Fel, Berlinre!

„Indul az európai hadjárat. Fel, Berlinre!” – ezt üzente a hülyéinek Orbán nagyvezír, midőn felöltötte egyenruháját, a szurkolói sálat, és a stadionba indult meccsnézőbe. Minden további előtt eszünkbe ötlik erről a harcias kiskakas pózról maga Svejk, aki – mint emlékezhetünk – Müllernével toligáltatta magát a flaszteren a tolókocsijában, és mankójával hadonászva ordibált, miszerint „Fel, Belgrádra”. A Svejk, mint regény egyébként a világirodalom azon remeke, amelyik a legröhejesebb és leglehangolóbb egyszerre, ahogyan tükröt tart a széthulló K&K birodalom elé, megmutatva annak pitiánerségét. Mintha magunkat néznénk a NER-ben.

Sorolni lehetne a párhuzamokat, ami arra lenne alkalmas, hogy Orbánt, a rendszerét, annak mindenféle felfújt hólyag jellegű aljasságával Svejk szemüvegén keresztül mutassuk be. De sajnálatos módon nem vagyunk egy Hasek, csak szeretnénk, ám érzéseink és meglátásaink, legalábbis azok világosságát tekintve hasonlatosak vagy majdnem ugyanazok, ezért is röhögünk sírva azon az Orbánon, aki megrekedt az időben, vagy épp vissza is fordult valami régen volt világ felé, amelyben hősnek képzeli magát, aki a futballcsapatán keresztül vívja kisded harcait, mert más eszköze már nem maradt egyáltalán.

Orbán a meccsre induló sáljával olyan egyedül van a világban, amennyire csak Brüsszelben szokott a partvonalra kerülni, ahogyan a többiek diskurálnak egymással, akárha emberek, ő pedig a körön kívül duzzog magában, és forralja a pitiáner bosszúit. Másfelől és éppen ezért erősen röhejes is az évtizede zajló, az egész Univerzum ellen vívott háborújával, azzal, ahogyan mindig harcba indul, és mindig győzelmet jelent a vereségei után, ami megvallva elég frusztráló lehet. Nem véletlenül szomjazza az aranylábúak győzelmét mindig annyira, mert ilyenkor érzi azt, hogy igazán győzött. Ez az ő magyar fajú diadala a libsik fölött.

Nem véletlen, hogy milyen gúnyos kéjjel visított a sajtója annak idején az angolok kétszeri legyőzéséről, azoknak az angoloknak a sárba taposásáról, akik nem átallanak a meccsek előtt a gyöpön térdepelni. Az ilyen győzelmek Orbán – és a hülyéi számára – a saját kulturális és politikai felsőbbrendűségük bizonyítékai, és észre sem veszik, hogy ezzel a diktatúrák azon folyójába lépnek bele, amelyek a sportsikerekkel akarják megmutatni rendszerük életrevalóbbságát, és éppen azért, mert másban nem igazán tudják, és ezért is ér meg minden pénzt nekik. Ez voltaképp önigazolás, ami valahol szánalmas.

Vagy mégsem egészen az, hiszen a szánalom, mint olyan némi sajnálatot tételez, ilyen viszont mibennünk irányukban nincs, de ez a kisebbik gond. A nagyobbik, hogy másban sem. Orbán és rendszere ma már a világban, legalábbis annak jobbik felében megvetést és lenézést hív elő, és ezt, ezeket erősíti az is, ahogy egyre vadabbul követelik maguknak azt a tiszteletet, amit azért nem kapnak meg, mert nem érdemelték ki. Orbán ma már abba a debil állapotba került, ahol az a tripje, hogy a futballistái az ő harcát vívják, általuk a rendszere győz – ha győz – az életképtelennek képzelt nyugati demokráciák fölött, ami szintén mély meggyőződése.

S ha a Svejk jutott eszünkbe, az nemcsak azért van, mert olyan nagyon hajaz egymásra a „Fel, Belgrádra” és a „Fel, Berlinre” kiabálás és kavarás, hanem az is, hogy mindkettő olyan világot mutat be nekünk, amely fölött eljárt az idő. De míg a Svejk idejében a K&K haldoklása beleillett a történelem sodrába, Orbáné abból már rég kiesett, és valami téren és időn kívül lebegő őskori kövületként áll előttünk, és áll Európa előtt is, amelyből már csak ez a röhejes harciasság látszik, mert minden más kiveszett belőle egészen és véglegesen.

Tíz évvel ezelőtt, amikor a futballőrületét rászabadította erre az országra, még azt hihettük – és akkor tán úgy is volt -, hogy az ifjúkori elvetélt álmait szeretné hatalmi szóval beteljesíteni, mára azonban ez egészen más gyökereket mutat. Az álmok nem váltak valóra, a lehangoló azonban az a történetben, hogy tovább fejlődve a futball, mint a nemzeti önmegvalósítás hovatovább egyetlen terepe maradt meg. Már nem sport, nem politika, és nem is vallás vagy tudomány, mint régebben szintén Orbán kifejtette, hanem a felsőbbrendűség bizonyításának eszköze. Csak az a baj vele, hogy a pályán elszenvedett vereségek csorbát ejtenek ezen. Ördögi kör ez.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “Fel, Berlinre!
  1. Jane Doe szerint:

    „Fel, Berlinre!” – rikoltja korunk és honunk Svejkje.
    A fenti képet elnézve óhatatlan vágy körvonalazódik bennem: legyünk mi azok a bizonyos legyek…, s a többit bízzuk Palivec úrra.

  2. polyvitaplex szerint:

    Most, hogy a hadjárat első ütközetét sikeresen megvívtuk, és legyőztük a félelmetes bolgár haderőt, törvényt kellene hozni, hogy a legyőzöttek hadisarcot kötelesek fizetni. És ha ne adj isten a legközelebbi csatában minket győznek le, akkor a törvényt egyszerűen vissza kell vonni.

Hozzászólás a(z) Jane Doe bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum