Farkasverem-szindróma

Miniszteres urunk, elnökatyánk a határra költözik dolgozni. Ezt írja az újság. Azért költözik oda, mert megkívánja a háborús helyzet, így az emberben óhatatlanul az a reflexió támad, hogy közelebb szeretne lenni a fronthoz, ebből aztán és ezek után pedig beugrik a Farkasverem vagy Farkasodú (gusztus szerint), amely Adolf gierłożi főhadiszállása volt, hogy szintén közelebb legyen a fronthoz a Barbarossát irányítani. A végét ismerjük. Hogy miniszteres urunk, elnökatyánk a határra költözik, azt olyan képpel illusztrálta az újság, amelyen a főhős kék dzsekit viselve néz hülyén menekültforma emberekre, hogy fontosságát és nélkülözhetetlenségét hangsúlyozza.

A háború és szörnyű folyományai a kampányfolyamatban bekerülnek az árvíz, a márciusi hó és a drótkerítés közé, és itt tűnik fel miniszteres urunk dress code-ja. Európába trottyos gatyában jár, inni (pálinka, sör) kockás ingben szokott, aztán van a disznóölő mellény, és a határjáró dzseki. Délen is mindig ebben szokott lenni, amikor a fasiszta és mindenféle illiberális cimboráival menetel a drótkerítésnél. Gondoljuk, megkérdi a kedves neje esténként, hová indul reggel a dolgozóba, s ha azt feleli, a határra, akkor ezt a nyalka – amúgy ocsmány – dzsekit vasalja ki neki, és készíti oda a szék hátára, miután a konyhában végzett a mosogatással.

A bajok azonban ennél sokkal nagyobbak. A menekültek özönlenek az országba, és valamit tenni kell velük, indokként ezt adja be a propagandagépezet a határra költözésről. Ezért miniszteres urunk, elnökatyánk ott sürög majd személyesen, miközben például a Keletiben totális a káosz, ha nem lennének az önkéntes alapon dolgozó civilek, már rég összeomlott volna minden. Általában is elmondható, a NER-ben az működik, amiből az állam (Fidesz) kimarad, amihez hozzá érnek, szarrá megy, működésképtelenné válik vagy megszűnik. Nem jó ómen, ha valamit Orbán irányítani akar, ha meg személyesen, az egyenesen tragédia.

De nem is ez. Hanem a bajszos elődre hajazó határra költözés, ami a hírek szerint először Debrecen lesz, és ott is a laktanya. (Még szerencse, hogy nem az Aranybika, ha van még ilyen, s ha igen, akkor biztosan a Mészárosé.) Debrecen sok mindennel határos emlékeink szerint, de Ukrajnával éppen nem, az ottani laktanyába költözni éppen annyi, mintha az erkélyen vagy a bazi földgömbös tárgyalóban maradt volna, ahol a koviubit kotyvasztani szokta. Mindebből egyenesen következik, hogy a kék határjáró dzseki munkába fogása, napi munkaruhává avatása mintegy épp nem egyéb, mint ocsmány kampányfogás, amiképp valójában minden miniszteres urunk nyomorult életében.

Eddigi cimborái egészen más utat járnak be ezekben a napokban. Cseh, lengyel és szlovén kollégája egyenesen Kijevbe utazott tárgyalni, oda a mi miniszteres urunk nem iramlott. Helyette a Kossuth-téren óbégatott, tudjuk, miket. Egyáltalán, nagyon jól megfigyelhető, sohasem ott van, és nem azt csinálja, amit a maga elé pajzsként tartott ország és a magyar emberek érdeke kívánna, hanem csakis az övé az elsődleges, ez pedig a hatalom. Mégpedig mindenáron. De ezt is tudjuk már azóta, hogy a Soros ösztöndíjat odahagyva hazaszaladt annak idején Oxfordból szart kavarni.

Voltaképp ezzel határozhatjuk meg immár több mint harminc éves működését, a fekália kevergetése és kenegetése a hatalom igézetében, aminek ez a határra költözés az újabb és eléggé ocsmány fejezete, mert ennek gyakorlati értelme vagy haszna nincs. Hiába írja azt az újság, hogy a miniszterelnök személyesen egyeztet a következő napokban a keleti országrész rendőri, katonai, egészségügyi vezetőivel, találkozik több érintett település elöljárójával és karitatív szervezetek helyszínen dolgozó munkatársaival. Ez is olyan lesz majd, mint a kórházakba futkorászás és ott a munka feltartása a járvány csúcsán, ami buzgalom mérlege momentán negyvenezer halott.

Arról sem beszél már senki, itt az új címlapsztori az újra életeket mentő miniszteres urunkról, elnökatyánkról. Olybá tűnhet, hogy a napokban különösképp pikkelek a köpcösre, de aki ezt hiszi, téved. A mi viszonyunk ennél mélyebb, én őt utálattal spékelve megvetem, egy ország, de még egy futballcsapat vezetésére is totálisan alkalmatlannak tartom, a legkártékonyabb lénynek, aki – amely – Magyarország életében eddigi vérzivatarai alatt előfordult. De, hogy fénysugarat is mutassak az alagútban, a Farkasveremhez vagy Farkasodúhoz tartozik egy Valkűr Hadművelet is, amiről azért nem beszélek bővebben, mert közölhetetlenné válik a dolgozat, azt pedig nem szeretném egyáltalán.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum