Kígyónak lábsó

Erős az izgalom rohadtul nagyon, aludni se igen tudnak a népek igazából, hogy ki megy, ki marad, milyen minisztériumok lesznek és mekkora személyzettel, meg egyáltalán hogyan és miképp. Meg leginkább mivégre, de erről majd később. És az a legnagyobb reszketős dilemma, ki mehet majd az erkélyre csoportosan vagy egyesével ücsörögve. Az erkélyen levés minálunk a bensőség egy kitüntetett foka, alátekintés a városra, amelyik nem adta meg magát. Az erkély voltaképp egy kis NER-sziget a liberalizmus tengerében, az ellenálló Budapest közepén. Más világ, más eszmények.

Mint azt Szijjártó külügyestől hallottuk a minap – például azt sem tudjuk, ő megy vagy marad –, folyamatos támadásoknak vannak kitéve, amire a reakció szinte ösztönszerűen, hogy megerősítik a kereszténység vívmányait. Erről is elmélkedünk majd alkalmasint, hogy egy avas szagú idea hogyan visz előre, meg milyen vívmányai is vannak neki, mert túl sok nem mutatkozik. Sőt, hogy van-e rá szélesebb igény – nincsen –, tehát öblösen erős a téma, viszont most csak azt állapítjuk meg, hogy az erkély ez ilyen szereposztó szín a darabban. Régebben a felcsúti dácsa volt az, de most ez az új szerelem.

Tehát mindösszesen, azon megy az izgulás, milyen minisztériumok lesznek most az újabb négy évre, s legfőképp, ki vezeti azokat. Voltaképp mindkét dilemma érdektelen. Mindent a kedves vezető vezet ebben a nyüves országban, azért kedves vezető a neve. Mert, ha nem az volna, hanem miniszterelnök, magyarul prime minister, tehát első a szolgák között, akkor volna tétje annak, ki a szolga – minister –, de ez minálunk teljesen kizárt. Mostani tépelődésünk is csak elméleti szintű, mert az abszurd darabvezetés lehetőségét látjuk abban, hogy a hírek szerint ezután az egészségügyet a belügyhöz sorolja Orbán.

Mármint a Belügyminisztériumhoz. S mivel az is hírlik, hogy Pintér marad ennek az élén, akkor viszont ő lesz az új Kásler, és akkor ennél nagyobb trip mára nem kell, akkor ezentúl nem tízparancsolattal, hanem gumibottal gyógyítunk, illetve gyógyítanak ők. Viszont mindezen túl az is igaz, hogy ilyen ország még egy nincsen is. De mi akartuk, szavunk nem lehet. Viszont mielőtt mindenkinek teljesen elmegy az esze, azt el lehetne magyarázni, milyen észérvek indokolják, milyen késztetések vannak az egészségügyet rendészeti irányítás alá vonni, bár kórházparancsnokok is voltak, meg katonák a rendelők mellett.

Innen nézvést a honvédelemhez is sorolható volna a taknyos alattvalók gyógyításának szervezése és felügyelete. Végül is csak annyit kellene megállapítani a göthesekről, hogy alkalmasak-e katonának, mehetnek-e egyből a frontra. Mint kitetszik, elvitt engemet kicsikét a képzeletem, de valljuk meg, nem ördögtől való az álom. Mindenesetre nem jobban abszurd, mint, hogy Pintér doktor irányítsa ezután a gyógyulásunkat, de nekünk már teljesen mindegy minden. Lássuk be, seckojedno, hogy a koszos körmű csontvázlegós vagy az olajszőkítő irányítása alatt döglünk meg.

Mert a vége úgyis és csakis az, így amíg itt vagyunk, szórakozzunk legalább. Orbán doktor is mindent megtesz ez ügyben, szavunk nem lehet, egy kabaré a manus, főleg ilyen ötletekkel, amelyekkel csak egy célja lehet, a széles publikum elámítása, elandalítása és olyan képzetek generálása, mintha olyan országban élne, mint amilyenek körülötte vannak. Mert valaha olyan volt, de most már egyáltalán nem is, új nép lettünk, másféle faj, fejünkön másképp tapad a haj. És itt ötlik be Elsimon minapi problémája is a kedves anyukája kálváriájával háziorvosilag.

Egy belügy által irányított rendelőben lehetne ilyen baj, mint ez is? Egyáltalán nem, drága polgártársak, mi több, ez irányú fejlődésünk odáig is juthat, még az is előírható volna hányat fialjon a magyar, katonásabb (rendőrösebb) lenne minden, bilincs receptre vagy kígyónak lábsó, madaraknak fogsor, illetve maradva Bubó bácsinál, ha még emlékszünk rá, „csak úgy rektor úr ő, ahogyan én doktor”, és már helyben is vagyunk. Illetve mindig is ott voltunk, csak másképpen fészkalódunk most a gúzsaink között, itt-ott már szorít a kötél, keringésünk akadozik.

Itt jönnek elő az elbeszélés nehézségei, a kényszerek valami frappáns lezárásra, tanulság levonására vagy vigasztaló összegzésre, de ilyenek nincsenek a tarsolyunkban egyáltalán. Ülünk csak mélán, nézünk ki a fejünkből, mi jöhet még, honnan rontanak ránk rút, ordas eszmék. S hogy ilyen fél verssorok, szépségcafatok beugranak, az is fölötlik mintegy vigasztalásul, hogy a nagy, márciusi havazást milyen frappánsul oldották meg ezek ketten (Orbán-Pintér) az sms-ükkel a másik autóba üléssel. Ha most ezt az egészségügyre alkalmazzuk, a lehetőségek száma végtelen. Jó lesz nekünk.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum