Ő ír, te nem olvasol

„Amit most aláírok, egy rendelet, a kormány fogadta el a tegnapi ülésén” – ezekkel a szavakkal tette ki a Facebookra Orbán Viktor a képet, amelyen tényleg ír, hallani, ahogyan szuszog erősen, nyögdécsel a megfeszített figyelemtől, holott azt hihetnők, hogy a kampány már véget ért. Hát, lófaszt mama, hogy a klasszikushoz (Gy. F.) forduljunk újólag, mint a magyari néplélek tükre és veleje. A kampány soha nem ér véget, itt marad velünk örök időkre, míg a NER, s még hét nap. Kaptak a nyugdíjasok újabb három egész kilenc tizedet (vö: novemberben jön nyolcvan, Feri bátyám), amiben az a csudálatos, hogy mire valóban megkapják, annyit fog érni, mint amit Gy. F. a kedves mamának vizionált ha nem is a valagába, csak miheztartás végett.

Zúg körülöttünk a világ, röpködnek a repeszek, de mi itt a Kárpátok alatt a béke és biztonság kicsiny és hamis szigetén ücsörgünk, és lófasztmama módján tesszük föl a kérdést önmagunknak, hogy vajh, mi baj is történhetnék mivelünk, ha álló csillagunk fölöttünk lebegve óv minket a bajoktól, de leginkább a gondolkodástól is. Képünkbe maszatolva a mindenkori buzgalmat, hogy ez itt egy rendelet, és ez vagyok én, aki aláírom neked, látod, barom, nekem köszönheted a lukat a seggeden is. Nem kellene így lennie, és mégis így van, kies hazánk belemerevedett az atyuskába, az atyuska mibelénk, hogy egymás nélkül élni sem tudunk immár. Amit én megtehetek, mert én hülye vagyok (vö: Svejk), node, hogy ő is? Ez a kérdés foglalkoztat minket a képet nézegetve.

„Amit most aláírok, egy rendelet, a kormány fogadta el a tegnapi ülésén” – idézzük fel újólag a kontextust és a habitust, és Isten bocsássa meg nekünk, ez nem sokban különbözik attól, mintha azt kapnánk a képünkbe, hogy ez itt a seggem, amit kitörlök. Hogy a kampányt emlegetjük, az egyáltalán nem véletlen. Mert míg abban elnézve de meg nem engedve vettük tudomásul, hogy hülye alattvalónak vagyunk tartva, aki a kedves vezető nélkül még a taknyos orrát sem tudja megtörölni, a világra szóló újabb diadal után könnyelműen azt véltük, eljön az ideje annak, hogy felnőttnek, és ne gumigatyás pesztrálandó alanyként legyünk kezelve. Mert igényünk volna felnőttnek lenni, amik azonban a NER-ben a jelek szerint már soha nem lehetünk.

Belátva, hogy ebben van azért alattvalói igény is jócskán, a tegnapi facebookos képpel és szöveggel az derült ki végérvényesen, hogy ez az igény: az egybites alattvalónak gügyög a félbites atyuska, jobban buzog magában az aláíróban, mint amennyire azok igénylik, akiknek aláírt, s ezen a ponton áll előttünk Orbán a pőre valójában, aki addig játszotta ezt a szerepet, míg végérvényesen úgy nem maradt. Ezt csak miheztartás végett rögzítsük, hogy mi vár ránk újabb négy évig, ha lehet, a bambaságnak még újabb, lejjebb lévő köre, az elhülyítés és elhülyülés egymást erősítő végtelen hatalma. Mindez törvényszerű. Az Európa DNS-ét hordozó, azt uralni vágyó organizmus az ellenséges világból hazatér, és itthon teljesedik ki.

Hogy ez neki így sikerül, az is sorszerű. Ebbe szocializálódott az avas szagú parasztudvaron, ezt látta az apjától és a KISZ-ben, és ez nyilvánult meg abban is, mikor – mint emlékezhetünk – a Kádár rendszerrel egy baja volt az ifjú és hamis forradalmárnak, hogy nem ő ül az ormain. Most teljesedett ez be, most értünk körbe, ha úgy tetszik a kiinduló ponthoz, Lenin ült, dolgozott, Kádár úgyszintén, és Orbán is érettünk szuszog, ahogyan aláír. „Amit most aláírok, egy rendelet, a kormány fogadta el a tegnapi ülésén” – jegyezzük fel újra, és nem azért, mert annyira tetszene, hanem mert benne van a kor, benne a rendszer és benne Orbánnal együtt magunk. Olyat már a világért sem akarnék, hogy valaki is közülünk emelje fel a fejét.

Nincs hová ugyanis, ez a dolgozat csak arra való, hogy mintegy a fuldokló utolsó légvételével rögzítsük az utókornak, még élünk, még látjuk az abszurdot, érzékeljük a bohózatot, amivé lett az életünk, ha nevetni rajta már nincs is erőnk. Az ismétlődések elveszik az esztétikum súlyát, a századik pofon nem fáj annyira, mint az első, holnap pedig már föl sem emeljük a fejünket, ha szembejön velünk egy ilyen borzalom, amiről most még volt erő gondolkozni, de az iszony előbb-utóbb fölzabál. Kit előbb, kit később, a négy év, ami jön, és ami igazából hétfőn veszi kezdetét, rengeteg hosszú, és innen nézést már az sem biztos, hogy megérjük a végét, mert a fülünk már lekonyul. Izmaink pedig erősen lazulnak.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum