Hová tűnt démonhill?

Nem jutott volna eszünkbe Palik László több mint negyedszázados fábaszorult féregre hajazó ordítása, ha egy hete a kormányinfón Gulyás Gergely, amikor megkérdezték tőle, hol az anyám valagában van a főnöke, hogy hál’ Isten nem látni, szó szerint nem azt felelte volna: „Miniszterelnök úr a szabadságát tölti, és hétfőn munkába áll”. Nos, most épp az emlegetett hétfő utáni szerda van, de miniszterelnök úr nemhogy munkába nem állt, de elő sem került. Csupán bizonytalan identitású fényképek keringenek róla, amelyeken egyre hosszabb a szakálla. Így születnek a legendák. Ez azonban nem a rege a csodaszarvasról, hanem ugyan nem az aggódás, de az igazság tudásának vágya mégis: hová tűnt Orbán Viktor?

És legfőképp, miért. Mint már említettük, hiányzik a radai rossebnek, hogy népies kicsengésűvé tegyük a tudományos vizsgálatot, és ezzel mintegy elvegyük a borotvaszerű élit neki. Sőt, lepergetjük magunkról azt a vádat is, hogy foglalkozzunk mással, ez csak terelés a nagy galádságokról, de ezt nem tehetjük, hiszen Orbán Viktor a galádság maga. Sőt, hogy igazoljuk dolgozatunk témáját, bár számot adni erről nem kötelességünk, buzgalmunk alátámasztására fölhozzuk azt is, már nekiláttak mindenféle elméletek keringeni a fényképeken látható manus fogazatának vizsgálatát hozva fel bizonyítékul, hogy akit látnunk engednek, az nem is a kedves vezető, hanem csak egy rossz utánzat. Más néven dublőr.

És mindjárt itt az első bizonytalansági tényező, hogy dublőröket csak az igazán nagyok vagy a leghétpróbásabb gazemberek alkalmaznak. S bár ebben a kontextusban az első lehetőséget kizárjuk teljesen, de a másodiknak – a gazemberségről – helyt adunk. Nincs meg a kedves vezető egyáltalán, és visszautalva Gulyás miniszter megnyugtatónak szánt válaszára, hogy miszerint „hétfőn munkába áll’, és mégsem történt ez meg, elsőként a bizonytalan eredetű fényképeken szereplő alak sajátjaihoz való viszonya ötlik az eszünkbe, hogy ugyanis őket is átvágja, az ő fejükre is szarik úgymond, vagy csak a miénkre, akikért a nyomorult életét amúgy élnie kellene teljes szívéből és lelkéből.

Cserepes a szánk, ezért nem röhögünk ez utóbbi feltételezéstől. De, hogy mégis immár három hete állítólag az Adria egyik kis szigetéről röpköd a másikra, mint valami fészkét kereső madárka, miközben az ország, amit nyaralási felhorgadásból odahagyott, az utolsókat rúgja, eltűnése miatt az az egy igazi és feltétlen kérdés áll össze mibennünk egy hatalmas, trutymós masszává: hogy az országnak, ami már saját tehetetlenségétől hajtva iramlik a szakadék felé, szüksége van-e egyáltalán rá, akit csak fényképeken látunk, vagy pediglen egyáltalán nincsen. Ez, hölgyeim és uraim minden diktatúra és minden diktátor ontológiája, hogy mikor engedi el művét önálló útjára, hogy az nélküle is nyikorogjon még darabig.

Vagy elég csupán, ha a szelleme belengi, mint Lenin múmiája még ma is az újra szárba szökkenő orosz bolsevista imperializmust, hogy látjuk, száz év múltán sem tudnak szabadulni tőle. Itt, a mi esetünkben is arról van szó, szükség van-e a diktátor személyes jelenlétére, hogy a rendszere működjön, vagy elég csupán, ha a helyet a szelleme lengi be. Mindez a morfondír ki is egyenesedik egyből, amikor látjuk, hogy bár a mi kis rossztevőnk immár három hete eltűnt, de minden olyan szarul működik, mint amikor személyesen felügyelte, ilyen értelemben tehát a gép tényleg forog, míg az alkotó pihen, és nyőleszti a szakállát. Vagy, mint rossznyelvek tételezik, a dublőre mosolyog, míg ő máshol gyógykezelődik.

De ezek csak sanda urbanlegendek, mert semmit sem tudunk. Nem engednek tudnunk semmit ugyanis, s nem azért, mert kevesek volnánk a permanens nagyságok felfogásához, hanem inkább elborzadnánk azok iszonytató pitiáner voltán, és a szobrok összetörve hanyatlanának le a tyúkszaros anyaföldre. Ez pedig, a házimadarak guanójától ellepett valóság az, hogy a XXI. század és az Európai Unió közepén egy nemzet azzal van elfoglalva remegve várva a hideg napokat, hogy mivel fog fűteni, és még inkább, hogy lesz-e mit ennie. Ez pedig méltatlan. És innen nézvést még az a kósza feltételezés is igaz lehet, hogy a fényképeken látható alak fél hazatérni. Nem mintha akármi bántódása eshetne, hanem, mert genetikusan beszari.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum