A meg nem értett ember

Baromi meleg volt azon a hétvégén ott, a hegyek között, hogy az árnyékban is alig lehetett elviselni, a napon meg sehogy. Ennek ellenére rengetegen gyűltek össze a tisztáson, ahová meghirdették az előadást, a szózatot mintegy, amellyel Ő utat mutat mindeneknek, kijelöli az ösvényt, amelyen csapásokat adnak és kapnak. Nem lennénk most az imperialisták helyében, mondogatták a tömegben, akik ott ültek a napra kitett székeken, homlokukon folydogált az olvadt zsír, az elfogyasztott kisüstiktől pedig akárha valami gőzmozdony, sípolt és párolgott ki az agyuk a fülükön át, a sok gőzök pedig kis felhőpamacsokat képeztek a levegőégen, ahogyan alátekintettek önmagukra a napon ücsörögve.

Ez már maga volt a trip, de a sorok között jártak-keltek a füvesemberek mindenféle szerekkel por és bogyó formájában, és leginkább ők voltak azok, akik jót derültek akkor, amikor Ő a budapesti narkósokról beszélt olyan hangon, akárha a seggéből rángatta volna elő őket. De ez is túlzás, a vizenyős szemén látszott, hogy még odavalónak sem tartotta az emberiség azon szemetjét, akik a hidakon tüntettek, mert nem akartak éhen veszni, ahelyett, hogy Őt hallgatták volna, csókolták volna a kezét, és ütemesen skandálták volna a nevét, mint ezek, akiknek az agya az égre párolgott fel. Így az eljövendő szeánsz tökéletes alanyai és tárgyai voltak egyben, a nagy, nemzeti misztérium maga. Meg a kipcsakok istene.

A napokban erre ólálkodó medvéket már befogták és elszállították, minden fűszálat lehegesztettek, az összes fa odvát kiöntötték betonnal, az ürgelukakat betömték, csak a madarakkal nem tudtak mit kezdeni a biztonságiak. Hajkurászták őket ágról-ágra, de az összes rigó, harkály és bagoly képen röhögte őket, olyanok voltak ezek, mint a hídfoglaló emberek, akik fölött nincs és nem is lehet hatalma még neki sem, és már innen is látszott, hogy a világ nem egylényegű, vagy legalábbis nem akképp, ahogyan a gőzölgő agyúak a napon, és velük szemben az árnyékban Ő elképzeli. Hogy vannak benne liberális döccenések, ami tarthatatlan az illiberalizmus meghirdetése után tíz évvel.

Így és ilyenkor csalódást okozni nem lehet, ezért tehát Ő, amikor szólásra emelkedett a vasalatlan, bő, de a testet így jól takaró ingében, érezte, hogy meg kell ezeknek felelni, akiknek az agya itt pöfékel a napon. Mondta tehát, ami eszébe jutott magafajtáról és magukfajtáról, nem kevert fajról és a Nyugat alkonyáról, eljövendő nemzeti nagyságról, a kultúra hordozásáról, hogy a sok gőzölgő agyú népek a napon kezdtek valami misztikus álomba merülni, ahol tűzpej paripán lobogva irtják közösen a bölcsészekben megbúvó liberalizmusnak még az írmagját is hetedíziglen. Így böfögtek elégedetten a napon, Ő pedig az árnyékban, amikor néhány kétkedő már azon kezdett tűnődni, hogy ebből baj lesz.

Mégpedig elég nagy. Hogy ezt eltitkolni megpróbálni lehet, de kilátástalan, így hát, gondolta, de ki nem mondta (már csak a tiszta fajúság miatt is) az arra tartott csinovnyik, hogy ebből baj lesz, more. És úgy is lett. Mit volt mit tenni, amikor a messzi, züllött és hanyatló Wienben, ahol a nagymamák migráncsondótól megvadulva szidalmazták Őt, az lett a hirtelen tanács, hogy Ő nem is azt mondta, vagy, ha mondta is, de nem úgy gondolta, hanem egészen másképp. Sőt, éppen úgy, hogy megérdemelje azt a kis pénzecskét, amit ott a bazi melegben úgy adott elő, hogy be fogja hajtani. Hát, nem egészen, mert ahogyan ránéztek a népek a távoli Wienben, egy egészen kicsi, formátlan és alattomos seggdugaszt láttak csupán, akinek vasalatlan az inge.

De ez sem ment simán. Ő soha nem tud kivetkezni önnönmagából, így, amikor menteni igyekezett a menthetetlent, megint belekavarodott eszméinek bűzös, undorító mocsarába, és a magafajta kultúráról kezdett beszélni, és nem vette észre a barma, hogy megint ott van, ahol a medvejárta tisztáson volt, hogy hiába mondja másképp, ha az akkor is ugyanaz, hogy a fasiszta kutyából nem lesz liberális szalonna már soha. És még csak annyi sem volt benne, hogy Zarathustra szájával mondja, miszerint nem vagyok száj, ezeknek a füleknek való, mert idáig nem terjedt a horizontja, csak a kipcsak DNS-ig, amivel így menthetetlen. Ezt már kimagyarázni nem lehetett, sőt, megpróbálni sem volt érdemes. Teljesen belepte őtet a ganyé.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
3 hozzászólás “A meg nem értett ember
  1. Jane Doe szerint:

    Na, ha már külhonban (mert itthon nem is!) szembesítik azzal, hogy mondott ezt-azt, amit nem kellett volna – hát, legalább azzal nem védekezett: Ott sem voltam.
    Pedig az ő kevert fajtája szokta ezt mondani. (Honi soit qui mal y pense!)

  2. miki1950 szerint:

    Csak egy kérdés.
    Nem lehetséges, hogy kisebbségi komplexusa van és azt próbálja kompenzálni az erős mondásaival?
    A sikertelensége felnagyítja és egyféle (nem fajta) pánikérzést nála és az önkonntroll határait szándékosan eltompítja ,elnyomja azzal, hogy eddig bejött és ezután is bejöhet?
    A bepánikolt ember bármire képes, elmehet a végsőkig.

Hozzászólás a(z) Jane Doe bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!

Archívum