Elrettentő magyar haderőről, annak szükségességéről mesélt Orbán Viktor álmából felriadván hirtelen, hogy össze is ugrott a gyomrunk ettől a delírtől. Mert az ilyeneknek nem szokott jó vége lenni soha és egyáltalán, a történelem több véres szelete is mutatja ezt, de a történelem valósága, mint olyan, Orbán nagyvezér számára nem létezik. Csak a kiföstött módosulatai, a’la Schmidt Mária és decens csapata. De nem is, ez, hanem az elrettentés maga. Mert hogy ki rettent el, és ki rettenik meg, az egyáltalán nem mindegy. Az egértől fél a hangya, az egér a macskától, a macska a kutyától, ő a medvétől, a medve pedig a Semjéntől csakis. Mint kitetszik innen, a világ nem egymetszetű.
Hogy végzett a kisvasúttal, láblabdával, egyetlenünkben a militáns véna kezdett buzogni, és még ez is elnézhető, mert kinek-kinek a képességei és szükségletei szerint, ami jut. No de ő ezekkel az ösztönökkel országot vezet, illetve úgy tesz csupán, hiszen mint látjuk, az ország maga a tehetetlenségi nyomatéknak köszönhetően göcög előre, míg majd egyszer zökken egyet, s megáll. De ezt már tudjuk, illetve majd tapasztaljuk, és az is szükségszerű szinte, hogy aki már tehetetlen, az nekilát visítani, nagyot álmodni, világ urának és rettentő hadak birtokosának képzelni magát, csak azt nem tudjuk, a nézőpontja melyik. Hangyától az egérig terjedős lehet, következésképp egy macska már csak röhög rajta.
És ezt tennénk mi is, ha nem tudnánk, hogy azért ezek komoly dolgok, és az ország lezüllesztésén túl valami ferde lélekre utalnak. Főleg úgy, hogy az elrettentő haderő mellett az álom másik fele, hogy győzni muszáj, mert annak lesz igaza, aki erős. Következésképp, és a logikai szabályokat követve arra kell jutnunk mindezek után, hogy az élet permanens harc, amiben a gyenge megdöglik, életben maradni csak úgy lehet, ha mindenkit eltaposunk, kiegyezés, kompromisszum nem létezik, nem, hogy a gyakorlatban, de még a szótárban sem. Sehol. Nem akarnék én ujjal mutogatni a történelemben visszafelé úgy hetvenöt évet, de egy Adolf nevű is így volt huzalozva, mint ez a mi urunk.
No most, mint emlékezhetünk, ez az Adolf is azt mondta, hogy a népe vagy győz, vagy, ha nem, akkor nem érdemli meg az életet, és a népe úgy is járt. A végén nézegette a füstölgő romokat, Adolf sorsáról most ne beszéljünk, mert a történelem, bár mutat intő példákat, de szoros egyezéseket soha. Ez a mindenáron győzés, ez azonban baj. A lélek baja is, hogy, mint hírlik, annak idején ez a mi egyetlenünk valamiféle futó vagy síversenyen – ezt már a fene sem tudja -, legyőzetett Anikó asszony által, de, hogy diadalt ülhessen, kiosztatott magának egy legjobb férfi versenyző díjat, és ez beteges. De nagyon. Ám vannak közéleti lenyomatai is, ha szintén felidézzük, miként tűnt el hónapokra a választási veresége után.
Viszont abból tanult, és sokat is, amit az a kijelentése mutat még az első kétharmad előtt, hogy „csak egyszer kell győzni, de akkor nagyon”, s látjuk is, hogyan hajtott uralma alá ennek bekövetkeztekor mindent és mindenkit, s ha már ellenfél vagy ellenség nincs, akkor képzeltekkel vív csatákat, harcol és győz reggeltől estig, és nagy valószínűséggel még ágyban és párnák közt is. Idáig is rendben van azonban, mert ez szimpla elme-, vagy jellembaj, majd értő pszichológusok eldöntik, a dolog viszont onnan élesre fordul, amikor valódi harci járművekkel, hadsereggel és minden egyéb készséggel kezd el játszódni, mert a kényszeres győzni akarásnak innentől nagyon rossz vége lehet.
Itt tartunk most épp közös sorsunkban, amikor is, és szintén visszamutatok a bajuszosra, Orbánt nagyon jól láthatóan már egyáltalán nem érdekli az emberek, a nemzet sorsa. Keressen többet, fogyasszon kevesebbet, vagy ott dögöljön meg, neki édesmindegy. No de, amíg lehetett takarózni azzal, hogy mennyi jót tesz a népével, holott nem, viszont most már az az álca sem működik, hogy adni tud – zsák krumplit, egyebet -, feledve mindent és mindenkit elkezd militánskodni, elrettentő erővé válni, ami azt mutatja, hogy az az út, amit választott, s onnan fogva kényszerszerűen be kell járnia, a végéhez látszik közeledni. A hadseregen túl ugyanis már semmi sincs, ott már a pokol kapuja tárul kifelé. Hallani, ahogyan nyikorog.
Vélemény, hozzászólás?