Füstölgő szemek világítanak

Hozzáértő emberek szerint napokon belül elfogyhat a benzin Magyarországon, hiába minden hókuszpókusz árstoppal és vásárlási limittel. Sok kút bezár, és a kipcsak nép majd integet a benzinkutasnak, midőn elsuhan a szamárvontatta kordéjával az egységek mellett. Orbán propagandagépezete – miközben a kedves vezető a luxusjettel röpköd a világban fasiszta eszméket terjeszteni, majd pedig nyaralni Horvátországba – az olajembargóra mutogat, miközben május végén diadalmas csűrdöngölőst jártak, hogy a vezér megint legyőzte az Uniót, mert ő kaphatja továbbra is a csövön Putyin olaját. Nem áll össze a kép.

Nem hozzáértő emberek mondják ugyan, de nem is kell mondaniuk, mert ez a tapasztalat, hogy győzedelmes és nem fajkevert országunkban egyes vállalatok, vállalkozók euróban kérik a szolgáltatásuk árát, a lakosság élelmesebb része szintén a közös valutában hirdeti meg a házát, lakását, lévén a forint annyira szar és kiszámíthatatlan, hogy csak így érzik biztonságosnak. Kezd kialakulni a másodlagos pénzpiac, amire a kormány is vallomásszerűen ráerősített, Varga pénzügyes adókönnyítésként kiböfögve jelentette be ugyanis, hogy dollárban, euróban is fogadnak el adóbefizetéseket.

Mindeközben állítólag hozzánk ömlik az überolcsó orosz gáz, ám az ország hétszázmilliárdnyi hitelt vett fel, hogy máshonnan is be tudjon szerezni. Mert hiába ment Szijártó Lavrovhoz segget nyalni és kuncsorogni, az beintett neki, és most be vannak szarva. Olyannyira a gatyájukba csináltak, hogy a kedves vezető egy kézmozdulattal engedélyezte erdeink kipusztítását, ami ellen mindenféle zöldek ordítanak, az erdészek vissza akarják adni a diplomájukat, egyáltalán, kies hazánk kezd – ha már nincs ott egészen – a bibliai tohuvabohu állapotába süllyedni, amit a fizikusok viszont entrópiának neveznek.

És most, hogy így elmeséltem a nyomorult életünket, felidézek egy képet az én nyájasaimnak, mikor is a délszláv háború vége felé Görögországba muszájból utazva végig a hajdani Jugoszlávián, de ott a Belgrád melletti autópályákon különösen, a lakosság benzinnel teli marmonkannákkal ácsorgott az utak mentén, üzemanyagot árultak kizárólag dollárért és nyugatnémet márkáért, mert akkor még nem volt euró. Ott állt a sok szerb Varga Mihály pénzért kuncsorogva, amit meg is kaptak az utazótól, mert a benzinkutak zárva voltak, mint ahogyan nálunk is zárva készülnek lenni.

Azon a részen, ami ma már Macedónia, de akkor még a valahai Jugoszlávia egy szétlőtt szeglete volt, öntörvényű rendőrök büntették szarrá az utazókat ok, indok és magyarázat nélkül, azért, mert egyenruhában voltak, és fegyver lógott az oldalukon, így megtehették. A görög határnál, a Gevgelija-Evzoni átkelőnél egy lélek sem volt, pedig akkor még kellett volna lennie, a kamionvárók üresek voltak, és az ember felsóhajtott görög földre lépve, hogy most már különösebb baj nem eshet meg vele. Olyasféle, hogy törvény nélküli helyen a zavarosban halászók fosztják ki a saját mulatságukra és hasznukra.

Akkor és ott ők túl voltak egy véres háborún, így a helyzet, amit futtában megmutattam, érthető és magyarázható volt. Ma Magyarország efféle állapotok felé sodródik, pedig itt senki nem lőtt. Itt minden mehetne normálisan, ha nem Orbán-féle hadiállapotban lennénk már tizenkét hosszú éve, aminek a gyümölcsei kezdenek beérni, amikor a szemünk előtt hullik atomjaira az ország, mert Orbán és a Fidesz e hosszú idő alatt először került abba a helyzetbe, amikor a dolgok nem pöförésznek el maguktól is. Amikor igazán kormányozni kellene, és kudarcot kudarcra halmoznak, de legalább a pofájuk most is nagy.

Káosz felé támolygunk, és nincs, aki a szakadék széléről visszarántana minket. Orbán kormányozni sosem tudott, csak vitte előre a pénzbőség és a konjunktúra. És most, amikor igazán szükség volna egy erős kézre, csak hőbörögni tud, és a válság – valamint az általa meghirdetett számos veszély-, és vészhelyzet – ellenére közpénzen röpködni, közpénzen nyaralni menni virágos ingekben. A kormány sem tud kormányozni, miniszterei propagandisták, és mindeközben is az a legfőbb gondja, hogy hadakozzon az általa hanyatlónak ítélt nyugattal, aki azonban köszöni, azért egész jól elvan.

Amikor Orbán meghirdette az energia-veszélyhelyzetet, az Unió szólt neki, tárja eléjük, ha az országnak nagy a baja és szükséget szenved, mert az Unió nem csak érték-, és gazdasági, hanem szolidáris közösség is, így a segítségünkre sietnek, ha égető a szükség. Orbán erre csak egyet böffent, hogy nem kell, megoldja ő maga, mint ahogyan annak idején azt is kijelentette, az Unió pénze sem kell. Aztán mára kiderült, dehogynem, mert nélküle nem győzi kivetni az extraprofitadókat dollárban és euróban beszedve, s miközben az ország olyan inflációtól gyötrődik, hogy átáll az euróban való elszámolásra a nép, ez ellen sem tesz semmit.

De nem is akar. Ömlik a kincstárba a drágaság miatt megsokszorozódó ÁFA, ami jól jön az uniós pénzek helyett, csak ennek így összességében a lakosság, én, te ő, mi, ti, ők issza meg a levét, vagy fortyog benne tehetetlenül. Valami nagy játszma folyik a háttérben egyébként olajjal, gázzal és az életünkkel, valami nagyon sötét ügylet, amibe nem látunk bele, csak a permanens hazugságokat érzékeljük, és észleljük a végeredményét: benzinhiány, égbe kúszó infláció, áruhiány és a letarolt erdők. Ezek így összegezve pedig kiadnak egy kietlen pusztaságot, amit megköszönhetünk a kedves vezetőnek. Ez sikerült neki tizenkét év alatt, és ez nem kevés.