Ikszek

Akkora mahometnagy teher, mintegy kavics, netán kőszikla hullott le doktorminiszterelnök urunk, mi egyetlen örömünk, nála nélkül szomorúság itt a földön életünk (i tak dalse a helyzetnek megfelelően) honifiúi kebeléről, mint az az ismeretlen rosseb. Újfajta vagyonbevallást adhatott be ő, a bátrak és az ellenzék sorai is, amelyen minden szerepel, csak vagyon nem. Ilyen cetlikre, amiket ezek összeirkáltak, egy falusi takszöv se adna hitelt, ha a doktorminiszterelnök urunk eléje járulna, hogy szeretne egy szántóvető gépet vásárolni a vegyesboltban, de pénze nincs, mert képtelen beosztani azt.

És éppen ez az a hatalmas teher, hogy innentől és mindezek után mind az ő népei nem vethetik a szemére neki, hogy miként vezetne egy országot, ha saját pénzügyeit se tudja vinni, ha megtakarítása sosincs, ellenben vagyona sem gyarapszik soha, hogy látszatja nála semminek nem mutatkozik. Olyan, mint egy kezdő háziasszony, vagy mint egy részeges téeszelnök, egykutya, seckojedno, mondhatni pénzt az ember ilyen kezébe nem ad, inkább kiszedi belőle, mielőtt ismeretlen helyekre tűnne el. Szóval mostantól nem látunk bele miniszteres urunk zsebibe, se a haverjaiéba, se az ellenzék sorainak brifkójába.

Közünk mintha nem volna, pedig nagyon is, mert mi fizetjük őket az utolsó petákig, s ha többjük van, mint amit mi utalunk nekik, akkor az arra enged következtetni, hogy a delikvens lop, vagy tilos utakon jár. Nem mintha eddig lett is volna valami következménye, ha sehogyan sem passzoltak a dolgok, arra ott volt a rokoni kölcsön intézménye, és a titkolózásnak még annyi módja és lehetősége, hogy kiskátét lehetne róla és belőle kiadni. Mégsem tettük, ők se, csak egymás közt terjesztették a tuti tippeket, viszont annyira macerás volt állandóan tagadni és hazudni, ebbe fáradtak bele az urak és szépleányok.

Itt ez az új módi, itt már csak ikszelni kell a megfelelő rubrikába, már igazi számokat sem beleírni, mondom, a falusi takarék könyökvédős vezetője zokogva szaladna át a kocsmába egy kevertre egy ilyet meglátva. De ezeknek – s ebben a kontextusban ezek mi vagyunk – ez is jó lesz, vélekedtek nagyuraink, és úgy is lett. Kis közjáték volt azonban az új ikszelős vagyonnyilatkozattal, mert Kósa Lajosnak még ezt sem sikerült megfelelően kitölteni, amiben nem az a tragikus, hogy ennyire hülye, hanem, hogy ezekkel az ikszelgetésekkel mennyi milliót vagy milliárdot tud eltitkolni, amit az ember – és ebben a kontextusban rk – már kurvára un.

Unom én ezt az összeset, hogy dalra is fakadjak már úgy quimbiileg, de az én unásom semmit sem ér a játszmában, és a tiéd is éppen ugyanennyit én nyájasom, a különálló unásokkal kitörölhetjük a seggünket, de ez a világ már csak ilyen. De méltatlanul megfeledkeztünk főhősünkről, aki most épp az amerikai szereplés csalfa (ocsmadék) fényében feredőzik, és akkor épp az is aktuális, hogy most már soha a büdös életben meg nem tudjuk, mennyibe került neki, mennyit fizetett ki a béréből és fizetéséből, hogy ott felszólalhasson. Tudjuk, hogy semennyit, de most már az állítások és tagadások kínjai is eltűntek.

Egyáltalán, mondhatja, hogy harminc éve saját pénzen jár futballmeccsekre, sőt, és még egyszer egyáltalán, azt mond, amit akar – bár eddig is -, de most már az a minimális és hazug kontroll is elveszett, ami alapján megállapíthattuk, biztos, hogy hazudik nekünk. Ám innentől már hazudni sem kell, csak odatenni az ikszet a papírra, és máris olyan patyolatok az ember pénzügyei, mint egy hintőporszagú csecsemőnek. Az ember nem szereti, ha hülyének nézik, de be kell vallania, hogy debizony igen, és már harminc éve, de az utóbbi tizenkettőben különösen. Sőt, most már az ember pofájába is köpnek.

Félreáll és letöröli, nincs ezzel nagyobb baj, csak aztán nem érti a fekélyeket a gyomrában, az infarktusokat a szívében, a reá zuhanó permanens melankóliákat, és minden olyan nyavalyát, amelyek arra utalnak, hogy az ember nem érzi jól magát ebben a világban, illetve a világnak ebben a szegletében, amelyben félőrült kipcsak fasiszta kommunisták uralkodnak és röhögnek a képébe, hogy vagyonnyilatkozatot akarsz? Nesze, megkapod, rajzolok ide egy bazi nagy ikszet. És, hogy akad köztük, akinek még ez is szellemi kihívás, nos, ez az, ami mocorgatni kezdi az embert így a megfagyás előtt. Hogy a rohadt, kurva életbe.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum