Egy óvodás naplója 30. – Vaskályha

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy na, gyerekek, micsinálunk mi holnap, na mit? Senkise tudta, micsinálunk, a Kisböske csak nézett a bociszemeivel, a Pityu is elfelejtett rosszalkodni, és a dadus is csak állt az ajtóba, kezébe a tálca, rajta a zsíroskenyerek, hogy egy le is esett a padlóra. Átunk tátott szájjal, hogy micsinálunk mi holnap, és az Ibojnéni kibökte aztán, hogy rőzsét fogunk gyűjteni, meg ágakat, hogy de jó is lesz nekünk. Mondtam az apunk este, hogy rőzsét gyűjtünk holnap az oviba, mire csak annyit morgott a foga között, hogy na, kezdődik, mire az anyu meg, hogy ne a gyerek előtt. Mindig ezt mondja az anyu, ha az apu morog.

Meleg volt már reggel is, de az anyu melegittőt adott rám, hogy az erdőbe meg ne sérüjjek, meg, hogy kullancs ne jöjjön belém, bár nem tudom, mi az a kullancs, és hogyan tudna belém jönni, hogyha nem is akarom. De nem is mentünk messzire, erdőbe se, csak az ovi mellé a rétre, igaz sok a fa ott, gyűjteni is lehet, ha találunk. Sorban kellett menni katonássan a rétig, a Kisböske az nyafogott, hogy éhes, a Pityu meg bohóckodott, ahogyan szok mindig. A dadus nem jött el velünk, ezér az Ibojnéni ideges volt, hogy el ne vesszünk, szaladgált előre meg hátra, mint amikor a képviselő bácsi vitt minket a határra migráncsnézőbe.

Mostanában nem nagyon jön a képviselőbácsi, a papbácsi is alig, el vagyunk felejtve teljessen a tavasz óta, úgyhogy mentünk rőzsét gyűjteni. Az Ibojnéni emagyarázta, hogy mi az a rőzse, hogy az az, ami le van esve a földre, ilyen vékony ágacskák meg olykor vastagabbak is, a lényeg, hogy a földön legyenek, mer azt el lehet vinni. Nem találtunk sok rőzsét, mert előttünk egy bácsi összeszedte, rakta föl valami taligára, és amikor odaértünk, hogy szedjük a rőzsét mi is, úgy kapkodott szegény, hogy maradjon neki. Nem tudom, ő mért szedte a rőzsét, neki nem mondhatta az Ibojnéni, se azt, hogy sorban jöjjön velünk fegyelmezetten.

Mi ott szaladgátunk meg kapkottuk a rőzsét, ő meg csak nézett szomorúan, egyszer csak, és eltolta a taligáját. Pedig nem szedtünk olyan sokat, de az Ibojnéni mindenkinek madzaggal átkötve csinát egy kis csomagot a hátára, úgy mentünk vissza az oviba sorba és fegyelmezetten. Ott meg már volt egy kályha a szobánkba. A játékaink mellett a sarokba, ezüstre volt festve, ilyen vaskályha, amit a mesékbe szokok látni meg régi filmekbe néha. Le kellett rakodnunk a rőzséinket a kályha mellé, hogy de jó, be tudunk fütteni, pedig a Gyurcsányi nem is akarja. Eszt monta az Ibojnéni. Nem tudom, ki az a Gyurcsányi.

Az se tudom, mért akarja azt, hogy befüccsünk, ezt majd megkérdezem az aputól, morogni fog tőle biztos, az anyu meg megint mondja neki, hogy ne a gyerek előtt. De az Ibojnéni lelkes volt, hogy próbáljuk ki, füccsünk be gyerekek, ahogyan télen fogunk majd, de jó játék is lesz gyerekek. Hiába mondta neki a dadus, hogy negyven fok van odakint Iboj, de hiába, hogy füccsünk, próbájjuk ki. Kipróbátuk gyömtük bele a rőzsét meg a gallyakat, hogy alig is akart begyulladni, de asztán egyszer csak sikerült, és úgy begyulladt, hogy csak morgott a kályha meg hörmögött, és akkor elkezdett csöpögni mindenkiről a víz.

Átunk ott, ahogy a kályha izgett meg mozgott, piros volt már az ajtaja neki, annyira tüzes, hogy keszdtünk félni, hogy baj lesz ebből, és lett. Nem úgy, hogy a kályha förobbant volna vagy elrepült volna, hanem, hogy a kéményből kicsúszott a csöve, és elkezdte a füstöt eregetni a szobába be. Az Ibojnéni vissza akarta gyömni a csövet, de elégette a kezét, ordittott, a gyerekek sikongattak, hogy jujj, már semmit nem lehetett látni, amikor a dadus kinyitotta az ablakokat, de kintről csak melegebb jött be, dőt a füst ki az ablakon, már szirénáztak a tűzoltók, hogy jönnek, én meg azt gondoltam, hogy na, vára dömperemmegyek.