Hollik iszonyú tizenkét éve

„Április 3-án lezárhatjuk a kudarcos Gyurcsány-korszakot.” – Ezt bírta mondani a Fidesz kommunikációs igazgatója, akit Hollik Istvánnak hívnak. Jegyezzük meg azt a nevet és ezt a kijelentést, amely hivatkozási alap lesz eljövendő történészek számára, amikor a tizenkét éves delíriumot szeretnék megérteni, ami a végéhez közelít. (Vagy nem, de ez csak rajtad múlik, nyájas választópolgár.) Ha jól értjük a kommunikáció mesterét (azért igazgató minden bizonnyal), akkor momentán és már évtizede Gyurcsány rémuralma alatt élünk és senyvedünk, a hamarosan eljövendő választás tétje tehát az, hogy Ferencünket eltávolítsuk a hatalomból.

Íme hölgyeim és uraim, máris benne vagyunk egy párhuzamos univerzumban, amely a reciproka ennek a miénknek. Más szemszögből viszont az állapítható meg, hogy Hollik igazgató szemének fénytörése és az azon át tudatába türemkedő valóság nem ugyanaz, mint amiben mi élünk. Két dolog van, ami ebben izgató, hogy egyrészt Hollik valóban úgy érzékeli-e a tér és idő sajátos szegletét – ami Magyarországnak, vö. Neria – hívnak, mint ahogyan mesél róla, vagy pediglen aljas játékot játszik a panelporlikkal, ha nem is épp saját kútfőből, hanem a központi partitúra alapján. Erre utaló jelek vannak, mert nem látunk úgy fideszest szembe jönni, hogy előre megy és nem hátra.

Amikor Hollik azt a kényszerképzetet sugallja, mintegy hipnotizálja a bávatagokba, ha ebben a lehető világok legjobbikában valami bajuk volna, azért Gyurcsány a felelős, akkor kitöröl tizenkét évet a történelemből és az életükből, viszont ezzel egyszersmind a kukába hajítja az eltelt száz évből tíz legsikeresebbet. Vagy akkor azt a nagy diadalt is Gyurcsánynak kellene betudni, és akkor az a kérdés csupán, mért akarja lezárni a Gyurcsány korszakot, és az miért kudarcos. Nem ártana eldönteni a harc tárgyát és a küzdelem irányultságát végre, mert ez így összezavarja az ember illékony tudatát, és rossz embert vág képen a milliónyi utcai harcos.

A jobb napokat látott Magyar Nemzet készített egyébként interjút igazgató úrral, és a nerista sajtómunkásnak fel sem tűnt a Hollik szövegében megbúvó katyvasz, ha a logikát számon kérni rajta fölösleges volna is. Mi több, annyira megtetszett a kudarcos Gyurcsány-korszak lezárásáról szőtt Hollik-féle omló álom a szerkesztő úrnak, hogy címmé is kiemelte. És egy ember sem volt a redakcióban – rovatvezető, olvasó-, vagy főszerkesztő), aki szólt volna neki, vagy egyáltalán észre vette volna, hogy ez úgy, ahogy van, ökörség, és nem azért mert amúgy ökörség, hanem tartalmában voltaképp Orbán évtizedes ámokfutó uralkodását teszi erős zárójelbe.

Remélni lehet csak, hogy Hollik szándéka mindezzel a szándékos manipuláció volt, bár elnézve a manus horizontját, ez kevéssé valószínű. A baj így viszont nagyobb, mert rámutat az igazgató intellektuális korlátaira, morálisról és emocionálisról azért nem ábrándozunk csak, mert olyasmije eleve nincsen. Így viszont a nagy hiátus marad: mi az az ember, akinek se esze, se erkölcsei, se érzelmei nincsenek, és lám, előttünk a válasz, hogy hát Hollik igazgató úr. De nem azért vagyunk itt, hogy emiatt őt ostorozzuk, mert nem tehet róla. Teszi, amit a korlátai engednek, és erre futja neki. Megvetésünk – amit iránta érzünk – mégsem fordul sajnálatba, mert amit csinál, az nem kötelező.

Sheldon tanított minket arra, hogy bár determinisztikus világban élünk, de minden embernek van szabad akarata. Ezt néhány keresztény skolasztikus is így tanítja Isten és ember sajátos viszonyáról, de a mi lökött fizikusunk érzékletesen is ábrázolja. Mint mondja, az emberi létezésben szükségszerű és determinált a táplálék bevitele, az oxigén ezek feldolgozásához és a salakanyagok ürítése. Minden más választható. Innen nézvést maga Hollik sem kényszerpályán mozog, amikor a Sátánt szolgálva hülyeségeket beszél, de erre nem kellene harsányan büszkének lennie. Ám ő az, mint ahogyan az összes többi is, ahogyan élvezettel lubickolnak a fekáliában. És erről szól ez a kampány.