Sült vér és tücsökcomb, Németh és Kövér

A Fidesz a NER élcsapata. Miként elődje, az MSZMP volt a munkásosztályé, ha élnek még olyanok, akik emlékeznek az Orbán előtti időkre, amellyel csak az volt a baj a kedves vezető kijelentése szerint, hogy nem ő terpeszkedett a trónon. Most azonban már teljesült az ifjúkori vágy, ott ül az erkély mélyén, él és uralkodik örökkön örökké, ámen. Mindeközben azonban a Fideszben is vannak az élnél is élebbek, a krém a pártban, a különösen szépek és okosak, mint amilyen például Németh Szilárd vagy épp Kövér László. (Hogy a többit ne is említsük, csak szőr mentén Kósát.)

Iránymutató bóják ők, útjelző cövekek a vérzivatarban, akikre figyelünk, isszuk szavukat, akik megszabják, mit véljünk a világról és mit együnk benne, velős pacalt például vagy férgeket. Pár héttel ezelőtt a kedves vezető ipponnal diadalmaskodott egy malac fölött, mint maga is beszámolt róla kockás ingben, munkásmellényben és gumicsizmában, de nem tudtuk még akkor (akkor még nem tudtam, by: Pelikán), hogy a röfi leipponozása a magyari nép ünnepe, nemzetkarakterológiai aktus. Ahogyan a futball művészet és a disznósajt készítése hasonlatos egy vakcináéhoz.

Mert az éjszaka sosem ér véget. Ugyanis mélységes mély nem a múltnak kútja, hanem a setétség, ami például Kövér pedellus fejében bugyog, mint az olvasztott szurok. Tőle tudjuk, hogy a disznóvágás ünnep volna, mert az akasztós ember ilyen ünnepen volt, mint ahogyan Németh Szilárd is onnan jelentkezett be. Képen mutatta, hogy vért zabál hagymával, ami már ünnep a köbön, és Németh eledeleit ismerve még a jobbak közül való. Ennek van hagyománya, irodalma mintegy, nem úgy, mint azoknak, amelyekkel rendre megjelenik, de mind egyformának mutatkoznak.

Németh a Fidesz gourmet-je, szakácsművészete viszont abból áll, hogy zsírt és paprikát olvaszt össze akármivel, a lényeg pedig, hogy legyen benne chili. Ehhöz képest a sült, hagymás vér egy letisztult eledel, de most nem recepteket cserélünk a hajdani rezsikirállyal – manapság honvédő –, hanem, hogy elcsodálkozzunk a szervilizmusán. Orbán olyat nem bír tenni, amit kis fáziskéséssel Németh ne másolna-utánozna. Ha doktorminiszterelnök et. röfikkel küzdősportol, akkor Németh is disznóölésre megy, ez olyan törvényszerűség, mint hogy lapos a föld, és a peremén tudjuk lógázni a lábunkat.

Németh Szilárd a disznóölés mint magyari DNS formája, külső, pufók burka mintegy, ezzel szemben Kövér László a tartalom, aki megadja a filozófiai mélységét a röfidzsúdónak (vö: ippon). Kövérnek azonban mindenről, mindig ugyanaz jut eszébe. Mint a kanos kamasznak a leányok illatosos kertje, pedellus et. hasonképp bírja a kolbászban meglátni a kommunistát, a csülökben a liberálist, és ezeket egységben szemlélve nemzethalált vizionálni, hogyha nem ölünk többet disznót, buzik lesznek a fiaink. Úgy nagyjából ez volt az esszenciája a tegnapi delíriumnak.

Mert pedellusunk is disznóölésen járt, ahol elöntötte őtet a filozófia, másképpen fogalmazva megint megszólaltak a fejében a hangok, és ki is jöttek a száján. Épületes baromságokat bírt az éterbe böfögni újra, és miheztartás végett pár elemet szemlézünk belőle, hogy lefössük Kövér világképét, mint a NER élcsapatának még élebb tagjáét, ami már majdnem tudományos nerizmus. Igazából azonban csak szellemi toprongy. Most csupán a velejét mutatom, mert ebben minden egyben van. A lényeg a disznóölésben materializálódó választás, ami a gumicsizmásoknak élet-halál kérdés.

Mert és ugyanis a válaszút Kövér szerint: „sonka, csülök, kolbász, vagy lisztkukac, tücsök és sáska; a gyermekek neveléséhez hozzájáruló családtámogatás vagy közpénzből finanszírozott nemváltó műtét”. Ehhez adjuk hozzá a disznóvágást mint szakrális ünnepet, és előttünk áll a Fidesz mint a NER élcsapata azzal a ráismeréssel, hogy ennyire ökrök még az MSZMP falusi párttitkárai sem voltak, vagy, ha igen, nem dicsekedtek vele. De nem is ez a delikát, hanem, hogy mint komoly tartalmakat, úgy terjesztette Kövér lázait a média, és a Fidesz talpasai közt lesz majd, aki követni fogja.

Nem ragoznám, de most már késő. Annyit csak, hogy a vérzabálás és ölési ünnep végfolyományaként hogyan bír eljutni Kövér a kedves vezető valagába mint végkövetkeztetés és harcra hívó trombitaszó: „Keresztény és magyar Magyarország vagy illegális migráció és multikulti; nemzeti függetlenség, vagy új birodalmi függés. Előre menjünk vagy hátra”. – Íme egy disznóölés tanulságai, csak az irányt nem értjük, mert ez is volt: „Ha még egyszer letérünk Magyarország és a vidék évezredes útjáról, soha többet nem térhetünk vissza rá”. – Tisztelettel: merre van akkor az előre és nem hátra?

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum