Orbán a saját farkába harapott

Ne tessenek túlságos vizualitásba esni, mert rossz vége lesz a dolognak. Történetünk a magyar abszurd, illetve szürreál újabb esete csupán, amikor a valóság kifordul önmagából, hogy visszatérve ugyanoda teljesedjék be a sors. Mint tudjuk – de nem mindannyian egy felmérés szerint –, Orbán Viktor megszavazta az Oroszország elleni szankciókat mind egy szálig, majd önmagának ezt az egy menekülőutat találva, azzal a lendülettel kiáltotta ki őket az ország nyomorának felelőséül is. Holott az ő. Ám, hogy a népharag ne forduljon ellene, a propaganda elkezdte a terelést, ami a nemzeti konzultációban csúcsosodik ki.

Nemzeti konzultációnak értelme soha nem volt, ez viszont az összes fölösleges aljasság közül is kiemelkedik azzal, hogy már az alapállításai is hazugságok, igaz felelet ebből fakadóan ezekre nem születhet egyáltalán. A legszebb a történetben azonban az, hogy Orbán Viktor, a mimagyarok örökös miniszterelnöke ugyanazzal a duci kis kezével, amellyel megszavazta a szankciókat, tegnap egyszersmind el is ítélte őket, amikor a Facebook-oldalán közzé tette a nagy eseményt, miszerint nemzeti konzultáció kitöltve, magyarok megvédve. Ez volt az a pont, amikor a saját farkába harapott, és ezért kértem azt, ne tessenek képileg ábrándolni róla.

Nehéz is volna a fizikai korlátok miatt, megállapításunk tehát csak eszmei, mintegy a szellemvilágban mozog, mint Orbán minden megnyilvánulása immár, amelyek az anyagi valót nélkülözik, ekképp csúsznak bele a szellem messzeringó trágyadombjába (a képet levédetem). Mindeme gyönyöreinkben azonban a legnagyobb, hogy mint följebb már utaltam rá, kies hazánk lakosainak túlnyomó része – és nem csak a mimagyarok – úgy véli és tudja, hogy mindez a színjáték, amelynek ő is az egyik bábja, valóságos és igaz. Jelesül, hogy Orbán nem szavazta meg azokat a nyüves szankciókat, így minden rendben van.

Az is, hogy a Facebookon adja hírül hülyén vigyorogva, hogy immár saját magát is pofánköpte, szeme sem rebben, ahogyan a köpet ring a szempilláján, hogy mi is hovatovább felkiáltunk önkéntelen, miszerint Orbán Viktor álávjú. Nincsenek viszont ezzel így a világ más részein, a cseheknek konkrétan tele van a töke Orbánnal és a bandájával, ami undort úgy fejeztek ki, hogy lefújták a V4-ek házelnökeinek találkozóját, kifejtve, hogy ők – Orbán és bandája – Oroszország trójai falova, és jelzést kell nekik küldeni, hogy ez elfogadhatatlan. Kövér pedellus tehát nem megy V4-ezni, Ománban azonban járt, ott szívesen fogadták.

Az a baj azonban, hogy egyre messzebbre kell röpködniük, hogy szóba álljanak velük egyáltalán, marad tehát a mimagyarok hülyítése itthon, mint biztos terep a diadalhoz. Gulyás miniszter is, a kormányinfón azzal kérkedett, hogy mindjárt itt az uniós pénz, aztán egy lakossági fórumon lebolondokházázta az Európai Parlamentet, így jött is a válasz, hogy lehet várni a pénzre tovább türelmesen. Ilyen kilátásokkal a felelősség eltolása még nagyobb és erőteljesebb lesz, bár ennél messzebb, hogy Orbán saját magát köpi le, nem biztos, hogy lehet menni. Bár az elaljasodásnak ismeretlenek a mélységei egyelőre, ha a Fideszről van szó.

Orbán második kormányzásának eddig eltelt tizenkét és fél évében hazánk gazdasági, szellemi és morális állapota folyamatosan és megállíthatatlanul romlott. Mindezt úgy-ahogy elfedte a pénzbőség, amikor a kiszemelt rétegeknek lehetett osztogatni, és a haverok zsebét tömni. Mára csak ez az utóbbi maradt, megelőzendő a belső lázadást, a közembereknek azonban immár semmi nem jut. Ígéret sem, ezért kell a szankciókra kenni a kormányzás nyomorát, ami a Fidesz és Orbán szempontjából még logikus és érthető, de el nem nézhető. Nevezzük ezt önvédelemnek, mert valamit csak tenni kell, hogy ne végezzék a lámpavason.

Ugyanakkor ami ép ésszel egyáltalán nem felfogható, az az, hogy minden tény és tapasztalat, a valóság minden egyes eleme ellenére – amelyek arra mutatnak, hogy Orbánnak és bandájának takarodnia kell, ha az ország és az alattvaló élni akar -, mégis debil vigyorral nézik, ahogyan a kedves vezető immár azt is megengedi magának, hogy saját magából csinál hülyét. Érthetetlen, mert ilyen nép nincs még egy az Univerzumban az bizonyos, ebből pedig az fakad, hogy akinek még pislákol a józan eszéből valami cafat, meneküljön innen, amíg lehet. Mert ezek után itt a dolgok el fognak durvulni. Még ennél is jobban.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum