Orbán és a hős parasztok

Csehország az egyik legnagyobb fegyverszállítója az életéért küzdő Ukrajnának, a lengyelek azok lengyelek, ha az oroszokról van szó (mert ők nem felejtenek), a szlovákok pedig sorra csukogatják le a korrupcióba keveredett nagyjaikat. A V4 idillje oda, barátaink elhagytak minket illiberális álmainkban, a világ egyre szűkösebb és ellenségesebb. Nincs kinek pancsolt koviubit ajándékozni, és az erkélyre is egyre kevesebben járnak velünk csodálni a panorámát, a város képét, amelynek lakói utálnak minket nagy győzelmeinkben. S holott csak tavasz van, de közelít a tél, amikor a tapasztalatok szerint hideg van, és a gyomrok is egyfolytában korognak.

Mondani kell valamit, üzenni egyfolytában a bávatagoknak, ha már megválasztottak minket, mesélni reggeltől estig, hogy atyuska él és megvéd titeket fagytól, éhségtől és háborútól, de leginkább a gondolkodás veszedelmeitől. Minden szép lesz, minden jó, mindennel meg leszek elégedve. Vucicnál járt Szerbiában atyuskánk és kedves vezetőnk, mert máshová már nem igazán van hely mennie, ahogyan föntebb megmutattuk, de mindenből, abból a kevésből is, ami maradt, ki kell hozni a legtöbbet. De ezzel a Vucic-csal az oldalán sok mindent ígérni nem lehet, így az jön ki, hogy éljenek a parasztok. Földmíves jelentésben, természetesen.

Ők lettek Orbán hősei épp tegnap, ahogyan volt szíves közölni velünk, míg eddig az egészségügyisek voltak azok, mert hősöknek mindig lenni kell annak kajla tudatában, aki szuszogva és monyolva harcol minduntalan az egész nyüves világgal. Vészterhes idők közelítenek, jelentette ki a kedves vezető, rajtunk kívül mindenki meghal a háborúban csak mi nem, éhezni fognak a népek körülöttünk, mi azonban megtömhetjük a bendőnket, mert ketten Vucic-csal vagyunk, akivel, és ezt se feledjük, nem is oly rég vasútvonalunkat megnyitandó üres peronoknak integettünk a vagonból. Azaz, színház az egész világ, és színész benne minden OrbánVucic.

Akasztják hasba a népeket az ilyenek, a népek pedig bávatagon tapsikolnak, és ezt se feledjük. „Gyorsan emelkedő inflációval, drágulással kell megküzdenünk, miközben Ukrajnából harcokról, éhínségről érkeznek hírek, de van egy jó hír is, nevezetesen az, hogy a Vucsics úrral folytatott beszélgetés során leszögezhetjük: Magyarország számíthat Szerbiára, Szerbia pedig Magyarországra, jelentős élelmiszer-tartalékaink vannak, és mindkét ország biztonságban érezheti magát, ha a gázellátásról van szó.” – Hogy idézzünk is abból, amiről mesélni kedvünk támadt, és lássuk is a habitust, mégpedig azt, ahogyan voltaképp lehull az álca, mert föl se volt téve igazán.

De megtesszük még egyszer, hogy igazoljuk, nem a levegőbe beszélünk, amikor Orbán Viktort ekézzük, aminek oka nem igazán az, hogy herótunk van tőle (dehogynem), hanem az, kitessék mi indokolja az irányába áradó mélységes megvetésünket: „Ahogy 2020–21-ben hőseink az egészségügyisek voltak, idén hőseink a mezőgazdasági termelők lesznek, akiknek most is alkalmazkodniuk kell az időszerű körülményekhez, és rajtuk áll, hogy lesz-e kenyér az asztalunkon.” – Ebből az idillinek szánt hőskölteményből azért ki kell kandikálni kicsit, megpróbálva egyrészt az ágytálak, másfelől pedig a kombájn vezetőfülkéje felől nézegetni a kajla dolgokat.

Szegény parasztokra semmi jó nem vár az elkövetkezőkben, ha olyan hősök lesznek ők, mint az ápolók voltak eddig, mert ahogyan őket is magasról szarta le egyetlenünk, emezek sem várhatnak mást, csak a dumát. Ez pedig a pátoszos idill, a parasztromantika, hogy a bőgatyás, nagybajúszos szántóvető teszi a nemzet asztalára a kenyeret, miközben a neki szánt pénzt Mészáros ellopja, de a bukolika mindenek felett, és a helló röfi, az ipponnal végrehajtott disznóölés meg vőmurammal pálinkázva kolbásztöltés. Viszont ennek ellenére a mezőgazdasági termelők termelnek minden hősködés nélkül, ahogyan az ápolónők is ürítették az ágytálat, és nem kaptak érte stílszerűen szart sem.

Mert egy a duma, és más a valóság, ami momentán például az, hogy a magyar gabonát – amit a magyar mezőgazdasági termelők, a hős parasztok eddig is megtermeltek és ezután is meg fognak – kontroll nélkül viszik jó pénzért máshová, amit exportnak neveznek. Mindeközben a búza ára nő, a panelproli hovatovább nem képes kenyeret venni, mert a hős parasztok terményeit eladják jó pénzért máshová. Ennyit a gondoskodásról és gondolkodásról, és ennyit arról, mit is ér, ha a kedves vezető most épp Vucic-csal sző hagymázas és gőzös álmokat, míg a világ józanabbik fele azért dolgozik, hogy legyen vége a háborúnak. Ez a mi aljas hülyénk viszont nyüszít és megment tőle. Köpni kell a manustól.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum