A léggömb elrepül

A nagy, pátoszos égrenézés és nemzeti sóhajtozás mellékzöngéjeként, annak mintegy oldalhajtásaképpen itt, a fatornyosomban Göncz Árpád teret avattak. Nem volt egyszerű az ellenzéki vezetésű városban is kiharcolni, hogy tere lehessen „Árpi bácsinak”, itt is élnek fideszista tulkok ugyanis, akik a szándék előkerültekor, hogy legyen itt egy ilyen nevű tér, kórusban kezdtek óbégatni, hogy szerintük méltatlan. A nem méltó az egész visítozáshoz az lett volna, ha azt mázolja az ember a képükbe, hogy méltatlan az anyád valaga, és még akkor is szende szűzként kommunikáltunk volna a bamba, idomított hadakkal.

Viszont lett tér, amint történetünk kezdetéből kiderült. És amikor leleplezték az utca-, esetünkben tértáblát, szinte érezhető volt, ahogyan a névadó súlya, tartalma, léte és emléke kitölti ezt a kis szegletet, amit a kórusban való tutulás ellenére névként megkaphatott, hogy mégis csak történjen velünk valami jó is a nagybüdös turulszaros semmiben. Mert óhatatlan kialakulnak a párhuzamok, összevetések méltóság és méltatlanság kapcsán, hogy mi történnék, ha netán Áder Jánosról óhajtanánk teret elnevezni, miféle képzetek töltenék be akkor a valót, egy kép esetleg homályosan valami bajuszos emberről egy potykával a kezében.

Meg még a Katalin. Akiből most akarnának valami szobrot farigcsálni, ám jelenleg a műanyag, malomkeréknyi Fidesz-fülbevaló, és a seggtörlővel ablakot pucoló szerencsétlen nő képe él bennünk, így hiába aggatják rá Diana hercegné levetett gönceit, amit az angol királyi család már a szeretetszolgálatnak adott át, sem formát, sem tartalmat nem kap tőle. Lötyög rajta a cirkuszi gúnya, ráadásul mise közben el is alszik, mert nem bírja a hivatala által rápakolt terheket, vagy csak hitetlen, és untatja a prédikáció illetve szentbeszéd. Hamar kipukkadt vagy csak föl sem töltődött héliummal, hogy méltósággal elröpüljön.

Mindezek messzeringó dolgok. Ezek a mi életünk a Fidesz falusi búcsúi porondján, a guruló Szent Istvánnal, huszárjelmezekkel, katonai jelszavakkal, amelyekkel a rendszer elérte már az ormait, ennél többet nem tud, és soha nem is akart nyújtani. De már saját magát is unja. Amikor Novák ott bóbiskolt a kamerák előtt, feje le-, lebicsaklott nem a megfáradt ember benyomását keltette, és nem is az alvó ember kiszolgáltatottságát mutatta, hanem egy olyan alakot, aki képtelen betölteni a rá szabott gúnyát nem annak hatalmassága, hanem üressége miatt. Novák csak egy vetített kép a falon. És voltaképp Orbán is önmaga karikatúrája már.

Elképzelhetjük őt is szoborként a jövőben, de mit látnánk a talpazaton, ha a művész híven akarná megmutatni tárgyát, egy dagadt embert trottyos gatyában, miféle egy szobor lenne az. Nem az esztétikum hiánya, hanem az üressége miatt, hogy állana előtte a jövő nemzedék az osztálykiránduláson, és néznék a kegyetlen kamaszok, nézd már, hogyan néz ki ez a szerencsétlen. És nem volna mit a táblára írni, hogy ki ő, miben hitt és mit akart, mert annyifélét, oly sok volt a gúnya, hogy a végére egy sem maradt. Amíg Novák a misén bóbiskolt, ő már haza sem jött, már ez sem érdekli, hacsak nem fél valamitől.

De nincsen mitől neki. Egyáltalán, holott azt hiszi van, de már országa sincsen, mindent kilopott belőle, csak ilyen csontváza maradt meg a hajdani hazának, amelyen rothadó húscafatokként lógnak a múlt emlékei, eszmedarabkák, kultúracsonkok, egy lerabolt, kifosztott, jelenétől megfosztott ország, amelynek egyetlen mondanivalója maradt. Egy kép, amelyen az elnökké felkent báb valami drága maskarában bóbiskol egy misén körötte a többi hitetlennel, akik, ha hinnének, tudnák, hogy a pokol tüzében fognak ordítani örökkön örökké méltatlan haláluk után. Ám ilyesmi félelmeik nincsenek. Kirántott hús van a fejükben.

Ez az augusztus 20. az elmaradt tűzijátékkal, az emiatt bocsánatért esedező meteorológusokkal, sőt és illetve az egy héttel eltolt lődözéssel inkább mutatja a totális tartalmatlanságot, hogy ahol valaha Magyarország volt, ott semmi sincs, a léggömb elrepült, ülünk a kiüresedett cirkuszban, az elefántok trombitálása is csak távolról hallatszik már, és a bohócok is szétszéledtek. Novák felébred, és megy tovább kereszténységet ordibálni, egyszer Orbán is hazajön, beül a Kossuth stúdióba, és előad valami méretes ökörséget. Semmi sem változik, mert mindennek már régen vége van.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum