Szegény L. Simon

Most képzeljük el, hogy költők vagyunk. Érzékeny lelkű népek, akik a világra különösképp rezonálnak, és annak bajai, örömei, egyáltalán az élet erősen zúg bennünk, vagy üvegszamovárok zúgnak el a fejünk fölött. Képzeljük el, hogy költőként közszerepeket vállalunk, mert lobog bennünk a világmegváltó lelkesedés, vagy, mert pénzéhesek vagyunk, és a Parnasszus kevésbé érdekel, mint a Mammon, ekképp a kockás füzetbe irkált szép szavak helyett csinovnyikok leszünk. Szürke hivatalnokok, amitől a lélek meghasonlik, és idegenül bolyong. Pártkatonák leszünk, de semmiképp sem tűzoltók vagy katonák, esetleg vadakat terelő juhászok.

Ezzel csak azt mutattam meg így kéretlenül de nagyon, mivel jár, ha az ember eladja a lelkét. Hogy vannak azért olyanok, akik olykor-olykor megcsömörlenek, mint Pelikán gátőr gyermekei a töpörtyűtől, s miközben felfalja őket az a világ, amelynek szolgálatára szegődtek, semmit sem tudnak arról a másikról, amelynek valóság a neve, s amely ugyan maga is illékony, de mégis megfogható azért valamelyest. Például, ha az ember anyukája beteg lesz. Ilyenkor nem segít a központi ukáz, a tízparancsolat, sem pediglen a jelmondatok, hogy előre megy a kedves mama és nem hátra. A kedves mama ugyanis lázaktól gyötört, és ki tudja még, hányféle baja van.

És ezen a ponton kezdődik a színmű, amelyet a Facebooknak köszönhetően rohadt sokan néznek, és ők nagyrészt nem vettek jegyet, hanem csak elébük kerül a préda, amit aztán elevenen falnak fel. L. Simonnak is már a csontjai ropogtak, mire eltüntette azt a bejegyzést, amelyben a kedves mama azon kálváriáját föstötte le csodálkozva, hogy a háziorvoshoz telefonon kell bejelentkezni, és búsongott L. Simon, a múltba révedt, hogy jajj, régen minden jobb volt. Mert az X. bácsiorvos ilyenkor egyből a kedves mamához pöfögött a Trabantjával, ami gyönyörök a mostani korban nem adatnak meg, és, tesszük hozzá a szánakozás hangján, a kedves mama ilyképp magában szenved tovább.

Máris előttünk áll a drámai konfliktus, aminek eredője kettős. Az egyik, hogy hősünk, akit felfaltak a Facebook hiénái, nem ismeri a valót, s mint költő – utalunk itt méltóbb elődjére – az igazat sem. És ez baj. A dráma viszont az, a konfliktus magva mintegy, hogy L. Simon, aki most aggódó gyermekként került elénk, és ebbéli minőségében esedezik a széles publikum együttérzésére, a képibe kapja, hogy egye meg, amit főzött, merthogy ő a rendszer – amely a kedves mamát szenvedésre kényszeríti és ítéli – kiszolgálója, megteremtője mintegy. Így az aggódó gyermek a szenvedő mamával szemben nem érdemel irgalmat az ezerfejű bírától.

Hogy ez jogos-e agy sem, hogy L. Simon konkrétan tehet-e arról, hogy miként a képibe kapta erősen, mindenkinek a mamája ebben a nyüves országban telefonra kényszerül a háziorvosnál. Hősünk pedig, mint ikonikus alakja a rendszernek, így a közösség szemében annak kialakítója is, a hüvelykujjakat tehát ebben a moziban lefelé fordították, ez az ítélet a csata után. Az ezerfejű cézárnak igaza van, hiszen költőnk valóban a NER egyik fogaskereke. Ha kicsi is, mégis az, így a közösség nem győzvén hangsúlyozni a kedves mama jobbulásának szorgalmazását és óhaját, egyként alakítja ki a végső konzekvenciát, hogy L. Simon nemcsak gonosz, hanem hülye is.

Hát perszehogy leveszi a bejegyzést, hogy ne fájjon annyira a világ, ámde meg nem történtté tenni nem tudja, a maflást – amit azért szenvedett el, mert nyilvánosan aggódott a kedves mamáért, mert a rendszer cserben hagyja – soha nem feledheti. Ennyi volt, vége van, nyoma sincs, csak a fejekben, de ott nagyon, és egyetlen tanulsággal, ami viszont meglehetősen öblös és mély merítésű. Hogy mi történhet, ha a csinovnyikok, pártkatonák és egyéb ártó jószágok találkoznak a nagybüdös élettel, hogy az mennyire bír fájni nekik. Szordínós végezetül azonban jegyezzük meg, csalfa reményeket ne tápláljunk, hogy az igazán nagy gazemberek is így járhatnak, mint ez a szerencsétlen.

Nem, ilyesmi nem fordulhat elő semmiképp, mert vannak a buroknak is rétegei, és hiába játszotta el – témánknál maradva – Orbán annak idején, hogy ő csak beszalad a rendelőbe egy receptért, egészen biztosak lehetünk abban, hogy a rendelő és egy komplett kórház már rég a Karmelitába költözött. Ha nem is szó szerint, azonban egészen. És ebből az fakad egyrészt, hogy Orbán kedves mamája nem fogja telefonon hívogatni a háziorvost, ha gyötri a láz. A másik levonandó következtetés, hogy ez az L. Simon mégiscsak kis hal a nagy akváriumban, ami jobban fájhat, mint amikor a kedves mamát semmibe veszik. Következésképp, az élet olykor nagyon kegyetlen bír lenni.