Az utolsó kifli

Először a kakaóról szokott le. Minden reggel átsétált régebben, nem is olyan régen a sarki kisboltba, és megvette a reggelit, fél liter kakaót két lekváros buktával. Isteni buktát árultak itt a kisboltban, tele jófajta baracklekvárral, nem azzal a viaszszerűvel mint amilyen a nem is olyan messze lévő nagyboltban árult buktákban volt, ezeken érezni lehetett a nagyvárosi és nagyüzemi pékek lelketlenségét. Bár olvasta, hogy nem egészséges édességet reggelizni, de nem törődött már semmiféle veszedelemmel, jöjjön, aminek jönnie kell elszánással, egy rendíthetetlen hős bátorságával majszolta idvezülten minden reggel a fél liter kakaót és a két buktát. A boldog elégedettség ideje volt ez minden reggel élete alkonyán.

Egyszer – nem lehetett volna pontosan megállapítani, mikor – elkezdett romlani minden. Nem pofonszerű hirtelenséggel, hogy azonnal észre lehessen venni és nagyon fájjon, hanem beszivárogva az életbe, mint valami nyálkás köd, hogy el kellett kezdeni figyelni, mire költ és mire nem, mert valahogy mindig úgy alakultak a dolgok, hogy a hónap végére elfogyott a pénze. Pedig nem vásárolt többet, illetve nem vett mást mint régebben, és mégsem volt elég rá a pénz. S mivelhogy egy jámbor gomba indulataival élt, nem háborgott, nem fordult Istenhez tanácsért és főképp nem panaszkodott neki, hanem arra jutott, nem vesz akkor kakaót reggel, mert senki nem kergette az asztal körül, ha reggel nem ivott kakaót.

Ezzel a biztonsági intézkedéssel el lehetett lenni egy darabig, rájött, kakaó nélkül is van élet, illetve reggel, mert a bukta még így is finom volt. Csakhogy egy kis idő után már nem ment ez sem. Arra kellett rájönnie, olyan luxus ez, amit nem engedhet meg magának, és mivel így is mindig pénzhiánytól szenvedett, körül kellett nézni az életében, mi az, amit el lehet hagyni nagyobb veszélyek nélkül, hogy ugyan hiányozni fog, de nem annyira, illetve igen, csak még magának is le lehet tagadni. Fázós volt ugyan, de kegyes volt az ősz, megengedte, hogy két pokróccal a lábain vészelje át, nézze az alábukó napot és az ingó sárga leveleket, ekkor gondolta úgy, hogy a fűtés sem annyira fontos, mint azt hinné az ember.

Ekkortájt volt az is, hogy rászokott a tejre és kiflire a kakaó helyett, mert ez ugyan nem melengette kellemesen az ínyét, de enni kell valamit. Így szokott át a kisboltból a mellette lévő nagyobba, s még idejében, mert ez a kicsi is bezárt. Egyik reggel csak egy kézzel írt tábla volt az ajtaján, hogy ennyi volt. Ez azt juttatta eszébe, ha majd egyszer nem törődve semmivel dőzsölni akarna, és venne két régifajta buktát reggelire, már nem teheti meg, és ezzel a szomorú tudattal vitte a kiflijét, a nagyvárosi, lelketlen kiflit, hogy azt majszolgatva nézegesse a világot, ami egyre szürkébb lett, pedig sütött a nap, hogy még be sem kellett fűteni igazán. Így mintha nyugvópontra jutott volna a romlás, de csak sunnyogott.

Észrevétlen tette a dolgát. A kertek alatt, csak úgy mellékesen érte el, hogy lassacskán parizert sem vett vagy más efféle úri huncutságot hasonló okokból, mint a kakaóról volt kénytelen nem is olyan rég lemondani. És nem vett aztán már sok más dolgot sem, amire régebben futotta, s így gyötörte őt az élet és a világ, de mondom, egy gomba jámborságával tűrte ezt az egészet, itt-ott még a saját hibáját is felfedezni vélte a romlásban, amiben egyre kisebb lett az egyre több pokróc alatt, és ezt sem vette észre. A szürkeség és a hideg mind nagyobb lett, s ha olykor előbukkant a nap, azt csak azért tette csalfán, hogy félre vezesse a nélkülözőt, fűteni még mindig nem kell, mert minek, meg mert nem is futja rá.

Az egyik enyhébb reggelen átsétálva a lelketlen nagyboltba azon kapta magát, hogy a tejet sem tudja megvenni, mert arra sem futja, és a kiflik számát is csökkenteni kellett ötről háromra, hogy majd azzal húzza ki másnap reggelig. Délután négy pokrócot csavart magára az ablakhoz szembeülve a nappal, hogy majd az cirógatja őt, fogta a kiflit a kezében, olykor harapott belőle, miközben próbálta felidézni a kakaót és a buktát abból az időből, amikor futotta rá. De ahogyan hűlt a szoba, mert a nap helyett ködök szálltak alá, nem a kisbolti bukta, hanem az anyjáé, aztán a nagyanyjáé jutott az eszébe, tisztán érezte a lekvárban a barack rostjait. Így kezdett el utazni, és így találtak rá reggel, kezében kifli, kék szemén fátyolok.