Semjén könyve

Semjén Zsolt könyvet írt. Megint. Vagy csak összeállította, egymáshoz rakosgatta a dolgokat, hogy kijöjjön a végeredmény, ami ez lett: „Cselekvő nemzet – az újraegyesítés erőforrásai 2010-2022”. Ez a könyv címe, és látatlanban véljük, nem lesz egy bestseller, Semjént, mint jótollú szerzőt nem ostromolják majd a könyves sátraknál aláírásért a rajongó olvasók, de ballagásra még megvehető a most maturáló diákoknak, hogy felnőtté válásuk kiteljesedjen, láthassák, hol is élnek. A most maturálók éppen csak kiléptek az óvoda kapuján, amikor a NER épülni kezdett, eszmélésükben ők mást nem ismernek, számukra Orbán oldalán Semjénnel mozdulatlan állócsillagok a magyarság tajtékos egén, és az élet zavartalanul csodaszép.

Ilyen az a világ, amelyben Semjén könyvet ír, amelyben azt kiadják, és amelyben azt teljesítményként méltatják. A kötet címéből is kitetszik, hogy szerzője Kádár apánk alatt szocializálódott, otthon van a pállott szagú pártirodákban, és még az is eszünkbe jut, hogy miként a szakdolgozatait is plagizálta, arra sincs garancia, hogy ebben a kötetben saját gondolatait adja elő, ha egyáltalán van neki ilyenje. Az pedig, hogy a kötet a választás után három héttel jelent meg, mutatja azt, a szerző bízott a fényes jövőben, mert egy esetleges vereség után senki nem lett volna kíváncsi Semjén kötetére. Igaz, most sem, de a kellő publicitást megkapja azért bizonyságául annak, a NER megbecsüli a szellemi teljesítményt, lásd Nagy Ferenc Kossuth-díja.

Semjén, a jótollú szerző pedig a könyvbemutatón előadta, miről is szól a jótollal szerzett könyve, mert a címből ez nem elég világos, úgyhogy ráfért. Megtudtuk, a kötet annak a küzdelemnek a dokumentuma, hogy a Gyurcsány-kormány rombolása után hogyan építették fel a semmiből a nemzetpolitikát. Ebből az aspektusból a kiadvány kicsit elkésett, a kampány már lecsengett, igaz viszont, hogy Gyurcsányt ekézni örökzöld, nagy valószínűséggel még négy év múlva, tehát a tizenhatodik uralmi évük után is teli pofával elmúlt nyolcaznak, mert ez a jelek szerint bejön. Viszont, ami a kötet alapja, a kiindulási pont mintegy, hogy Gyurcsány, nos, olyan lehet az egész is, de mi csak a vezérfonalával foglalkozunk, mert az megéri nagyon.

Mint Semjén volt szíves kifejteni nekünk, „a magyar állam értelme és célja, hogy a magyar nemzet fennmaradjon”. Ez a kötet összegzése, és mi erre röviden azt mondjuk: nem. Indokaink számosak a határozott tagadásra, amelyek közül felhívnánk a figyelmet a nemzet fogalmára fideszi értelemben. Az ő közelítésükben a nemzet a „mi”, a rajtuk kívül állók pedig az „ők”, akik mi vagyunk. Az „ők”, tehát a saját olvasatunkban mi, nem vagyunk a nemzet része a Fidesz szerint, mert gyurcsányisták, sorosisták, kommunisták, és uram bocsá’ lipsik vagyunk, akiket a kedves vezető a kevláros hátán cipel el párosával. A Semjén-féle állam tehát nem szeretné, ha mi – olvasatukban „ők” – fennmaradnánk, mert mint tudjuk, egyfolytában rárontunk. A nemzetre.

Ezért vagyunk rajta kívül, tehát az állam, Semjén állama nem akarja, hogy fennmaradjunk, sőt, éppen ellenkezőleg. És most, hogy beláttuk Semjén és a Fidesz – meg a KDNP természetesen – aljas sandaságát a nemzet fogalmát illetően, az államról is válthatnánk néhány szót annak előre bocsátásával, nem tudjuk, Semjén honnan szerezte társadalomfilozófiai ismereteit, hacsak nem a plagizált teológiai szakdolgozatából. Az államnak feladata számos van, ezek között azonban nem szerepel a nemzet fennmaradásának gondja, főleg nem semjéni olvasatban. Ellenben sok más pedig feladata volna, ami Semjénnek eszébe sem jut, így Semjén könyvének tárgya maga az abszurditás, mert olyan dolgokkal foglalkozik, amik önmagukban nincsenek is.

Pátosz van megint. Patologikus pátosz, hogy engedjünk a szavak mókás csábításának, amit fokozni is bírunk visszautalva még a kötet címére kicsinyt, miszerint „…az újraegyesítés erőforrásai 2010-2022”, és akkor fölkiáltunk, hogy ez az. A fideszi állam feladatának leglényegét ragadta meg a szerző az „erőforrás” szóval, miszerint a fideszi nemzet megmaradásának feltétele, ha a fideszi állam biztosítja a zavartalan lopás lehetőségét. A kötet annak az összefoglalása lehet, hogyan pumpálták a közpénzt a határon túli lerakatokba, és ebben az értelemben valóban: az állam feladata ez, ha ezt jelenti a nemzet megmaradása. Ez zagyvaság, és nem is lenne értelme foglalkozni vele. Muszáj viszont, mert az ember képibe tolják, és az orra alá dörgölik.

És muszáj azért is – és ez volna a lényeg, ezt el ne feledjük –, mert úgy egyesítik ezek a nemzetet, hogy a felét kitagadják, az államot ezek szerint pedig úgy szervezik meg, hogy az egyik felének megmaradását szolgálja. Innen nézvést egy vallomás ez a könyv, feltéve de meg nem engedve, hogy Semjén egyáltalán tudja, mi áll benne, és azt viszont már világosan látva, hogy miket delirál össze ennek kapcsán egy könyvbemutatónak nevezett párteseményen, arról halovány fingja nincsen. De mindegy már ez is. Sok minden mindegy, az azonban nem igazán, hogy odamentek „kollégák”, és nagy komolyan kérdezték a szerzőt a művéről. Ők tartják életben az ilyen senkiháziak fontoskodó tudatát, mondhatnám, hogy ők az igazi bűnösök, de ez is mindegy már.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum