Tegnap elég nagy megmozdulás volt a pedagógusok, diákok körében a társadalom normálisabb felének szimpátiájától kísérve. Országszerte tízezrek elégedetlenkedtek, sztrájkoltak vagy engedetlenkedtek, s bár nem gyújtottak fel egy autót sem, mint annak idején Orbán szabadságharcosai (vö.: csőcselék), keservük legalább akkora, ha nem nagyobb volt, és legalább őszinte. A reggeltől estig tartó változatos tiltakozások azt fejezték ki, hogy ami van, az elviselhetetlen. Ennél tömörebben a helyzetet leírni nem lehet. Illetve annyit talán a leföstéséhez, hogy az oktatás – mint voltaképp minden az országban – romokban áll, már épp csak füstölögnek az üszkök, ha egyáltalán.
Azon már meg sem lepődik az ember, hogy Orbán médiája minderről be nem számol, illetve, ha mégis, akkor bagatellizálja és gúnyolódik a tüntetőkön. Hogy valóban az a benyomás – mint ahogyan így is van -, hogy ezek tényleg csak abból értenének, ha egyesével lennének pofán vágva, amit lájtosan úgy szoktak mondani, csak az erőből értenek, és tényleg így is van. Erő viszont többféle létezik, nem csak a nyers, fizikai, amikor kigyúrt kopaszok fenyegetőznek, vagy hülye nyugdíjasok savlocsolásról álmodoznak, illetve aszott matrónák kardnak használják az esernyőt, illetve megpofozzák – ököllel mennek neki – az ellenzéki politikust. Látszik, hogy nem vagyunk egyformák, és egyelőre az erőszakos hordák vannak fölül.
Mindezen túl azonban nem is ez a lényeg, hanem ezzel együtt, illetve ezzel párhuzamosan az, a hatalom mit tart fontosnak, illetve milyen elterelő hadműveleteket alkalmaz, hogy a valósággal szembenéznie ne kelljen, és a megalázottak és megnyomorítottak se szerezzenek tudomást arról, milyen szar helyen kell élniük. Tegnap kiderült, hogy az éhséget és fázást (reszketést) azért letagadni nem lehet, ezért az lesz a taktika, hogy ennek okát és okozóját magukon kívülre tolják, hogy a kisemmizett, megfagyni készülő, s kellően legyalult tudatú mimagyar ne őket, hanem Brüsszelt és a dollárbaloldalt szidja, miközben belepusztul a NER által biztosított létformába és keresztény kultúrába.
No most, van az oktatás, ami minálunk nem központi kérdés, hablatyolnak valamit róla a pártközpontban, de olyan nagy jelentőséget nem tulajdonítanak neki. Kis keresztény katonákat akarnak nevelni maguknak, misére járó futballszurkolókat, ehhöz pedig túl nagy befektetés nem kell, aminek látszik, illetve látszott az eredménye a tegnapi eseményeken. Mégis, emlékeznek arra, hogy a világban ennek a luxusnak, hogy oktatás, valami általuk ismeretlen ok miatt nagy jelentőséget tulajdonítanak, ezért ők is úgy tesznek, mintha. Kerestek egy szeletkét erről a területről, ami látványos is, lopni is lehet belőle, és az építkezésekben találták meg. Iskola épül. Újul meg.
Ez jól hangzik, ezt sokszor el lehet mondani, melléje téve ismeretlen jelentésű rengeteg milliárdokat, hogy ezeket mind az oktatásra fordították, ami így nem igaz. Elég lett volna tegnap kimenni az utcára, nem a saját médiát nézni és hallgatni, hogy a fideszfejekbe betüremkedjen a valóság egy kis szelete, de ilyen veszély nem fenyeget egyáltalán. Kell ahhoz valami aljas hülyeség, és a világ tagadása voltaképp, hogy amikor tanárok és diákok egyként ordítanak csendesen, de annál hangosabban, hogy elegük van, akkor valaki az oktatás, a Fidesz által biztosított oktatás nagyszerűségéről értekezzen, de ez is megesett. Rétvári elvtárs volt a szerencsés, aki tegnap eltagadhatta a valóságot.
A KDNP örömhozóját ismerjük, az ő szerepe eddig az volt, hogy hétvégente – ahelyett, hogy misére járt volna – mindig előjött valamivel, hogy kinek jó épp és miért, hogy a társadalom mely rétege feredőzik pillanatnyilag a Párt jótéteményeiben, és fürdik aktuálisan tejben és vajban. Rétvári elvtárs hozta a formáját, és akkor, amikor diákok, tanárok és minden jótét lélek nyüszítettek kínok között, ő megfújta az örömharsonát, miszerint mennyi milliárdból – már megint – mennyi jót tettek, hogy nemcsak téglával és malterral harcoltak. Mint valami ájtatos szocialista brigád, olyan győzelmi jelentést előadva, hogy csak úgy fröcsögött a nagyszerűségtől az egész pörformansz.
Pofája az van, mondhatnánk a Hair stílusában és habitusával, de voltaképp itt többről és egészen másról van szó. Amit Rétvári elvtárs előad, az olyan, mint amikor a kedves vezető mesél nekünk a Kossuthon a fejében zümmögő hangokról, amikor a médiájuk harsogja a permanens győzelmeket mit sem törődve a valósággal és igazsággal, hogy lassan azt hisszük, ez már nem is színház, hanem valami jobbfajta trip, amiben ezek permanensen röpülnek. De és ám ezzel felmentenénk őket, mert az a sajnálatos helyzet, nagyon is tudják, milyen szar minden, és kényszerpályán mozogva kell hazudniuk reggeltől estig. Nincs menedék. Viszont földünkön az idő érik, a folytatáshoz tessenek J. A. polgártárshoz fordulni.
Vélemény, hozzászólás?