Színes tintákról álmodott

Ült a férfi a jászberényi Ferencesek terén a padon, és nézte az emlékmű oldalát, amit megszépített. Olyan szürke volt rajta a csatajelenet, amelyen hajdanvolt magyar hős ütötte a törököt. Szürke volt a kardjuk, szürke volt a pajzsuk és a ruhájuk. Szürke volt a háttér, nem volt kék az ég és zöld a fű, így a férfi képzeletében, ha az emlékmű oldalán lévő csatajelenetre gondolt, a madarak sem csácsogtak, felhők sem szállak az égen, így az sem juthatott eszébe, hogy lehetne ő is kamikázé. Jobbítani kell a dolgokon, vélte a férfi, miután nagyon sokáig nézte a nagy szürkeséget, az élettelen követ, és döntött, hogy ez így nem maradhat, hogy cselekedni kell, mert fölzabálja őt a színtelen világ, a térkövek és emlékművek, a szürke verebek és a még szürkébb galambok.

Elsétált tehát az írószerboltba, ahol ecsetet vett, festéket és színes filctollakat, meg ragasztót is. Hogy ez utóbbit miért, azt még maga sem tudta, de jó, ha van az embernél, erre gondolt, adódhatnak helyzetek, amikor szükség lehet rá. Mindeme készségekkel a zsebében és szép szándékokkal a szívében ballagott vissza aztán az emlékműhöz kifesteni-színezni a török és magyar vitézt, a kardjukat, a pajzsukat és a ruháikat nekik. Gondosan dolgozott, ügyelve, hogy ne folyjon egymásba a festék, tiszták legyenek a vonalak és élesek a kontúrok. A háttér zöld lett, a magyar vitéz haja sárga-szőke, nadrágja piros, mentéje kék, kis piros paszománnyal, csak a melle maradt szürke, de ez más nem lehetett, hiszen páncéling van rajta.

Ütötte a törököt a színes vitéz, vágta a sárga kardjával, a rend és a dicsőség helyreállott, és szép is lett a színezés, mint boldogult úrfikorában, amikor buzdította is arra az óvónéni vagy az anyukája, hogy fössön, színezzen, rajzoljon, de most felnőve és kiábrándulva ilyet nem kér senki már soha tőle. Valljuk meg, gyerek lett az ötvenhárom éves férfi, és nincs ebben semmi csoda vagy különösség, mindannyian gyerekek vagyunk vagy szeretnénk lenni újra, lovagolni fűzfasípot fújva, hogy gyí lovam, gyí betyár, de fölzabál bennünket a szürke élet és az idő. Így ábrándolta vissza magát a férfi valaha volt időkbe, eszébe jutott az Egri csillagok, a regény meg a film. Meg az élete filmje is, úgy ült a kiszínezett csatajelenet előtt, mint sírok közt anyóka.

Ült a padon, és azt vette észre, hogy a színektől az élet újra beléje költözött, lazuló izmai újra megfeszültek, olyan más lett a világ, mint volt valaha, ami viszont rég elveszett. Ült a padon az emlékmű előtt, és szép, színes művét nézve már nem is azt látta, hanem az egész világot, ami ím, újra színekbe öltözött, szivárványokkal és éji sötéttel lett tele, kék lett az ég meg zöld a fű, tavasz lett újra de nem csak odakint, hanem odabent is. Szerelmek jutottak a férfi eszébe, szép leányok, illatok meg versek, és persze zenék. Mindenféle muzsika, áradó és szorongató, regények kelléke és hajdanvolt buliké, fogta a férfi a festéket, ecsetet, színes tollakat meg a ragasztót, ezt el ne feledjük, és mindettől harmatos lett a szeme, és kapart a torka. Markolászta a szívét az élete.

És ekkor érkeztek meg a rendőrök, foganatosítani az intézkedést. Kérdezték a férfit, hogy miért tette, amit tett, de nem felelt, semmit nem mondott, hiszen, ha nincs miről beszélni, akkor hallgatni kell. Gyorsan zajlott le minden, hogy csak a jelentésre tudunk hagyatkozni csupán, ami ez: „A jogsértőt előállították a Jászberényi Rendőrkapitányságra, ahol rongálás bűntett elkövetése miatt gyanúsítottként kihallgatták. A terhelt nem tett vallomást, így a cselekmény motivációja sem ismert. A rajzeszközöket a nyomozók lefoglalták.” Ott hevernek tehát a festékek, színes tollak és a ragasztó, ezt el ne feledjük, a bűnjelek között, véres kések mellett. A férfi pedig, akinek harmatos volt a szeme, amikor utoljára láttuk, várja a büntetését.