Semjén-napokat tartunk. De nem jókedvünkben, hanem mert az asztalon hever. Nem Semjén, hanem a téma. Mindent tudunk már, és mindent el is meséltünk kies hazánk züllött állapotáról, Semjénnel csak a pántlika kerül rá, egy nagy masni mindannyiunk gyönyörűségére annak ellenére, hogy szándékunk az elborzasztás, illetve vitézségből forma mutatása azon ifjainknak, akik úgy döntöttek, hogy gazemberek lesznek. Biztosan akadnak páran, akik követni óhajtják, így megmutatjuk azt az ürességet, ami az ilyen Semjén-féléket oly magasra emelte, de ez viszonyítás kérdése csupán, mert ami magas hivatalnak tűnik egyfelől, az a ganyé alja más nézőpontból.
Így intésünk az, ha valaki Semjén akar lenni, akkor készüljön arra, hogy meg kell hengergőznie a trágyában. A magas hivatal azzal jár, hogy az ember elkezdi magát fontosnak érezni nagyon, kivételesnek az egyenlők között, úgy hiszi, a hivatallal észt is kap, és ez azzal is jár, hogy hibázni nem tud. Az ilyen embert körüllengi a hatalom burka, amit közlekedvén úgy tol maga előtt, mint a metró a légvonatot az alagútban, ezek kicsit elemelkednek az anyaföldtől, levitálnak mintegy, s ezzel képzeletben fél fejjel mindenki fölött járnak, kivéve, ha Orbán föláll a stokira. Ezek permanens pátoszokban élnek, kis idő után begyógyul a luk a seggükön, mert készülnek elválni a panelprolik anyagi világától.
Arrafelé vannak a gondok, pállott sörszag és a használt pelenka illata, gyerekordítás és az odakozmált rántás, anyagi gondok meg a foci a tévében. A panelprolik világa olyan mélyen van a tömjénillat alatt, ahová a levitáló szeme el nem ér, füle az angyalok karától ordításukat nem hallja, nem ismeri éhségüket, vágyaikat és félelmeiket, és a hosszú idő alatt amíg, amióta és ameddig a magas hivatalban ülnek, el is felejtik lassan, hogy azok a világon vannak. Olykor-olykor szükségét érzik, hogy megmutassák, ők mások, új, másfajta faj, fejükön másképp tapad a haj vagy nem tapad egyáltalán, így a végén túl minden jón és rosszon a puskát átmenetileg a szögre akasztva bemutatják a nagyvilágnak, hogy még a pápa is megáldotta őket.
Akit a pápa megáld, az rossz ember nem lehet, akit a pápa születésnapján áldással és név szerint köszönt fel, azt már készül szinte szentté avatni, a pápával ilyfajta cimboraságban lenni a panelprolinak nem adatik meg. S így azzal, ha megmutatjuk ennek az ótvaros népnek, minket a születésnapunkon egyenesen a pápa köszönt fel, olyan polcra helyezzük magunkat, ahová mások soha el nem érnek, mert nem méltóak arra, hogy a hajlékunkba jöjjenek. A hitünknek, s vele együtt a pápai áldásunknak olyan legbenső magánügynek kellene lennie azonban, ami gazdagságot a semjének nem ismerhetnek, mert mindez csak kirakat, s amit látunk benne, az emelkedettség helyett a romlottságot mutatja csupán.
De hát, nem is ez igazán. Hanem a hazugság. Mert Ferencüknek egyáltalán nincs beikszelve a naptárjába Semjén születésnapja, hogy évente azon csakis az ő nagyszerű cimborájára gondoljon. Sőt, nagy valószínűség szerint, ha Semjén nem tolul a közelébe, eléje és hozzá, Ferencünk azt sem tudja, hogy ez a báránya a világon van a milliós nyájból, csak úgy nem, mint akármely panelproli sem szerepel név szerint sehol. Semjén pedig ezzel, hogy a képünkbe tolja a sajtója segítségével ezt a szülinapi pápai áldást, megint csak és újra a felettünk való létezését próbálja erősíteni, mert Kiss Ferenc összeszerelő rabszolga mikor kap ilyet, sohase, így pediglen na, ugye. De azért emlékezzünk a hit bensőségességére ekkor.
Ellenben és viszont, mint az a dolog folyása során kiderült, ilyen pápai áldást az Apostoli Alamizsnahivataltól lehet venni, Európába tizennyolc euróért postázzák bárkinek, aki igényli és fizet. No most, első csalódásunk a Vatikáné, amely így majdnem a bűnbocsátó cédulák kibocsátásához hasonló bűnbe esik, de manapság nem kell tartania egy Luthertől sem, mert mára az egész világ teljesen elkurvult, a tisztaságok odavesztek, következésképp a mocskosságok maradtak meg, s ezek közepében Semjén maga csücsül. Különös, tisztátalan lélekre vall ilyen pápai áldással magunkat különbnek mutatni, mint amilyenek vagyunk, és még hatványozottabban ezzel fenköltebb, eltartott kisujjú elsőáldozónak lefösteni.
Nem nagy ügy ez, de olyan jellemző ezekre. Leginkább mindennek fényében, az összes dúlásuk után, a tolvajlások és az ország szétverése vétkének fényében, az egymásra uszított és elhülyített lakosság tapsolása mellett ily módon a hitet megtaposni egészen romlott lélekre utal. Ez azonban rendszerszintű, így újólag és még egyszer fölemlegetve azoknak, akik ezután akarnak gazemberek lenni, intésünk afelé mutat, hogy mérlegelni kellene, megéri-e. Elnézve az új undokakat, akik a kondérhoz tülekednek, rengeteg ilyen van a környékünkön, jönnek elő csapatostól a kanálisból, nagy a valószínűsége annak, hogy a mostani morális nihil lesz még rosszabb is. De nem győzzük hangsúlyozni, hogy egyszer vége lesz. És sírás lesz a vége.
Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása