Meccs az élet

Így visszagondolva tegnapi önmagamra, nem voltam egy snájdig úriember, aki – mint tudjuk – biztosra nem fogad. Nagyvonalúan és győzelmem biztos tudatában ajánlottam ugyanis tippmixet, mint emlékezhetünk, minden nyájas olvasómnak, a tárgy az volt, hogy Orbán Viktor minden körülmények között ott lesz az operában (meccsen). A tét pedig, hogy fizetek egy sört kedves mindnyájuknak, amennyiben nem. Többszörösen is felelőtlen és gátlástalan alak vagyok, mert és ugyanis nincsen nekem ahhoz pénzbéli tehetségem, hogy akár tíz embert is meghívjak egy fröccsre, másfelől pedig tényleg a nyakamat lehetett volna tenni a diadalra.

Bár ez a győzelem olyan túl nagy örömet nem okoz. Hanem inkább újabb bizonyíték arra, hogy országunk Orbán szorításában valami egészen más hely, mint ahol az ember élni akarna. Ámde szintén anyagi determinációk miatt távozni belőle nem nagyon lehet, marad tehát a kiábrándító valóság, miszerint „csak rázom a ketrecem” (Quimby és Kiss Tibor), illetve „eszméim közt, mint rács közt a majom, le és föl ugrándozom” (J. A. polgártárs), és máris megvolt a vasárnap reggeli valami szép, ha már misére nem jár az ember ontológiai megfontolásból. S ha épp a lételméletnél tartunk, ezt a meccset is így nézzük.

Egészen messzire lehet jutni, ha az ember jól odafigyel, és nem ragad le ott, hogy Orbán Viktor focibuzi, így ebbe akarna belekötni, mert sokan vannak ilyenek ebben az országban és szerte a világon is. Ez a mánia kultúrtörténetileg valahol a római Colosseumnál kezdődött, és nem is elsősorban a panem et circenses tömeglélektana, mint a császári indulatlevezetés eszköze, az alattvalók kábítása, hanem a plebs igénye miatt, amely arra irányul, hogy a gladiátor győzelme az övé is legyen. Hogy szotyit pökködve élje át a falkadiadalt. Innen nézvést a focibuziság elemi ösztön, agytörzsi tevékenység szinte. Vegetáció, mondhatni.

S ha valaki akkora nagy embernek, a szavaival Európa DNS-ének képzeli magát, mint aki a karmelitai nagy földgömbjénél állva úgy dirigálja a világot, mint Woland maga a Mester és Margaritában, ellenben ilyen vegetatív késztetései vannak, akkor arról tesz tanúbizonyságot, hogy nem különb ő, mint neanderi őseink. Bár nagy valószínűséggel még beléjük is több lélek szorult, mint kései utódjukba, akit Orbán Viktornak hívnak. Tudjuk, hogy bevallása szerint harminc éve jár nem is kormánygéppel meccsre, így ezt nem is vizsgáljuk most. Hogy azért fogadtam podgoricai megjelenésére, mert előtte nap Albániában járt. Érdektelen.

Viszont megfordítottam a logikát, hogy azért ment Albániába, mert Montenegró közel van, és máris előttünk áll az a tűrhetetlen, de a NER-ben mégis alapelvnek számító gyakorlat, hogy elmosódik a határ az állam-, és magánügy, párt és állami feladat, magánpénztárca és a közpénz között, amiből az következik, hogy Orbán Viktor Magyarországot feudális mintára a saját magánbirtokának tekinti. Erőforrásait, pénzét kénye kedve szerint használja. Voltaképpen királyságot működtet egyelőre király nélkül, de a hűbériség minden eszközével. Mint tudjuk, már készül kastélyokat is osztogatni, pénzt pedig dögivel.

De az egyház is olyan ingatlanokat kaphat, amire csak rámutat, szintén a feudalizmus nevében, és erre utal állam és egyház összeolvadása is. Fasiszta királyságban élünk, ha már a köztársaság meghatározást rég kihúzták – mint államformát – szerencsétlen hazánk nevéből, s innen látjuk, mi lett belőle, csak egyelőre szégyellenek bevallani. Bár nem is akarják igazán, vagy egyenesen elhallgatják, mert a hűbéreseknek így jó, ez épp megfelelő, hogy hűségükért megkapják az ellenszolgáltatást, pénzt, kastélyt, hivatalt, kitüntetést. Százezerével részesei a játszmának, úgy hárommillió hülye meg tapsol neki. Ki van ez találva és bebetonzova.

S így betonba öntve süllyed alá az iszapba. Egyébiránt most, Podgoricában is – összemosva köz-, és magándolgokat – valami kisvendéglőből jelentkezett be urunk. Előtte Berlusconi temetése előtt vagy után is eszegetett-borozgatott valami jófajta olasz vendéglőben, asszonykájával is meg lett örökítve homárt zabálva egy kis köznek hazudott magánkiránduláson. És azon már tényleg túl vagyunk, hogy azt firtassuk, ezeket ki fizeti és miből, hanem a nívó jeleit látjuk megjelenni a képi üzenetekben, hogy Orbán meccsre jár és zabál, s olybá tűnik, hogy ez a szint. Hogy ez az igény korlátok nélküli uralkodóként.

Ami nívó kirajzolódik, azt a manust szánnunk kellene, ha nem rühellenénk annyira. Így viszont, ebből a szorításból nem egyéb rajzolódik ki, illetve tolul fel bennünk, mint Sartre nevezetes undora. Roquentin urak vagyunk, akikben azonban nem a lila nadrágtartó vagy a fa kérge, hanem Orbán látványa okozza a rosszullétet, ez a testileg, szellemileg igénytelen nyomorult, aki az egész országot erre a szintre zülleszti. Húzza le az avas szagú parasztudvarra, az elvetélt gyerekkori álmai mocsarába. Fodbalmeccs és zabálás. Labda és préshurka, kalbász meg pálinka, hogy a nívó elemeit egymás mellé rakjuk. Elképesztő egy isten ez.