A röszkei csata

Tegnap kitüntették Orbán Viktort. Szerbiában tüntették ki, ami az ő és Vucic közös nyomora. Főleg az időzítés volt sikeres, mert előző nap az Európai Parlament kimondta, megállapította és több mint kétharmaddal megszavazta, hogy Magyarország immár nem demokrácia, és ez azért mellbevágó bír lenni. Rossz, ha ki is mondatik, amiben élünk, ezzel olyan visszavonhatatlanság érzete van a dolognak. Ami nevet kap, az van. S bár éreztük a bőrünkön, mégis más ez így. Ez szégyen, ami Orbánt is túléli, de ránk is vetül. Vucic országa az Unióba sündörög, ráadásul a mi segedelmünkkel, és ez a kitüntetés nem tesz jót az ügyüknek, de ez meg az ő bajuk. A miénk nagyobb.

Orbán kitüntetésének átvétele miatt ma elmaradt a rádiós büfi is, helyette ott, Szerbiában, nyakában egy lánccal, hogy hadvezérnek érezhesse magát, szidta az Uniót, és nekilátott migránsozni. Nagy lehet a baj, ha ismét ez a fő téma, csak egy dolgot nem ért az ember, hogyan lehet, hogy nem unja. Sem ő, sem a Fidesz gyalogjai. Miért nem érzik azt, hogy addig mentek egy bizonyos szint alá, hogy úgy maradtak. Jó, sokuknak nem kellett nagyon erőlködni, hogy a bávatagok szintjét hozzák, de ez így akkor is elég nevetséges. Ami az érdekes, hogy miközben Orbán Vucic-csal bohóckodott, azidőtájt került fel a Facebook oldalára egy bejegyzés, amelyben megemlékezett a röszkei csatáról, így történelemmé téve a saját alávalóságát.

Ha nem tudnánk, a röszkei csata 2015-ben zajlott, amikor a haza majdnem elveszett a migránsok rohamától ott, a határon. Tudjuk, hogy az egészet Orbán generálta azzal, hogy nem hagyta ezeket a szerencsétleneket átgyalogolni az országon, szépen tömeget gyártott belőlük, hogy lehessen riogatni, amiből a jelek szerint máig merítkezik. Mindent tudunk, 2006-ot is tudjuk a vezénylettel, az összes alkalmat, amelyekkel a hatalom megragadása vagy megtartása miatt emberéletekkel játszott. Az ilyesmi neki túl sokat nem jelent, a pszichopatáknak nem nagyon vannak érzelmeik, most mégis inkább ehelyett azon merengünk, meddig lehet ezt csinálni. Nem létező dolgokkal harcolni szüntelen függöny mögé bújva.

Kiderült aztán, hogy a röszkei csatáról való megemlékezés központi direktíva volt, Orbán után sorra szólaltak meg a hiénák és a sakálok mutatva azt, nincs az a mélység ahová ne mennének a vezérük után, és ez sok jót a jövőre nézvést nem jelent. Hogy röszkei csatának neveznek egy mesterségesen gerjesztett határincidenst, ahol a legütősebb fegyver maximum a kavics volt, nem egy hadtörténeti esemény, de a tegnapi tálalásban már az volt, a történelem során kevés megnyert csatáink egyike. Valamivel táplálni kell a nagy nemzeti öntudatot, ahogyan az fasisztáéknál szokás, de, hogy ez bír lenni a büszkeség, az mindent elmond a pitiánerségükről, de a mellüket azt bírják verni, majd beszakad.

Ha megemlítettük azt a bizonyos szintet a béka segge alatt, ahol ezek leledzenek már mindannyian, eljött az ideje, hogy megszegjem a szavamat. Meggondolatlanul azt ígértem ugyanis annak idején, egy árva szót nem írok arról, Orbán miket delirált össze Kötcsén, de elképesztő részletek szivárogtak ki, amelyek közül az egyik az a képtelen állítás, hogy a Fidesz új nemzedékével gond nélkül kormányozni fogja az országot egészen 2060-ig. Merész, és elgondolva a fentebb emlegetett nívót, el lehet képzelni, mit jelentene ez az ország számára, ha egyáltalán lehet rosszabb, mint amilyen most van.

Ami viszont iszonytatóbb, hogy újólag előkerült a Nyugat és az Unió, amely Orbán lázas víziójában 2030-ban szétesik, és még ezzel sincsen olyan nagy baj, bolond lukból bolond szél szokott fújni ugyanis. Hanem a folyományok Orbán fejében, amikor mindezek után kijelentette: „El kell majd gondolkodni az EU-tagság értelmén, azon, hogy ilyen körülmények között mit ad nekünk a tagság, és ha nem tudunk pozitív választ találni, le kell vonni a következtetéseket.” – Ennek a fele sem tréfa, az első jele annak, az első utalás arra, ha nem tudja pénzautomataként használni a közösséget, akkor inkább hátat fordít neki. Ez, nyájasaim, az Unióból való kilépés belengetése, és erre azt kell mondanunk: nem.

Nagyon határozottan nem. Erre, mint arra példa van rengeteg, amikor ez ember a mindennapjainkat lenullázó dolgokról ír, de a nagyérdeműt közvetlenül nem érinti, rengetegszer kapja azt a kétségeit és aggályait megfogalmazó íródeák, hogy ez csak terelés a még nagyobb aljasságokról. Viszont kéretik ehhez most másképp viszonyulni, ha nem akarnak egy olyan országban élni, ahol a jelenleginél is hülyébb garnitúra dirigál, ahol majd nemzeti ünnep lesz a diadalmas röszkei csata napja, és nem sorolom tovább mindazokat, amelyekről már kilenc hosszú éve írok nap mint nap. Ez az ember minden nap módszeresen cseszi szét az életedet, most pedig meglengette a kalapácsot a koporsó utolsó szögéhöz. Gondoltam, szólok.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum