Orbán, a messzire ment ember

Messzire ment ember azt mond, amit akar. Orbán, úgy ötvenedik felszólalóként, de amúgy mint fő attrakció feltüntetve magát, szót kapott a dallasi CPAC konferencián. Ha a Trumppal való találkozó a szürreális világ kapuja volt, akkor ez annak a mélységes gyomra, aminek azon kívül, hogy Orbán beteg egóját és manapság erősen megcsappant népszerűségét némiképp foltozgassa, semmi értelme nincsen. Mert ez csak olyan, mint amikor a nagyi a kipukkant villanykörtén stoppolja a lukas zoknit. Bár titkolják, de ne legyen kétségünk afelől, hogy mindez pénzbe került, és Orbán nem a magáéból fizetett, hanem az épp kizsigerelt magyar adófizetők állták a cehhet, ha a kormány, ha a Fidesz, ha akárki más rendezte a számlát.

Az Alapjogokért Központ biztosan, amely Supporting Sponsor néven és címen kénytelen volt huszonnyolcezer dollárt perkálni, a többiről, ami jóval nagyobb tétel, nem tudunk, és nem is fogunk tudni soha a titkosítások országában. Nem olyan időket élünk, amikor ilyenre kellene költeni, de egy kis önfényezés Orbánnak minden pénzt megér, mert míg azzal indítottunk, hogy messzire ment ember azt mond, amit akar, és ezt mindjárt el is meséljük, ha a szólást visszafordítjuk az eredeti színére, akkor a messziről jött is ugyanezt teszi. Mindkét állítás hatványozottan igaz Orbánra, akinek ez a szereplése már nem a szekunder, hanem a primer szégyen kategóriájába tartozik, de nem neki ég a képe, hanem nekünk.

Miniszterelnökünk, aki azzal takarózik, hogy a magyarok elsöprő többséggel választották meg őt, tehát azt akarják, hogy ő ilyen legyen, amilyen, sőt, így szeretik, amivel nem magára vet rossz fényt, hanem a népére. A népnek az a része, aki megválasztotta őt, nem törődik azzal, milyen szellemi és morális mocsarat képvisel a miniszterelnöke, csak a farhát legyen hatósági áras. Aki pedig ellene voksolt, elborzadva nézi, hová jutott ez az ember, de az ő hangja nem hallatszik sehol. Ezek a CPAC-sek egyébként már a mérsékelt republikánusoknak is sokak, mégis ők a hangosabbak, legalábbis Magyarországról nézve, mert az orbáni sajtó az ottani progresszivitásként ábrázolja őket, míg ott helyben inkább söpredéknek tűnnek.

Tumppal együtt. Ha pedig a mi miniszterelnökünk számára ő a zsinórmérték, akkor kijelöli a maga helyét a történelemben és a jelenben is. Azt ígértük, hogy mesélünk kicsit Orbán ott elmondott beszédéről, de voltaképp ez nem olyan nagy feladat, megnevezte az amerikai és magyar fasiszták közös ellenségét, ellenségeit, egy kalap alá vonva, egyenlőségjelet téve a kommunisták, liberálisok és az LMBTQ-sok között azt sugallva, hogy ez egy halmaz. Minden kommunista liberális, minden liberális buzi, voltaképp így nézünk ki mi Orbán szemében, és ellenünk így a harc eszköze a családvédelem, a kereszténység és a gyermekvédő népszavazás. Ez volt Orbán beszédnek törzse, s ha köpni támad kedvük, bátran tegyék meg.

És mégsem ez a legjellemzőbb, ami a szeánszon elhangzott, mert ezek Orbánnál már olyan klisék, amit untig ismerünk, s voltaképp ezért utálták ki Európából, hogy Amerikáig kell mennie tapsoló közönségért. Százszor ígértem meg, és századszor szegem meg, hogy Orbán delíriumaival nem foglalkozom, de mindig akad valami, ami annyira abszurd, hogy elővéteti a pennámat. Amikor a beszédekben rend szerint eljut az adomázásig, a viccesnek tartott atyai tanácsokig, amelyekről utólag bebizonyosodik, hogy a tyúkszaros udvaron nevelkedés terhét cipeli magával, és nem más így felnőve, mint egy adomázó párttitkár vagy téeszelnök. Voltaképp ez Orbán lényege, és ez a tragédiája is.

Az amerikai értő közönség előtt, amely Texas délvidéki, kertvárosi tahóiból tevődött össze, mint azt a nagy esemény előtt őt táncba vivő, talpig amerikai zászlóba és covboykalapba öltözött tenyerestalpas asszonyság is demonstrálta, egy blokkban beszélt Dzsingisz Kánról, Chuck Norrisról és Clint Eastwoodról, kijelölve a hőseit, és azt, mit ismer Amerikából. Az összevont szemöldökű verekedős embereket, akikhez viszonyulva utcai harcos ő, tehát ciki a manus, de nem veszi észre. Egy mondata volt azonban ebben a humorözönben, amikor nem tudni kinek címezve és milyen indíttatásból felhívást intézett a kétes hallgatósághoz, hogy aszongya: „Mindenki vegyen feleségül egy magyar nőt”.

Ekkor határoztam el, hogy én ezt megénekelem, hogy elgondolkodván fölfejtem az értelmét, mert valami csak van neki, kell neki lennie. De nincs. Mert nem elég, hogy mi lesz akkor a nem kevert fajúságunkkal, vagy, hogy mi ez, eladja idegenbe lányainkat és asszonyainkat, vagy egyáltalán, ez mi a lószar akart lenni. De lemondtam a megértésről. Orbánnál már régóta nem kell ilyet keresni, mondja, amit épp felbüfög, valami bizonytalan és nagyon kétes massza van a fejében, és annak a gőzei jönnek elő belőle. Pöfög, mint egy megfáradt mozdony. Viszont ez rohadt sokba kerül nekünk, hozzáértők szerint ez az amerikai kiruccanás uszkve félmilliárdba. De nem is ez. Hanem az életünk, amit ez a bohóc ilyen eszmékkel tönkre tesz. Ez a rohadt drága.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum