A hittantanárok béremelése

A hitoktatóknak nem kell Brüsszelre várniuk, mint annyi más (minden) kollégájuknak a béremelés kapcsán, pártunk és kormányunk gondoskodik róla, hogy jól érezzék magukat a bőrükben. Szinte eldugott hírként jelent meg tegnap az a költségvetési törvényben szereplő passzus, hogy kiegészítő támogatást nyújt az egyházaknak a kormány, hogy ki tudják fizetni a hittantanárok béremelését. Pedig, ha jól emlékszünk, ők nem is mentek az utcára ezt követelve, hanem a maguk módján csendesen szolgálták Orbán Viktort. Lám, meg is lett az eredménye, januártól több lesz a borítékban, míg a többiek csak leshetnek.

Nem akarnék két ujjal mutogatni arra, hogy pártunk és kormányunk ismét mennyire aljas, mert mindenki tudja, talán még ők maguk is, csak újólag el kell gondolkoznunk állam és egyház, a magyar ember és a kereszténység, egyáltalán a hit és a hitetlenség dolgán. A XXI. századon, a feudalizmuson, és legfőképpen azon, hogy ugyan megjelent ez a hír, de senki nem borította rá a tölgyfa asztalt a Karmelitában Orbán Viktorra, mi több, még egy kósza ejnye-bejnye sem hangzott el, egyáltalán, mindenki hallgat, mert tabunak érzi a témát. Jó lenne felnőni már, mert a leuralt médián keresztül ez is Orbán hatalmának alapja.

Igaz, vészesen közeledik az advent négy hete a szent szánkókkal a téren, amikor még fingani sem szabad a nagy műpátosztba belemerülve, ez azonban nem jelenti azt, hogy az ember kussol, ha pofán vágják. Mert ez az intézkedés azzal ér fel az összes más tanár számára, azt sugallva, hogy a hitoktató magasabb rendű a magyar-, vagy a matematika oktatójánál, a hívő ember (ha nem is az, csak szavakban) a hitetlennél, a pap többet ér, mint a könyvelő, a fideszes mint az ellenzéki, és már megint ott vagyunk a társadalom kettészakításánál, illetve annál a kifordított kádári szlogennél, miszerint aki nincs velünk, az nincs is.

Visszatérve az egyházakra azonban, nem látjuk, miért van szükség újabb, ezúttal a hitoktatók béremelését szolgáló állami pénzekre akkor, amikor amúgy is számolatlanul ömlik hozzájuk az adófizetők pénze, ráadásul úgy, hogy azzal elszámolniuk nem kell, adózniuk nem kell, tehát egyáltalán nem vesznek részt a közteherviselésben. Sőt, inkább csak teher ők a köz számára, de mégis mindenki hallgat. Hallgatnak akkor is, amikor ezerszámra építik az üresen kongó templomokat, nem szól senki a szekuláris állam haldoklásakor, mert a tabu az, hogy a hit nem magánügy, hanem szentség, pedig csak annyira az, hogy egy budi is lehet templom.

Csupán fel kell szentelni, és máris csak suttogva lehet benne szarni. Mesélhetnék itt a hit kialakulásáról, a szentségek nem szakrális, hanem emberi voltáról, a rengeteg istenről az emberiség történetében, akinek a nevében ölni lehet, egyáltalán előadhatnék egy vallástörténeti stúdiumot, mint ahogyan az iskolában is ezt kellene oktatni, nem a szentháromságot, amitől elmegy az ember józan esze. De voltaképp nagy valószínűséggel úgyis ez a cél, és szétnézve hazánk állapotán teljesülni is látszik. Orbán ördögi terve a kereszténység permanens óbégatásával működik, mert ezen a határon mindenki megszeppen.

Pedig nem igazán kéne. Mondhatnám úgy is, nem ártana felnőni, és ezt az egész keresztényesdit a helyén kezelni, ami ma nem egyéb, mint hatalomtechnikai kérdés, ha Orán érdeke úgy kívánná, holnaptól mecseteket építene, és a müezzineknek adna fizetésemelést, mert erről szól ez az egész. Ugyanakkor még egyszer tegyük ide, hogy kies hazánk még így sem keresztény állam, a lakosság fele tán megszokásból rávágja, hogy keresztény, de templomot belülről nem igazán látott, és még magában imádkozgatni sem igen tud. Erre valók a hitoktatók, hogy megtanítsák, és ez ér meg minden pénzt a jelek szerint Orbánnak.

Még egyszer elgondolkodom azonban arról, hogy ez a hír, illetve az abban foglaltak másodrendű állampolgárrá teszik az összes nem hittantanárt, miért nem zavar senkit. Azt is kérdezhetném, miért nem érdekel senkit, hogyha nincsen semmije, akkor annyit is ér, és ezen a soron haladva föltehető a végső kérdés, abba is miért nyugszik bele mindenki, ha nem Orbánra szavaz, akkor nem is magyar. Áprilisban eldőlt, hogy ez így a jelek szerint jól van, most, hogy netán megfagy vagy éhen hal, akkor is. És úgy tűnik, senkinek egy szava sincs, akármekkora pofont kap, fogja a krumpliját és élteti Orbánt. Rossz hírem van: meg fogunk dögleni.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum