyira sötétek, hogy azt sem veszik észre, a saját sírjukat is ássák. Azt sem képesek fölfogni, voltaképp ezzel a hasonlítással elismerően csettintenek a civilizált világ szemében, a barbárok azonban ezt nem értik. Hogy vállon veregetik Nagy Ervint, de bambán vigyorognak mindeközben azt képzelve, hogy na, most jól megkapta ez a színész, és senki meg sem kérdi tőlük, hogy vajon mit. Hogy mi is az, amit megalázó sértésnek szántak, aztán visszafelé sült el. Ezt föl nem érhetik.

Nincsen tanulság, mint az megígértem, hogy nem is lesz, mert nem lehet. Ez az a nívó, mint amikor az Agymenőkben Penny hallgatja Sheldont, nyílik, tátódik ki a szája, mert megszólalni nem tud, és egy idő után mást nem tehet: sarkon fordul, s elmegy. Otthagyja a fizikust az agymenésével, esetleg rácsapja az ajtót, hogy kívül lehessen rajta. És irigyeljük, milyen szerencsés, hogy ezt megteheti. Nekünk azonban nincs ilyen szerencsénk, mert az életünk nem egy sorozat, s leginkább azért, mert ezek rengetegen vannak. Tőlük hangos a magyar ugar.