Ideje van az osztaléknak

A nap süt, a fű zöld, a NER-ben lopnak nagyjaink. Olyan örök igazságok ezek, amelyek immár kőbe vésettek, mégpedig sokkal alaposabban, mint a gránit szilárdságú alapbigyó, ami voltaképp arra született, hogy a tolvajlások zavartalanok lehessenek. A tavasz vége az osztalékfizetések ideje, a NER lovagok és lovaginák úgy aratnak a pénz világában, akárha a paraszt a mezőn, kinek mi jut, gabona oder százmilliók, veríték vagy némi apró. Az ember néz, hogy Szijártóné, Mészárosné, vőmuram és valahány név a nertárban úgy veszi ki a pénzeket a forgalom nélküli gazdasági társaságából, akárha varázsló a nyulat a cilinderből.

Minden további értesítés helyett Szijjártóné 285 (kettőszáznyolcvanöt) milliót, Mészárosné 295 (kettőszázkilencvenöt) milliót, vőmuram meg milliárdot, és a kedves vezető apukája a kőbányájával még nem is nyilatkozott, de ő sem szokta elaprózni. Akiket megemlítettünk, ők csak a fecsegő felszín, aki most épp elibénk jött a lapokon, de sorolhatnánk addig a mélyet, hogy az oldal betelne csurig, de mégsem lennénk közöttük soha. A NER-ben, aki a tűzhöz kicsit is közel ül, nagykanállal lapátolja ki a lóvét. A rendszer erről szól, erre lett kitalálva a keresztény pátoszával és tömjénszagával együtt. Minden más csak cafrang, minden egyéb hazugság.

Ami jó volna, ami az egyedül üdvözítő lehetne az ország jövőjére nézvést, ha minderről a bávatagok tudomást szereznének. Illetve, ha ez megtörténik, mint ahogy gyakorta, akkor ne azzal a metódussal legyintsenek rá, mint az közkeletű, hogy legalább magyar kézben marad, illetve, hogy a másikak is tolvajok voltak. Őket már elnyelte a történelem, míg azonban emezek éppen most tobzódnak, s mint a számokból is kitetszik, sokkal nagyobb pályán, szinte elképzelhetetlenül hatalmason. Mert gondoljunk bele csak, mennyi sok évig, az élete végéig kell dolgoznia mondjuk egy tanárnak, hogy összegyűjtsön annyit, amennyit ezek egy év alatt bezsebelnek.

Tudtuk ezt eddig is, csak minden tavasszal, a nagy pénzkivevések idején látjuk újra szomorúan, hogy valami varázslat okán, különös ihletből fakadóan, aki nertárs, az egyből vállalkozói és pénzügyi zsenivé válik, hogy ezek a szarból is aranyat csinálnak, tévedni és melléfogni egyszerűen képtelenek. Úgy burjánoznak a tehetséges üzletasszonyok mint a dudva és muhar, szíjják el és ki az ország vérét, viszik a pénzeket ismeretlen, távoli számlákra. Szerencse kell és szorgalom, valamint a jóisten segedelme, ahogyan minden vállalkozók atyja, maga a nagy Mészáros Lőrinc, a Cukkerberginél is okosabb előadta a sikerek titkát minekünk, akik buták vagyunk.

Bár a kedves vezető jóindulata sem mellékes, de ezt is tudtuk. Új a nap alatt nincsen egyáltalán, ez a tavasz és ez az osztalék azonban jobban fáj mint az eddigiek, aminek a titka és magyarázata április harmadikában rejtezik és leledzik. Mert míg eddig a hosszú tizenkét évek alatt volt valami halovány remény, hogy valamiképp ezeket a pénzeket vissza lehet szerezni, a körmükre lehet nézni ezeknek, most már ilyen lehetőség nincs, és nem is lesz soha már. Pedig a kampányban – mint emlékezhetünk – micsoda lendületek és elszánások voltak az elszámoltatásra, pörgött a bádogdob veszettül, aztán zutty, jött a kétharmad, és ezek röhögnek a pofánkba bele.

Polttal a hátuk megett, ezt se feledjük. A legenda és álmaink oda, és már nem is fájna igazán, ha nem hangoznának el szavak. Itt a köreinkben, a panelporlik, a NER-nek amúgy idealizált családok tagjai, beosztottak és alkalmazottak nyüszítenek, hogy kevés a pénz, éhen fogunk dögleni, drága elvtársak, mire a tanárok a képükbe kapják, hogy négykor minden nap hazamehetnek, a tűzoltóknak pedig ott van az adrenalin. Még nem hangzott el, hogy szopogassanak ilyet, ha éhesek, de közel állunk hozzá, és akkor tessenek Mészárosné húszmilliós órájára gondolni erősen. Hogy demagóg vagyok, nem tagadom, de ebben vannak a remények.

Mert április harmadikán ezek vesztek el egészen, azok az ábrándok és képzelődések, hogy honfitársainkat valamivel is ki lehet mozdítani az apátiából, és kiderült, nem. Semmi sem érdekes, az AE Bizottság tánczenekar szavaival „dagdugó varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ”. És mindezek után, hogy elmeséltem az életünket az elkövetkező hetekben várom, mit szólnak a tanárok a délutáni hazamenetelhez, a tűzoltók az adrenalinjukhoz, de nagy valószínűséggel semmit sem. Sóhajtoznak – ha egyáltalán -, mennyi sok milliót visznek haza a szerencsések, de föl nem fogják, hogy tőlük lopták el. Így fogunk megdögleni egy hokedlin ülve. Kirielejszon.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum