Bújj függöny mögé

Miután tanárokat rugdosott ki, a népharag – legalábbis telefonon – a Klebelrsberg Központ felé fordult, és a nagyhatalmú, de teljesen fölösleges intézmény inkább elrejtette a tankerületi központok telefonszámát, hogy ne tudják felhívva gyalázni őket. „Hogy a kollégák el tudják látni a feladataikat” indoklással nem érheti el őket akárki vagy senki, mint Orbán, amikor függöny mögé bújva nézte a parlamentben azt, hogy őt kérték számon, illetve szerették volna, mert nem mert a plénum elé állni. Hogy a tankerületekben mit csinálnak a tanárok kirugdosásán kívül az nem igazán tudható.

Illetve az ország jelenlegi állapotában már nem is igazán érdekes. Amikor egy hivatalnak el kell rejtőznie az állampolgárok elől, akkor annak a hivatalnak értelme és létjogosultsága nincsen egyáltalán. Amikor egy hivatal a függöny mögé bújik a népharag elől, akkor az a helyzet áll elő, hogy bizonyságot nyer, nem a köz érdekében, hanem annak ellenében működik, akkor azt a hivatalt be kell zárni, és sóval hinteni be a helyét. Ilyen azonban a NER-rel és a NER-ben nem fordulhat elő, mert ezen a mezsgyén haladva lehetne ledózerolni az összes minisztériumot és végül a Karmelita erkélyét is, de azt forradalomnak neveznék.

Ilyesmi azonban a magyar néppel ritkán történik meg, és ha igen, annak is rossz vége volt eddig mindig. Nem akarnánk azonban történelmi távlatokba helyezni azt, hogy nem lehet fölhívni a tanárokat nyektető hivatalt, mert ez csak a beszari pitiánerség bizonysága, és ezzel a megtalált minősítéssel, illetve ennek kiterjesztésével lehet jellemezni a Fidesz hatalomgyakorlását. Az egészet. Hozhatnánk a példákat a legfelső szinttől, Orbán is, mint a hivatal, elérhetetlenné teszi magát a felnyaló médián kívül mindenkinek, kormányinfókra nem mehetnek be a kellemetlenkedő lapok. Ez végül is a boldogkarácsonyt filozófiája.

Nem engedjük hozzánk közel a bajokat, teremtünk magunknak egy rózsaszínű álomvilágot, és a valóságot így szerencsésen kizárva csesszük szét az országot, voltaképp lehetséges kontroll nélkül. De messzire jutottunk a telefonszámoktól, illetve ennek az egésznek a pitiáner aljasságától. Mert milyen jellemző az is, hogy annak az intézménynek az igazgatója, amelyik eltünteti a telefonszámát, mert öt tanárt kirúgott, plagizálta a szakdolgozatát, ebből fakadóan diplomája sem lehetne, de nem ez a baj, hanem az, hogy ezek szerint csaló. Ugyan csak annyira, mit Schmitt ’álamelnök vagy Semjén Zsolt.

Ezeknél ez divat, és a csalás alávalóságánál csak az a szomorúbb ebben az egészben, hogy a plágium megtörténte leginkább annak a bizonyítéka, hogy híján vannak az önálló gondolatnak. Ezen kívül szeretnek lopni. De ezek a jó fideszkáder jellemző tulajdonságai, és emiatt nem is igazán vagyunk meglepve. Mindez annak a megállapítása csupán azonban, hogy egy morálisan és intellektuálisan erősen kérdéses kisebbség uralkodik a többségen azzal a sajnálatos tudomásulvétellel, hogy ez a választóiknak megfelel, nagy valószínűséggel azért, mert a választóik is ilyenek. Ilyen hely ez a valaha volt országunk. Lehangoló.

Nem árt azonban a telefonszám-eltüntetés filozófiáját (illetve magyarázkodását) is megidéznünk, mert ez is egy adalék az eddig elmondottakhoz: „Sajnálatos módon az ellenzéki sajtóorgánumok, ellenzéki politikai szereplők hecckampányai, hazugságai miatt a gyalázkodó, fenyegető telefonok százait kapják a fővárosi tankerületi központok, emiatt vettük le ideiglenes jelleggel a telefonszámokat, annak érdekében, hogy a kollégáink a feladataikat el tudják látni” – Mintha például Varga Juditot hallanánk uniós hecckampányokról és boszorkányüldözésiről, ami újabb bizonyíték arra, hogy ezek ilyenek.

Hogy milyenek, azt föntebb már szűkszavúan összefoglaltuk, bővebb megmutatást nem igazán igényelnek, mert ezt mondjuk már egy évtizede. És hasztalan, tegyük ezt hozzá sietve, de mindenféle szomorúság nélkül azzal a csírázó bizalommal, hogy a népek, akik eddig lehajtott fejjel engedték ledarálni magukat, most már odáig eljutottak, hogy telefonon akarják elküldeni az anyjába a hatalmat. S ha majd ez a buzgalom ennél tovább is terjed, akkor lesz némi halvány remény arra, hogy az egész nerbagázs oda kerüljön, ahová való: a szemétdombra. Bár népünket ismerve mégis kevés a remény, hogy a seggét is fölemelje. Igaz, a telefonnal már megteszi.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum