Buksi

Nagy idők nagy embereket kívánnak – kezdi nekünk Hasek a világirodalom legszórakoztatóbb, s egyben legszomorúbb regényét, a Svejket. Mikor is, mint tudjuk, hát, megölték azt a Ferdinándot, és elszabadult a téboly. S mintha a nagy cseh intését és intróját tudná, a kedves vezető is venné föl a nagy ember álcát, de nagy a zakó rá, tíz golyóálló is beférne alája, és még mindig lötyögne. Hogy miként farolt ki Putyinból, mintha soha benne sem lett volna, az egy másik dolgozat témája lenne és lesz is majd talán a háború után, hétfőn este hétkor a Kehelyben.

Ezúttal a jótevő és szeretettel teli, az elesetteket és szenvedőket gyámolító álcát rántjuk le róla, amit az idézett meg bennünk, hogy menekült gyerekek kobakját simogatva került be a lapokba épp tegnap ez a mi Orbánunk. Szavazatszerzési gusztusa, késztetése mintegy van a politikai pedofíliához, járja a magyar óvodákat futball labdával a hóna alatt, kis, pomponos sapkás szösziket zaklat, akik azt sem tudják, ki ez a bácsi és mit akar tőlük. Csak odalökték őket kampánytölteléknek a kamerák elé, szenvedik el a populizmus simogatását, és néznek kerek, tágra nyílt szemekkel.

Ilyképp és ezek után nincs mit csodálkozni azon, ha a halál elől futó sokaságban is a gyereket találja meg, és cirógatja a buksiját, ami azt mutatja nekünk, hogy gondolkodásában ugyanaz, mint aki miatt most a kisgyerek – akit molesztál – földönfutóvá lett, akit immár egy egész világ megvet és retteg, hiába más az álca. Szót sem érne mindez és nem is érdemelne, ha nem élne bennünk egy másik kép is élénken és éppen az, amikor Orbán igazi szellemében egyik híve forgórúgással fogadott egy menekülőt, akibe a gyereke kapaszkodott sírva talán.

Hét éve volt ez, és akkor nem voltak a maihoz hasonlatos nagy idők, nagy embereket sem kívántak, csak egy uszító szörnyeteget, de ugyanazzal a szándékkal, mint amilyennel most a menekülő kiskölök fölé hajol óvó, áldást osztó krisztusi és hamis kézzel. Mindebből, és abból, hogy menekülő és menekülő közt különbséget tesz ő és a rendszere is, messzeringó következtetések volnának levonhatók, amelynek az egyik szelete a keresztényi lélek hiánya, helyette a számító, ördögi megléte, és úgy mellékszálként tán a rasszizmus is.

Hogy a barnább bőrű kisgyerek nem érdemel irgalmat, eléje kerítés építendő távoltartási célzattal, és ő szimbolikájában azt a keresztényi létet veszélyezteti, ami a vele való bánásmódból fakadóan nincsen is. Előttünk áll a nagy hazugság, és az is, hogy míg most állami szinten tarhálnak a menekülteknek, annak idején az, aki adott nekik az emberség nevében, majdhogynem a nép ellensége lett. Pedig a segítő emberek ugyanazok, a hatalom is, csak épp momentán más taktika szolgálja az érdekeiket. A hét évvel ezelőtt történtek után lehet emberséget hazudni, csak fölösleges.

Varga Judit is azt hiszi, minden aljassága feledésbe merül, és minden bűne alól feloldozást nyer, ha most egy menekült családot befogad. Nem, annak ellenére, hogy a gesztus önmagában méltánylandó, csak fölsejlik mögötte a hátsó szándék, ami nem tiszta, inkább züllött, ahogyan a gazdája buksit simogató keze is. Félreértés és a fölös kommentek elkerülése érdekében tisztázzuk, nem az a baj, hogy Varga most habos kakaót főz reggelente egy menekült családnak, hanem az előtte lévő dolgok az Unió bántásáról, amit azért szenvedett el, mert ellenezte a menekültek istápolását.

Mi több, beléjük is rúgott, mint azt bírósági ítélet és kötelezettségszegési eljárás bizonyítja, ami profánul kifejezve azért indult, mert más menekültekkel úgy bántak, mint az állatokkal. Ezért visszás a mostani nagy keresztényi szeretet, ami helyénvaló, viszont emlékszünk mindezekre is, amiket szőr mentén megemlíteni voltam bátor. És még azzal sem lehet sarokba szorítani, ha más kultúráról, állítólagos görög-zsidó-keresztény gyökereink fenyegetéséről van szó. Krisztusi elvekről sokkal inkább, amelyek eddig csorbát szenvedtek, és ez a mostani flastrom sem takarja a hegeket.

A kedves vezető ilyen engedjétek hozzám a kisdedeket gesztusa pedig egyenesen vérforraló, és nem csak az elébb felsoroltak miatt, hanem mert ilyet formátumos vezető nem tesz. Nem birizgálja rémült szemű menekült gyermekek kobakját szavazatszerzési szándékkal, mert ettől nem elalélunk akárha Mária néni az otthonkájában, hogy de áldott lélek ez a mi miniszteres urunk, hanem inkább öklendezni kezdünk a látványtól, ami giccses, hazug és manipulatív. Tehát olyan, mint Orbán egész eddigi élete. Mert ugyan nagy idők vannak, de mégsem változott semmi sem.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum