Nagy Ferenc imádja Orbán seggét

Nem volt tervbe véve, hogy Kötcséről írjon az ember, mert nincs mit. Tegnap délelőtt, ahogyan jöttek a tudósítások és fényképek a polgáriról és piknikről, ahogyan Orbán készülődik az övéihez, és az övéi érkeznek szorgalmasan, átütött a képernyőn a pállott Fidesz-szag, amely a műpátoszból, a hamis mosolyokból és annak a tudatából áll, hogy ők valami felemelő és nagyon fontos dolog résztvevői (Ennek oly jó része lenni – by: Balázs P. fideszista színész), olyan undor öntötte el az embert, akárha Bouville kocsmájában ülne egy Calvados mellett, és nézné a pincér lila nadrágtartóját.

Kötcse, ahogyan Tusványos, és minden hely, amit ezek tartósan kisajátítanak, ahová csapatostól összegyűlnek, ha valaha bírt is önálló léttel, az eltelt tizenkét év után megszűnt önálló entitás lenni, és valami olyat jelent már csak, ahol rendre megjelennek Magyarország kizsigerelői, és azok, akiknek a számára ez a kibelezés és kifosztás megtörtént és megtörténik. Mindenki, aki büntetőjogilag bűnös, és ugyancsak azok, akik ebből akként profitálnak, hogy a lelküket adták el az evilági jólétért, s ráadásul erre büszkék is. Sőt, lenézik azokat, akik megőrizve személyiségük morzsáit ma miattuk éheznek.

Az ember még akkor írja ezt, hogy Orbán elkezdte volna a beszédét, amire a sok polgárok összegyűltek piknikezni, és megengedi magának azt, ne foglalkozzon vele, miket beszél majd össze a manus, aminek tudatában lesznek majd az ő nyájasai, amikor ezt olvassák. De érdektelen, hogy Orbán aktuálisan miket handabandázik, mert beszédei ma már nélkülözik a valóságot, az igazat pedig már nagyon rég. Ezek a beszédek ma már alig többek böfögésnél, amit majd (illetve ma már múlt időben) elalélva vagy úgy téve hallgatnak majd, akik ott vannak, abban a tévedésben, hogy a kiválasztottak közé tartoznak.

Kellene itt beszélni (írni) a piknik fogalmáról, a polgár tartalmáról, de immár semmi értelme, mert ahogyan minden más szó is kiüresedett vagy egészen mást jelent, mint azelőtt, hogy a Fidesz a magyar nyelvre, mint a kultúra hordozójára mért csapást, ezek sem jelentenek semmit már. Kötcsén se nem piknik zajlik, se nem polgárok részvételével, mert az a pénzéhes csürhe, aki ott javak reményében – vagy már annak birtokában – megjelent, annyira messzire került a polgár fogalmától, amennyire imádottjuk a kezdetekkor hazudott liberálistól a nácizmusba hajló fasizmusig jutott, amit ünnepelni ezek szerint a csürhe összegyűlt.

Nincs gondolat, nincs érzet, érdekek vannak Kötcsén, és a vallásos rajongás, vagy ezek keveredése, aminek a leföstéséhez éppen elég annyi, hogy mint a tudósításokból megtudjuk, ahogyan Nagy Ferenc csótány érkezett piknikezni, és a bejáratnál megkérdezték tőle, milyen Orbán seggét nyalni, erre ő azt a delikát választ adta, hogy „imádom Orbán seggét nyalni”, és máris előttünk áll a polgár maga. Arra volnánk azért kíváncsiak csupán, hogy legalább az unokái előtt szégyelli-e magát emiatt, mert amit Nagy Ferenc művel, az maga a legalja. Lehetne ezt elegánsabban is, de ahhoz kellene valami kognitív készség.

De az nincsen egyáltalán. Ugyanitt és ugyanekkor megkérdezték ötös számú tagkönyv Bayer Zsoltot is, aki balladai tömörséggel csak azt felelte: „anyád”. Ebben benne van Bayer egész elcseszett életműve, egész jelleme és személyisége, mert kitetszik – mint ahogyan egyéb írásműveiből is -, hogy míg Nagy Ferenc a butaság bátorságával nyalja azt a valagat, Bayer megpróbál mindehhez észérveket is keresni, de azt nem találván egyebet nem tehet, szidja a kurva anyját a tegnap Kötcsén kívül álló világnak. Mindkét alak minimalista a maga módján, Nagy Ferenc jámbor-egyszerűen, míg Bayer valószínűleg már magát is utálja.

Sokan jöttek még Kötcsére polgárkodni a holdudvarból, nem egyről láttunk fotót, amint akárha misére, azzal a buta elszánással, és azzal a tudattal érkeztek, hogy jó volna, ha a pap, aki Orbán-hoppmester, látná, ott vannak, hűségük töretlen, mert meg kell szolgálni a milliókat. Mindahányukról regényeket lehetne írni, de egyrészt nem érdemlik, másrészt minek. Azon sem gondolkozunk már, hogyan lehet ennyire mélyre süllyedni úgy, hogy kiválasztottnak érzik magukat, hogyan lehet ennyire végtelenül üresnek, alávalónak lenni. A legnagyobb baj mégis az, hogy az egész népes csürhében egy darab gondolat nem volt és nincs. Ők Orbán rajongói.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum