A seggnyalás joga

Nagy Ferenc nem lep meg minket. Viszont Nagy Ferencen elcsodálkozunk, midőn filozopteri mélységeit adja nekünk az élet értelméről, ami a seggnyalás volna. Mindezt onnan tudjuk, hogy interjút adott nemrég, amelyben világlátását fejtette ki Moszkváról, Brüsszelről, hogy fegyverrel a kézben halna meg hazájáért, valamint abbéli meggyőződéséről, hogy a fideszisták nem lopnak. S bár ugyan lehetne vitatkozni merengve mindezek felől is, és tételesen cáfolni az elhangzottakat, de vallásszabadság van. Mindenki abban hisz, amiben csak akar, így, ha Nagy Ferenc a Fidesz nevű egyház tagja, és elhiszi annak dogmáit, az is magánügy. Ám nem kellene telefosni vele a kerek nagy világot.

De ez is mindegy teljesen. Hanem a továbbiak. Mert és ugyanis azt is megtudtuk, és ingó állagú tudatunkkal felfogtuk, hogy tőlünk, mint Nagy Ferencen kívül álló entitásoktól mintegy hozzájárulást és jóváhagyó biccentést kér a valahai csótány a köznapjait teljesen kitöltő, és cselekvéseiben sövényt, jelzőkarókat adó abszolútumhoz, miszerint és plánesőt: „Hadd nyaljam már azt a segget, ami nekem tetszik”. Ekképp Nagy Ferenc sóhaját meghalljuk, és engedélyt adunk a neki tetsző segg nyalásához, mert kik vagyunk mi, hogy ez irányú késztetéseinek gátat szabjunk. Ellenben reánk borul a felismerés, mint akárha egy egész bödön velőspacal, hogy ezek szerint seggnyalás nélkül Nagy Ferencnek élni nem lehet.

Nagy Ferencnek a fentiekből következően a seggnyalás olyan, mint a levegővétel, s ha ő ugyan arra gondol, hogy – mint ahogyan eddig így is volt – kifogásunk az, miszerint ő Orbán Viktor valagát lefetyeli odaadó buzgalommal, ezúttal az is kiderült, hogy másét is nyalogatná szívesen, de választása most épp a felcsúti születésű ülepre esett. Egésség, elvtárs, mondhatnánk neki vállveregetve, mert elismerjük Nagy Ferenc, mint széthulló organizmus szabad akaratát, választásának szárnyalását, viszont ezen a ponton az én feladása ötlik belénk. Bár a kollektív tudatban az én, úgy is mint személyiség megszületését Enhéduanna akkád hercegnő munkásságához kötik Krisztus urunk megszületése előtt kétezerkétszáz évvel.

Ő volt az a költő, akinek verseiben felragyogott az én, mint a bávatag tömegből kiemelkedő csoda. És ím, látjuk ám, hogy mindezek után négyezer évvel van nekünk egy Nagy Ferencünk, aki épp az ellenkező utat járja be – előre megy, nem hátra, ugye –, és személyiségét föladva vezérlő iránytűjét egy seggbe feledkezésben éli ás látja meg, ilyképp és ezen a ponton Nagy Ferencből semmi nem marad. Az élet értelmének annyi minden elképzelhető volna, hogy valakinek éppen ez, hogy találjon kegyesen befogadó farpofákat, az a dombunkról nézvést elkeserítő, ahogyan alátekintünk a homokos, füves, vizes síkra, ami ilyképp Nagy Ferenc maga. Látszik talán bennünk a megértés igyekezete, ahogyan Nagy Ferencet mint általánost igyekszünk szemlélni feloldva mintegy ezzel az egyesben megbúvó tragédiát.

Mert Nagy Ferenc szabad seggnyalás utáni vágya nem egyedülálló a sorsosai közt. Belehelyezhetjük őt mint látványos tömegbe a békemenetelők közé, ahol is mind-mind olyan organizmusokat találunk, akiknek a nagy, közös vágya csak annyi, hogy szabadon nyalhassák a közösen kiválasztott valagat, s ilyképp, mint kiderül, a valag, legalábbis az az egy, bizonyos közösségképző erő, a zászló maga az egy a táborban. És előttünk is áll a Fidesz-lélek önmaga teljes pompájában, így ezen a ponton csodálkozó merengésünk már nem abból fakad, hogy miért ilyenek – mert köszönhetően Nagy Ferencnek tudjuk –, hanem, hogy ez miért jó nekik, és továbbá leginkább, miért ilyen fenemód büszkék erre az egészre. Ez nehezen értelmezhető.

A megértés és belátás után viszont dilemma mibennünk csak egy marad immár, ami az, ha elfogy mintegy ez a fenék, mint totem vagy keresztényi oltár, akkor Nagy Ferenc, és mint láthattuk, a hozzá hasonlatos közösség talál-e majd másikat magának, amelyet imádhat, s amelytől – ezt se feledjük – jólétet remél. Mert dilemmánk feloldása végül is ebben rejlik, és Nagy Ferenc olthatatlan nyalakodási vágya is itt oldható fel ontológiailag, miszerint a seggnyalás szabadsága abban nyilvánul meg, hogy az adott ülep neki üríti-e a pénzt. A lé határozza meg a tudatot ugyanis – kiforgatva a marxista tételt nekünk tetszőn –, azaz, olyan egyszerű ez: minden mindegy, csak nekem legyen jó. Nincsenek elvek, de morál meg leginkább nem, kiskezitcsókolom.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
3 hozzászólás “A seggnyalás joga
  1. Yeti szerint:

    Jogálom vagyunk, vagy valami ilyesmi.
    Kezdődött azzal, hogy hülyének lenni állampolgári jog.
    Mára meg egyenesen állampolgári kötelesség.
    Most pedig a szabad segg nyalási jog.
    Attól tartok ez is hamar kötelezettség lesz.

  2. remete szerint:

    Mára a fekete bárányok is kifehéredtek és birkává öregedtek…

    • hj szerint:

      A birkák a Mariska nénik meg a Feri bácsik, akik nem nagy étvágyúak és bőven elég nekik a legelhető fű. A helyzetbe hozott mindenféle NER-kegyencek viszont kaméleonok – nagyon-nagyon (pénz)éhes kaméleonok.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!

Archívum