Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy na, mi lesz gyerekek, holnap, na mi, de most se tuttuk kitalálni, hogy mi is lesz velünk holnap, hogy mit akar mondani. Mert csak nézett a szemével, ahogyan szok mindig, amikor eztazt bejelent, amikor asztán mindig furán sülnek el a dolgok, most is éppen úgy nézett miránk, meg mosolygott, de csak annyit mondott asztán, hogy vendégek jönnek mihozzánk megint. Gondolkoztunk, ki lehet az, ki jöhet, de semmit nem mondott többet, úgyhogy az anyunak se tuttam megmondani, hogy ki is jön mihozzánk, csak az apu vélekedett, hogy biztos megint valami képviselő vagy ilyen.
De már nem is morgott és nem bánatoskodott, ahogy szok, nem is ment ki a konyhába se, csak ült, és nézett maga elé, mostanában nagyon sokszor néz így, és már az anyu se mondja neki, hogy ne a gyerek előtt, mert csak néz, aszt meg lehet a gyerek előtt, gondolom. Mentünk asztán reggel az oviba az anyuval, de nem látszott, hogy jött volna valaki vendégségbe, megettük a reggelit, a Kisböske se volt szomorú, mert a dadus sokat adott neki, a Pityu se csinált semmi rosszaságot, ahogyan szok, gondolom, nem akarta, hogy a vendég megkérdezze majd tőle, mint mindig, hogy ki az apuja, mer ez is mindig így van.
Sokáig nem jött senki, amikor egyszer csak asztán a mindenes bácsi jelent meg az ajtóban, és elkezdett rakodni be a szobánkba ilyen összehajtható kiságyakat, mint amilyen a miénk is, csak hordta be sorba, és még ekkor se tudta senki, hogy ki kis jön mihozzánk, amikor egyszer csak kopogtak, és a Pityu ordittott, hogy jön a Mikulás biztos, a Kisböske egy kicsit sikkantott, nem is sikittott, ahogy szok. De csak a Márti néni feje jelent meg az ajtóba, aki a másik csoportnak az Ibojnénije, és ő is úgy mosolygott most, mint a miénk, a mi Ibojnénik, na, gondoltam, de jó, már kér Ibojnéni van, de lettek ennél nagyobb bajok is.
Mert a mi Ibojnénink már megint azzal a szemmel, mint tegnap ő, ma meg a Márti néni elkeszte mondani, hogy jön a tél gyerekek, jön a hideg, és nincsen pénze az ovinak, hogy fűccsön, hiába a kályha a sarokba, kiderült, hogy semmire se jó, hiába gyűjtögettünk már rőzséket is hozzá, és hosztuk haza a hátunkon mind. Nem lehet mindenhol fütteni gyerekek, mer a szankciók, kezdte, de a Pityu kérdezte, hogy milyen szankciók, de észre se vette ezt az Ibojnéni, csak mondta, és együtt mosolyogtak a Márta nénivel már, egy nagy mosolygás volt mind az egész szoba, de ekkor elkezdett a Kisböske szája görbülni lefele.
Látszott, hogy baj lesz megin, de az Ibojnéni nem vette észre, mert soha nem veszi észre, és csak mosolygott és monta, hogy milyen jó lesz nekünk, gyerekek, mert mostantól a másik csoport is itt lesz velünk, és akkor jó meleg lesz, és megértettem a mindenes bácsit, meg az ágyakat is, és a Kisböske is kezdte megérteni, a Pityu is, és mind az összes többi gyerekek, amikor kiszakadt az ajtó, és bezuhant a szobába a másik csoport, mind a sok gyerekek, hogy akkora lett a hangzavar, hogy a kereszt leesett a falról, és az Ibojnéni csak vetette magára szintén a keresztet, mintha attól változna valami, de nem változott semmi se.
Bezúdultak a gyerekek, a két néni, az Iboj, meg a Márti próbálta túlkiabálni őket, de azt már nem lehetett, a dadus is csak állt tátott szájjal az ajtóba, hogy mi van itt, uramatyám, mi van itt. A gyerekek sikongattak, rohangásztak, át a játékokon, keresztül az ágyakon, törtek a babák meg az autók, hely se volt egyáltalán, nem fértünk el ennyien, hogy meleg legyen, a Kisböske már úgy visittott, hogy lila volt a feje, ahogyan szok neki mindig, már szinte semmi sem volt ép a szobában, sőt, meleg se volt egyáltalán, én meg az anyura gondolva mondtam magamnak, hogy na, vára dömperemmegyek.
Vélemény, hozzászólás?