Anyánk tyúkja

Március 15-én Kiskőrösön, Petőfi szülőházánál fog óbégatni Orbán doktorminiszter urunk. Már látjuk a TEK-et, az elkerített, hermetikusan lezárt környéket, ahová pár tucat átvilágított, leellenőrzött és lekáderezett vendég érkezhet hallgatni az útmutatásokat, talán plusz még Nagyferó vagy Gáspárgyőzi. Nem a kajánság tételezteti velünk ezt a forgatókönyvet, hanem a lehangoló tapasztalat, hiszen október 23-án is már Zalaegerszegen adta elő az egyszemélyes pörformanszt doktorminiszter urunk, s habár a házi-köztelevíziója és sk-lapjai úgy számoltak be az akkori hőbörgésről, mint valami nagyszabású eseményről, az ott lakó egerszegiek készítettek pár kéretlen fotót.

Ezeken pedig látszott, bizony, bizony, pár tucat elvetemült organizmusnak szónokolt ott doktorminiszter urunk, amiről mondhatnánk, hogy így múlik el a világ dicsősége, de ilyen soha nem is volt. Csupán a helyükre kerülnek a dolgok. Mindemellett nem tételezzük, hogyha akarná a rezsim, egybe tudna terelni párezer birkát közönségnek – kivéve a lengyelek, akik már nem igazán jönnek -, ez az elvonulás, a szűk körben hadoválás tehát mást jelent, és megfejteni ugyan nem tudjuk, de sejtjük, hogy mit. OV soha nem volt az a merész fajta, illetve inkább mindig is beszari volt, és úgy tűnik, ez az állapot elhatalmasodik rajta. Illetve még a kor, és az ország állapota, a maffia képe.

Orbán öregszik, a diktatúra pedig úgy-ahogy működik, már nincs szükség hatalmas lelkesítésekre. A kétmillió stabilan hülye szavazó mindenképp megvan, a kétharmad így vagy úgy, de mindenhogyan biztosított, az ország kirabolva, lefosztva, javai zsebre téve, illetve elajándékozva a haveroknak. Ez a NER orma, innen fölfelé út már nem vezet, s ha ez így van, márpedig így, akkor az egész kóceráj doktorminiszter urunkat már nem is érdekli, mert nincs benne kihívás és nincsen benne harc. Elérte, amit el lehet, azt csinál, amit csak akar, ha úgy szottyan kedve, akkor röpcsit rendel, hogy az asszonnyal Firenzében és Velencében sétálgasson, mint most is. Mert teheti, nincs mitől tartania.

Csak félni talán. Kiskőrösre menni március 15-én ezt jelenti elsősorban, és nem is csupán azért, amit fentebb tételeztünk, hogy a nagy tömegektől volna rettegnivaló, mert azt a karhatalom lerendezi és kordában tartja, hanem a beszéd. A szólás maga. Március 15. az, ami, ezt nem lehet kitekerni és megschmidtmáriázni Dózsa László 1942-őkkel, itt nem lehet komcsizni, itt Budapesten arról lehetne és kellene beszélni, hogy Petőfi királyokat akar akasztatni, majd bejönnek az oroszok vérbe fojtani mindent. Ebből jól kijönni sehogyan sem lehet. Mi marad akkor a kiskőrösi háznál, maximum az anyám tyúkjára való emlékezés, ami nem egy nagy, közös nemzeti látomás és álom, és ezért odautazni tán fölösleges is.

Ha belegondolunk, Petőfi igaz valójában minden, ami azt tagadja, amit a NER képvisel, s ha míg a fiatal Orbán és a kezdeti liberális gúnyája még illett valahogyan hozzá, ma már egyáltalán nem. Mára olyan állapotba került – és ebből látszik, nem a forradalom szelleme változott, hanem ő -, hogy az a költő, akinek a szülőházához megy páváskodva bemocskolni azt, leginkább már őt akarná fölkötni. A feladat tehát, hogy valamit is mondjon róla, elég nehéz és testes, de a beszédírók majd megoldják, hogy úgy legyenek forgatva a szavak, innen is el lehessen jutni Brüsszelig és Gyurcsányig. Egy oldalvágással még tán az is elérhető, hogy Soros egyik őse szúrja a pikát a költőbe bele. Csak reméljük, hogy idáig nem jutunk.

De még lehet. Mindebből azonban kitűnik az a bágyadt őszi napsütés, ami doktorminiszter urunkra jellemző immár, abban az évben, amikor betölti a hatvanat, ahol útja, ha nem is ér véget, mert viszi az összeszedett lendület, viszont nem vezet sehová. Maximum a semmibe. Orbán fél, de ez nem nóvum, ha az oviba is páncélingben jár. Orbán kifogyott a szuflából. Mondanivalója nincs, hacsak nem az, mint nóvum legutóbb egy svájci lapnak, hogy a földön kívül is van élet, ami arra utal, hogy már rég elszakadt a valóságtól. Hogy mit tagad le Petőfi szellemiségéből a szülőházánál, az majd kiderül, de héroszi feladat lesz, lévén, ha nem maga ellen akar beszélni, akkor leginkább hallgatnia kellene. Maximum a tyúk. Ez még belefér.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
4 hozzászólás “Anyánk tyúkja
  1. Yeti szerint:

    Hatósági áras anyámtyúkja farhát.
    Gyurcsány elvtárs pedig a más tyúkját farhátozta meg a nagy házban, gondolom afféle nőnapi előzetesképpen.
    Miniszterasszon válik.
    Zajlik az élet, nna.

  2. miki1950 szerint:

    Uram atyám!
    Eltűnnek a nemzet nagy történelmi ünnepei és felváltja azokat a nihilizmus.
    Elborzasztó jövőkép.

  3. miki1950 szerint:

    Már megint nem működik a blog rendesen.

  4. miki1950 szerint:

    Nem működik!!!

Hozzászólás a(z) miki1950 bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum