Ember, most jönnek a templomból

Mielőtt megszületnének a népszámlálás lehangoló adatai, amelyek minden valószínűség szerint azt mutatják majd – mint voltaképp eddig is -, hogy szerencsétlen hazánk egyáltalán nem keresztény ország, még gyorsan tenni kellett valamit. Semjénről elég régen hallottunk, mintha hetek óta nem is lenne. Most azonban azért a törvényjavaslatért, amit benyújtott, és a bátrak meg is szavaztak, tessenek a nevét mindörökre megjegyezni. Bár a nagy többséget ez sem nagyon fogja érdekelni, az ellenzék és a lehetséges kárvallottak pedig kussolnak majd mélyen, mert a valláshoz, egyházhoz van köze, és ettől a területtől úgy tartanak, mint stílszerűen az ördög a tömjénfüsttől.

Orbán jól számolt, amikor úgy döntött, Magyarországot visszavezeti a középkorba, mert ugyan nem sejthette, de úgy lett, hogy az ateisták vagy nem templomjárók a nagy, műkeresztény hangzavarban szolidan hallgatnak. Sőt, polgármesterek és más potentátok is fölveszik a Fidesz módit, misékről szelfizgetnek, holott előtte ott őket soha nem lehetett látni. A nagyon téves gondolatuk az, hogy az általuk irányított város – miegyéb – lakosai közt többségben vannak a hívők, és a hazugságokkal az ő gusztusuknak akarnak megfelelni. Egy évtized alatt, amióta Orbán nekiállt keresztényezni és keresztény kultúrázni, amiről amúgy fingja sincs, így torzult el kies hazánk. Csattogtatjuk a bokát és vetjük a keresztet.

Nevetséges és alávaló. Mint ahogyan Semjén is, aki a törvényjavaslatában – amit megszavaztak – azzal állt elő, hogy 2023. február 28-áig az egyházak olyan állami, önkormányzati épületek tulajdonjogára is bejelentsék igényüket, amelyeket el sem vettek tőlük, mivel soha nem is voltak a birtokukban. Az egyetlen feltétel, hogy a kiszemelt ingatlanban a kérelmező egyház – vagy ahhoz kapcsolódó úgynevezett belső egyházi jogi személy, például szerzetesrend – hitéleti, szakrális vagy köznevelési feladatot lásson el. Lefordítom: ahol egy nyüves hittanórát megtartottak, vihetik, kis túlzással, ha az átadáskor felszentelték, mint az divat, az övék a cucc.

Mindennél szebb azonban, hogy ez a csudálatos törvény mérlegelésre, tiltakozásra módot és lehetőséget nem ad, amire a nagyságos egyház rámutat, már az övé is. Semjén végkiárusítja az országot az egyházaknak, illetve tán nem is ez a jó szó, abban az aktusban a vevő valamit azért fizet, itt azonban elég csak azt mondania, ez mostantól az enyém. Még csak nem is a Pál utcai fiúk klasszikus einstandja ez, mert ott benne volt a levegőben, ha így is történik, de azért mégis törvénytelen, amit szegény Nemecsek elszenved, itt azonban megszavazott, paragrafussal megtámogatott szerzés folyik, mint annak idején a zsidó vagyonoknál, amelyeket a jó keresztény honfitársak megkaptak. És volt pofájuk beleülni.

Mindebben pedig az a legérdekesebb, hogy sem Semjénnek, sem a megszavazóknak, sem az egész bagázsnak nem mondja senki, hogy most már menjenek a büdös francba, vagy más melegebb helyre. Főleg azért, mert a törvényben arról sincs szó, hogyha valamit ilyképp az egyházra átruháznak, azért a régi tulajdonos kap-e valami kártérítést, vagy csak annyit mondanak neki: a pofád befogod. Nem tudjuk, mi járt Semjén fejében, amikor ezt a javaslatot beterjesztette, illetve a bátrakéban, akik megszavazták, de nem is ez az érdekes már, hanem az, hogy mindez megtörténhet. És senki nem áll fel, akinek módjában állna, hogy a képükbe mondja, a keresztény országról szőtt álmaik maga a hazugság.

Hazug a nemlétező keresztény kultúrájuk, a százszámra épített templomaik konganak az ürességtől, az állítólagosan hívő – vagy vallásos vagy templomjáró (nem) – lakosság kilencven százaléka az sem tudja, hol lakik az Isten, és minden bizonnyal egy nyüves Miatyánkot sem tud végigmondani. Úgyhogy ez megint csak a szerzés, mert amit alapítványba kiszervezni nem lehet, azt el lehet zabrálni. Magyarországnak mára már csak a megszenesedett csontváza maradt meg, és azt hiszik, a szent szánkók mintájára, mi több, Orbán szaros pökhendiségére „Ember, most jövök a templomból” építve a hamis szakralitással lehet elkussoltatni és a jelek szerint ellopni mindent, ami mozdítható, és azt is, ami le van betonozva. És még most sem mondja senki, hogy elég. Beszari alakok.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum