Szén, gyere fel

Emlékszünk még ezen a Szent Istvántól hömbölgő és fortyogó napon, hogy a kedves vezető milyen bájos tanácsot, mintegy útmutatást adott az ő éhen veszni készülő népének. Azt javallotta a megnyuvadás ellen, hogyha nincsen elég pénze rezsire, ne fogyasszon annyi gázt, egyebet, ne hörbölje mintegy átszellemülten a naftát, hanem fújjon visszavonulót, hátráljon meg csendesen a fűtés és világítás elől. De – emelte fel atyaian duci kis ujját egyetlenünk – az is gyógyír a bajra, ha több pénzt keres. Amióta ez a bölcsesség elhangzott, mindenki elindult pénzt keresni, de jól eldugták, s emiatt a kedves vezető anyukája manapság sűrűn csuklik.

A Fidesz, és ami vele egy, a NER arról híres, hogy megoldani dolgokat nem képes. Visítást generálni igen, a helyzetet fokozni még jobban, így momentán az ország valami tehetetlenségi erőtől hajtva eldöcög egy darabig, aztán hamarosan zökken egyet, s megáll. Addig is ordítunk. Ebben a Párt és annak tagjai, mindenféle funkcionárusok, miniszterek és más állatfajták járnak az élen. Egy hatalmas gyurcsánysorosbrüsszel az élet, nekünk pedig az atyai tanácsok maradnak. Lefordítva ezt kocsmában is érthető nyelvre, sörhabosan ezt kapjuk: felőlem föl is fordulhatsz. Ez jár a fejünkben a pénz keresése közben, amit persze nem találunk.

Eldugták egészen mélyre valahová. És úgy rójuk kietlen életünk szikes tájait, hogy közben tudván tudjuk, van, akire másképpen süt a nap. Mert létezik a Fidesz fazoka, ami a galeri törzshelyének közepén rotyog, és meregetnek belőle, kinek mennyi, hogy jutmarad a nagyok után, mint a krokodil fogait tisztogató kis madárkáknak, ha a krém a sűrejét már elvitte. Kegyetlen az élet ott a fazék körül, a helyzet jelen állása szerint csak a legelvetemültebbek maradnak színen, de ez csupán mellékszál a közlendőnkben. Mert a fideszistáknak is kell rezsit fizetni, a tél közelít, rövidülnek a napok és jön a soha véget nem érő éjszaka.

A gyurcsánysorosbrüsszel üvöltés által generált helyzetben nem létező veszélyekre találnak ki egyáltalán nem működő és nem lehetséges megoldásokat, amelyek közül a legszebb az az orbáni ábránd, mintegy lázálom, hogy az energiaválság ellenszere a magyari széntermelés felfuttatása, hogy ipari-agrár ország legyünk újra. De ez csak a zamata az egésznek a múlt század ötvenes éveiből fölszivárogva – ütemes taps –, mert mondani mindent lehet. Amint megszületett ez az eszement idea, az ehhöz értők azonmód mondták, ezt nem lehet, egészen konkrétan fizikailag lehetetlen, évekbe telhet a bányák újra nyitása, és bányász sincsen.

Mit nekünk ész, mit nekünk érv, a kurzus ragaszkodik a hülyeségéhez, és fokozza a helyzetet megint, amikor két fideszistát jobb név híján szénbiztossá nevez ki. Az ő feladatuk ezek után koordinálni a barnakőszén és a lignittermelés fokozását, elemezni az ehhez szükséges munkaerőigényt, ilyeneket. Megmondták, hogy ez nem megy, nem baj, mert ahogyan egy nappal előtte esőnéző bizottságot létre lehetett hozni, ez sem sokkal nagyobb hülyeség, ha gyakorlati haszna egyiknek sincsen. Sokat dolgoznak a fiúk, lányok azon, hogy úgy tűnjön, dolgoznak. De az a legszebb, hogy ehhez képesek komoly pofát is vágni.

Ha csak ennyi volna, neki sem láttam volna a dolgozatnak. Ami kihegyezte a pennámat, az az, hogy mindezért a szarért a két miniszteri biztos havi félmillió forintot kap. Természetesen az összes többin túl. És ezen a ponton csatlakozunk vissza a kedves vezető útmutatásaihoz, hogy keressünk több pénzt, ha a télen nem akarunk meggebedni. Havi félmillió több millió honfitársunknak olyan álom, ami soha nem teljesedik be, ezek pedig resztliként, habként a kakaóra teszik zsebre. Eddig még soha nem foglalkoztam ezeknek a fizetésével, sokkal inkább a rezsim morális oldalával, most azonban a pénz erkölccsé vagy annak hiányává vált.

A kutatási területemhez tartozik tehát, de nem mondom ki, amit gondolok, és mindenkinek megadom a káromkodás teljes szabadságát egy toldással, azzal is tisztában vagyok, hogy ez nem ér semmit. Régebben még abban is bíztam, hogy ezek a kis jegyzetek eljövendő tárgyalásokhoz adnak majd jó alapanyagot. Ma már azt is tudom, hogy ilyenek soha nem lesznek. De legalább megpróbáltam, mint McMurphy a Kakukkban azt a kurva cuccot a fürdőben, aki aztán ugyan belehalt a lázadásba, de a hatalmas indián a végén kiszaladt a széttört üvegfalon. El a virágos rétekre madarakkal fütyörészni.

Zárjunk mi is vidáman. Képzeljük el a két szénbiztost munka közben, ahogyan számolják a nem létező fejtés hozamát, sztahanovista munkaversenyt hirdetnek elődiek után és azokhoz méltóan, s ha már ez sem segít, elmennek a bányához jövesztő táncot járni, hogy szén, gyere fel. Ha nem jössz, én megyek le – lehetne a pörformansz méltó zárása. S hiába képzeljük őket szénporos képpel, és mondjuk háncsszoknyában, hogy tényleg jobb legyen a kedvünk, arra kell rádöbbennünk, nem lesz az. Elveszítettük a nevetés képességét, ami Kierkegaard atyánk szerint a legnagyobb tragédia, ami érhetett minket.